Tudom: furcsa, mit írok,<br>sok ember nem érti meg,<br>pedig én mindegyik szóba<br> lelkemet írom bele.<br><br>Azt a különös érzést,<br>mardosó fellázadást,<br>amely most belülről tombol,<br>mint egy elsöprő hurrikán.<br><br>Tudod: a lelkembe égett<br>minden egyes kis gondolat,<br>s amiben akkor is hittünk,<br>amikor semmink sem maradt.<br><br>A szó, mit egymásnak mondtunk,<br>örökre bennem maradt,<br>mint egy szapora érverés,<br>mely dübögve bennem halad.<br><br>Érzem. És ugyan úgy tombol<br>bennem, bár elnyeli a csend,<br>de te meg kell, hogy halljad,<br>csak ne itt! A szívedben keresd!<br><br>Ugyan úgy, ahogyan akkor,<br>azon a téli éjjelen,<br>amikor azt hittük vége,<br>s féltünk, hogy minden elveszett.

Még álmodom a hosszú éjszakákról,<br>mikor őrizted ébren álmomat,<br>tested beszélt. És minden mozdulásod<br>vörösre festette égő arcomat.<br><br>Bár sötét volt, s az arcod alig láttam,<br>mégis tudtam, hogy folyton rám tapad<br>szemednek minden apró villanása,<br>s úgy vágysz rám, mint talán soha.<br><br>Alig láttunk. Hisz csak a tűz pislákolt,<br>arcodra rajzolva színes álmokat,<br>úgy öleltél, oly forró szenvedéllyel,<br>s remegve vártad minden csókomat.<br><br>Most nem vagy itt. De tudom. S most is érzem:<br>ugyan úgy vágysz rám, és várod talán,<br>azt az egyetlen, mélyen szunnyadó szót,<br>amely hozzád fűz, s teérted kiált.

Megpihennék. Valahol csöndben.<br>Valami békés félhomályban,<br>ahol nem bántanak a fények,<br>s nem zavarnak az álmodásban.<br><br>Lehunyt szemekkel látom újra<br>akár egy régi, édes álmot,<br>szemeid kéklő tisztaságát,<br>ahogy rám nézel, s ma is csodálom<br><br>az érzést, amelyet irántam érzel,<br>bár érintésed ma már csak álom,<br>mégis: lelkemnek börtönében<br>meglapulsz. S valahol várod<br><br>a szót, mit oly nehezen mondok,<br>s te mégis epedve vágyod,<br>mint megnyugvásod egy ölelésben,<br>Míg szeretted karodba zárod.<br><br>Megpihennék karodban újra,<br>de nem vonz már semmilyen álom,<br>nem csábít már az ölelés sem,<br>csak karodban nyugodni vágyom.

Lesznek, e vajon boldog idők még<br>melyet a sors még tartogat?<br>Vagy éji sötétbe hajlik az este,<br>s nem vár ránk többé pirkadat.<br><br>Látom e még a fényt a szemedben<br>mely oly szeretettel néz reám,<br>hogy elfelejtek mindent, mi bántott,<br>s nem érdekel már semmi más.<br><br>Lesz e még vajon napfényes nyár is,<br>vagy csak borongós nappalok?<br>S szürke felhők, mik könnyeket sírnak,<br>s végigfolynak az arcomon.<br><br>Tudom, hogy nehéz. Neked is épp úgy,<br>hiszen messze vagy, s jól tudom:<br>száz határ, amely közöttünk áll most,<br>mégis: terólad álmodom.<br><br>Amíg a nappalt váltja az éjjel,<br>s mosolyt látok az arcodon,<br>nem állhat el a szívverésem,<br>hiszen szeretlek: oly nagyon.

Van olyan, aki szédült erővel<br>félretol minden akadályt,<br>s ha kell, üvöltve, sírva,<br>de bármilyen próbát kiáll.<br><br>Letépi csupasz kezével,<br>ha kell a csípős csalánt,<br>meg sem szisszen, és sebzett kezével<br>keresve utat talál.<br><br>Hiába nőtték be sűrű ágak<br>s borostyán fut fel reá,<br>félretolja, s az ágak között is<br>járható ösvényt talál.<br><br>Mindig van, aki összeroppan,<br>akár egy díszes porcelán,<br>s földre omlik akár egy várrom<br>ott, a domb túloldalán.<br><br>Mindig van, aki lesújtó gőggel<br>követ hajítva ránk,<br>félresöpörne puszta kézzel<br>bárkit, ki útjába áll.<br><br>Mindig is volt. S mindig lesz újra<br>rossz, de tán majd a világ<br>megtisztul egyszer, s legyőzi végre<br>a gonoszt, mely útjába áll.<br><br>De addig küzdenünk kell még<br>mindenért. Nap- nap után,<br>s százszor, ezerszer talpra állni,<br>ha kell, de győzni muszáj.