Annyiszor voltam elhagyatva,<br>mint egy ház, amely oly romos,<br>s dohos falai hiába sírnak,<br>nem hallja senki, hogy zokog.<br><br>Repedt falai égre néznek,<br>s lyukas tetején átcsorog<br>az eső, amely csak egyre mossa<br>könnyeit, amely úgy csorog.<br><br>Mintha kérlelné: valaki végre<br>nyissa már ki az ajtaját,<br>s lyukas tetejét megjavítva<br>lelje meg benne otthonát.<br><br>Hadd várja ő is meleg szobával<br>azt, ki fáradtan hazatér,<br>s ablakszemeit szélesre tárva<br>áraszthasson rá égi fényt.<br><br>Annyiszor voltam én is úgy, és<br>mindig vártam, hogy hazatérj,<br>nélküled üres volt az otthon,<br>s nem várt rám meghitt menedék.<br><br>Annyiszor voltam elhagyatva,<br>de már nem számít semmi sem!<br>Nem várlak vissza soha többé,<br>nem érdekel már senki sem.<br><br>Csak az álom, mit úgy szeretnék:<br>az jöjjön egyszer végre el,<br>s lehunyt szememre csókot adva<br>súgja: eztán csak jobb jöhet.

Ne titkold el! Látom, és érzem:<br>valami fáj, és bánt nagyon!<br>Nekem elég, ha szemedbe nézek,<br>s látom, hogy tép a fájdalom.<br><br>Látom az arcod rándulásán,<br>s összeszorított ajkadon,<br>és a szemeid íriszében<br>sápadtabbak a csillagok.<br><br>Ne titkold el. Közös a sorsunk.<br>Hogy segítsek, ha nem hagyod?<br>Szeretlek. És ha puszta tél lesz,<br>veled akkor is vállalom.<br><br>Had legyek én az ébredésed<br>minden borongós hajnalon,<br>hogy elűzhessem a homlokodról<br>ráncaid, ha már oly nagyok.<br><br>Ne titkold el! Nekem is úgy fáj!<br>Épp úgy mardos a fájdalom,<br>mintha tucatnyi tüske szúrna<br>mérges tövissel, úgy sajog.<br><br>Ne titkold el! Tudtam, hogy olykor<br>nehéz lesz, de én vállalom,<br>pehelykönnyűvé téve súlyod,<br>amely ott ül a válladon.

Szeretni kellene minden éjjel,<br>néha elég egy pillanat,<br>szelíd szavakkal, szeretve szólni,<br>s tisztelni kéne a másikat.<br><br><br>Melegen, forrón, ahogy a nap tűz,<br>messzire űzve az árnyakat,<br>mindaddig, míg a sóhajok hídján<br>átrobbantjuk a gátakat.<br><br>Szeretni kellene szelíden, némán,<br>oly türelemmel, csöndesen,<br>ahogy a nappal nyugodni készül,<br>míg helyébe lép az esti csend.<br><br>Szeretni kellene, amikor este<br>olyan fáradtan érkezem,<br>hogy nem kell más, csak aludni vágyom,<br>éjbe ájulva hirtelen.<br><br>Szeretni kellene utolsó percig,<br>hisz az élet egy pillanat!<br>Elragadhat egy érintéssel,<br>s meg sem kérdezi mid maradt.<br><br>Szeretni kellene addig a percig,<br>míg magával ránt az éj szele,<br>magunkba zárva minden érzést,<br>amely e földön éltetett.

A híd ívén állva <br>Mintha szivárványon járva<br>Lépkedne az ember<br>S ahogy letekint a mélybe<br>Az élet vizének kékje<br>Forgatja sebes folyással<br>A sors malomkerekét.<br><br>Zuhatag alatt gyöngyöt szór<br>A nap<br>Sugara csobban fénylőn<br>A mocorgó kövek közt<br>Fákkal integetve<br>Beköszönt kis szellő<br>Majd egy marék habot elcsenve<br>Repíti álmunk a mennyekbe.<br><br>Tüneményes sziklaparton<br>Az erdő nesze hallgatagon<br>Visszaverődik<br>S a rendszertelen hangokban<br>Az élet ritmusa dobban<br>Érződik<br>A harmónia-szimfónia.<br><br>És ahogy lefelé ballagok<br>A szivárvány is elfogyott.<br>Megszakad a varázslat<br>Mikor a földhöz érintettem<br>Lábamat<br>Mohaillatú lidérces pára <br>Süpped a tájba.<br>Lassan visszatérek<br>A valóságba.

A bús idő egyre csak duzzad <br>Tágul a légszomjas, tüskés fájdalom <br>Ahogy a receptorokon át a <br>Megdöbbenés <br>Az értelemben öszpontosul.<br>Elnyeli a világot. <br>Úgytűnik Mindent <br>Egy időre bizonyosan. <br>A tompán érzékelt valóság<br>Ahogy a semmibe vész <br>Letaglóz. <br><br>Fénytelen akna mélyén kuporog <br>Ego-Szilánkok közt <br>A megszabdalt lélek. <br>Kong <br>Akárcsak a torony régi <br>Repedt harangja <br>Mikor imára hívja az alázatosakat. <br><br>Torkaszakadtából üvölt <br>Toporzékol a tompa bénultság <br>Egy csendes szem-nedv <br>Égetve lecseppen <br>Fojtogató keser kíséretében. <br><br>Csosszogó léptek <br>S a kopogó papucshang <br>Dobhártyámhoz értek <br>De már csak emlékképek. <br>Bennem élnek. <br><br>A téridőben mi körülvesz <br>Csak az Űr maradt <br>A megszokás átalakult <br>Egy szemvillanás alatt. <br>A ház s az udvar fénye <br>És mindnyájunknak jelenléte <br>Nem tükröződik vissza <br>Megfáradt szemében <br>Kicsi vézna anyámnak. <br><br>Más napokat szül a változás <br>A hirtelen jött távozás. <br>Rés a légben hiányt érlel <br>S a diófa tövében <br>Árnyéka minden nap <br>Megmarad. <br><br>S ahogy ott álltam a temetőbe <br>Megrepedt a lelkem tőle <br>Egy sóhajom <br>Elakadt a torkomon <br>Csendben voltam tehetetlen <br>Nyugodj anyám békességben.