Ki mondja azt, hogy nem gondol a múltra,<br>ha a néma csöndben felsóhajt az est,<br>ha gondjai gyűlnek hatalmas halomba,<br>s egyre rosszabb, és egyre nehezebb?<br><br>Ki mondja azt, hogy el lehet feledni<br>és a vállain habkönnyű pehely,<br>minden kis apró csöppnyi tévedése,<br>s nem húzza le a hatalmas kereszt?<br><br>Próbálna bár, de nehéz továbblépni,<br>s lábaira már hínárként tapad<br>a súly, s mintha ingoványban járna,<br>úgy roppan meg a gondjai alatt.<br><br>Ki mondja azt, hogy könnyű továbblépni<br>mintha nem történt volna semmi sem,<br>hiszen te látod, bármerre visz lépted<br>sötét árnyékba nyúl az esti csend.<br><br>Hosszú az út, és nehéz a lépés,<br>de te ne add fel! S mégis adj helyet<br>magad mellett, most bármilyen nehéz is<br>elhinned azt, hogy lehet még neked<br><br>könnyű álmod, mit nem téphet széjjel<br>gonosz ármány, és egyszer úgy jön el<br>álmaidban majd, mi nem vált valóra,<br>hogy majd megbékélsz, s nyugalmad leled.

Ködfátyol borít leplet a földre<br>könnyben áztatva földet és vetést,<br>fehér takarót hiába várna,<br>sehol sincs hó, csak ázik a vetés.<br><br>Pedig úgy vágyna meleg takaróra!<br>Sűrű könnyek közt ázik, didereg,<br>esdeklő szemekkel tekint az égre,<br>hozzon már havat, vagy egy kis meleget.<br><br>Könnyes szemekkel néz le a felhő,<br>aztán megrázza rongyos köpenyét,<br>pár cseppet szór rá néma búcsúzással,<br>aztán elvonul, s kitisztul az ég.<br><br>Olyan szép minden. Zöldül a fű is,<br>már a hóvirág is bontja szirmait,<br>rügyeznek már a fák is kint a kertben,<br>s madarak ülnek már az ágain.<br><br>Élénk csipogás tör be a csendbe<br>s újra éled a tavaszi világ,<br>napsugár omlik a tavaszi földre,<br>minden kivirul. Ébred a világ.<br><br>Ne búsulj te sem. Lesz még jobb, hidd el!<br>Nem lehet ilyen gonosz a világ!<br>Gondolj arra, hogy szebb lesz a holnap,<br>s rád is vár még egy szebb, egy jobb világ.

Vándorok vagyunk itt a földön,<br>kölcsön kaptuk az életet<br>Istentől, és Ő dönt majd arról,<br>ki, meddig marad idelent.<br><br>Mint mosott kavics a patakparton,<br>melyet a víz már kivetett,<br>éppen úgy vagyunk számkivetve,<br>s várjuk azt, aki észrevesz.<br><br>Várunk arra a tiszta hangra,<br>mint patak, ha csobban friss vize,<br>s hullámot vetve messze visz majd<br>oda, ahol még jobb lehet.<br><br>Vándorok vagyunk. S tudjuk azt, hogy<br>egyszer mindennek vége lesz,<br>mégis vágyjuk, hogy még sokáig<br>boldogok lehessünk idelent.<br><br>Vágyjuk azt a kis melegséget,<br>amely belsőnkben árad el,<br>éppen úgy, ahogy a vér az<br>erünkben lassan csergedez.<br><br>Ragaszkodunk az utolsó percig<br>létünkhöz, mindegy, hogy milyen,<br>mégis küzdünk, hisz szeretni vágyunk<br>mindaddig, míg a vég jön el.

Olyanok vagyunk mi is néha,<br>mint színész a színfalak mögött,<br>mosolyunk fénye csak addig látszik,<br>míg eltűnünk a függönyök között.<br>Boldogan játszunk szenvedélyes<br>társat, érzéki szeretőt,<br>kívül nevetünk, belül sírunk,<br>mint egy gyönge kis csecsemő.<br>Nehéz az út, amelyen járunk,<br>s lábunkban néha nincs erő,<br>mégis: annyiszor talpra állunk<br>tudván, hogy nincsen pihenő.<br>Lelkünk szirmain ezer tüske<br>hagyott már égető sebet,<br>mégis: annyiszor legyőz mindent<br>a bennünk szunnyadó szeretet.<br>Mint a feltörő szivárvány, mely<br>színesre festi a kék eget,<br>amely előbb még oly borús volt,<br>most tarka színekben lebeg.<br>Olyanok vagyunk mi is néha.<br>Hullámzunk jó és rossz között,<br>mint a tenger, amikor néha<br>morajlik dús habok között.<br>Küzdünk, remélünk, amíg élünk,<br>s míg a lelkünkben van parázs,<br>nem adjuk fel, míg meg nem szűnik<br>a legutolsó dobbanás.

Úgy vonj magadhoz, mint puha párnát,<br>melyre lehajtod álmos fejed,<br>végigsimítva arcom úgy érints,<br>hogy tudjam: te is szeretsz.<br><br><br>Nem kell most szó. Zavar a fény is.<br>Oltsd el a lámpát nekem.<br>Elég, ha látom a kályha fényét,<br>mely arcodra rózsákat fest.<br><br><br>Vöröslő lánggal izzik a kályha<br>S a fénye olyan színes,<br>bőrödre ontja lángoló színét,<br>amely most olyan heves,<br><br><br>mint mi. Pedig tétova léptem<br>oly lassan hozott ide,<br>s most itt vagyok karodba bújva<br>boldogan, szerelmesen.<br><br><br>Olyan jó volna úgy ébredni<br>ezen túl mindig veled,<br>együtt látni, hogy pirkad a hajnal,<br>míg magába zár a csend.<br><br><br>Tudod: nekem már nem kell semmi<br>csak az, hogy te is szeress<br>időtlen időkig, míg az éjjel<br>ajkunkra csókot lehel.