Az iskola, amelybe egykor jártam,<br>más lett. Eltűnt a régi pad,<br>de a belsőmben most is úgy él,<br>mintha tegnap lett volna csak.<br><br>Itt tanultam meg olvasni, írni,<br>a történelmet, a számokat,<br>Istenem! Milyen régen is volt!<br>De az emléke megmaradt.<br><br>Itt tanítottak emberségre,<br>s tisztelni tudni másokat,<br>s számtalan apró, hasznos dolgot,<br>mely a fejemben megragadt.<br><br>Múltak az évek, s gyermekeimre<br>éppen úgy várt az iskola,<br>új tanárokkal, s mégis épp úgy<br>fejükbe vésték a dolgokat.<br><br>Múlt és jelen. Majd összeforrva<br>emlékeinkben ott marad,<br>s bármily kopott is, épp oly kedves<br>marad nekem a régi pad.<br><br>Jó lenne látni még sokáig,<br>hány büszkeséget tartogat,<br>mint gyémántot, amely csiszolatlan,<br>s mégis. Értéke oly magas.

Akkor is tél volt, amikor jöttél,<br>s épp olyan csikorgó hideg,<br>és én ott álltam nagykabátban,<br>várva, hogy hozzám siess.<br><br>Nem is éreztem azt, hogy fázom,<br>hiszen te fogtad a kezem.<br>Olyan meleg volt. Felhevített,<br>s éreztem, vérem pezseg.<br><br>Elindultunk, és kéz a kézben<br>sietve mentünk haza,<br>ahol feltörő kályhafényben<br>várt ránk a meleg szoba.<br><br>Az a tűz mely a kályhában égett<br>bennünk is nyomott hagyott,<br>s ahogy ott álltunk kéz a kézben,<br>lelkünk is lángot kapott.<br><br>Magara csapó tűznyalábok <br>mardostak, és az a láng<br>felégetett mindent, mi bántott,<br>s hirtelen semmi se fájt.<br><br>Sötét volt. És bár mind a ketten<br>tudtuk, hogy álom, csupán<br>ami megtörtént, mégis szép volt,<br>de ma már álom csupán.

Arra születtem. Tudom, és érzem,<br>bármily furcsán is hangzik el,<br>megtört szívekbe megnyugvást adni,<br>s reményt, amikor hinni kell.<br><br>Esténként, mikor a szempilládon<br>csillogó gyöngyként könny pereg,<br>ott kéne lenni, hogy szívedbe lássak,<br>vigasz cseppjeit hintve el.<br><br>Mint homokszem, mely az ujjaim közül<br>lassan, peregve omlik el,<br>úgy mulasztanám szenvedésed,<br>ha tudnám, de sajnos nem lehet.<br><br>Szegény vagyok, és hatalmam sincsen,<br>csak szívem, mely megtört, s oly sebes,<br>mint a tiéd. És hidd el, érzem,<br>milyen nehezen bírod el.<br><br><br>Mégis: Szeretnék erőt adni<br>lelkemből, hiszen hinni kell,<br>átvészeled! Csak állj fel a földről!<br>Ne sírj. Fogd meg a két kezem.

Ne bánj sohasem rosszul azzal,<br>aki gyönge, és védtelen,<br>nem tudhatod, hogy mily törékeny<br>a lelke, és azt, hogy mily sebes.<br><br><br>Ne illesd soha durva szóval!<br>Gondolj arra, hogy meglehet,<br>Talán lehetsz még te is gyönge,<br>lelkedben kifosztott, nincstelen.<br><br>Szólítsd szelíden! Gondolj arra,<br>gyönge lelkének mit jelent<br>néhány nyugtató kedves szó, mely<br>átsuhan rajta hirtelen.<br><br>Neked is fájna minden szó,<br>mely durva hangokkal megsebez,<br>lelkedbe éles tőrként szúrva<br>hasít, s átjárja mindened.<br><br>Mint lágyan simító őszi szellő,<br>mely selymesen érinti bőrödet,<br>olyan jól esik minden szó, mely<br>neked szól. Halkan, kedvesen.<br><br>S talán, ha egyszer te is vágynál<br>pár kedves szóra, meglehet,<br>épp attól fogod visszakapni,<br>ki most gyönge, és védtelen.

Az álmokról, miben akkor hittünk,<br>még ma is oly gyakran álmodom,<br>de messze tűnnek az ébredéssel,<br>minden pirkadó hajnalon.<br><br>Mint a fák tövén lepergő gyanta,<br>mely beteg kérgein ott ragadt,<br>emlékeztetve: milyen jó volt,<br>gyümölcse, amíg megmaradt.<br><br>Ma már nem terem. Mégis táplál<br>ifjú hajtást, mely úgy terem<br>ízes gyümölcsöt, s felkínálja,<br>ahogy ő egykor, kedvesen.<br><br>Álmaink talán valóra válnak,<br>csak harcolni kell, míg úgy jön el<br>ébredésünk, hogy felcsigázza<br>erőnk, túllépve mindenen.<br><br>Ne csak álmodj! Harcolj is érte!<br>Ne hagyd, hogy álomkép legyen!<br>Ki erősen küzd, annak valóra válhat,<br>nem szabhat gátat semmi sem!<br><br>Ahogy a fa a gyönge hajtását<br>saját törzsével védi meg,<br>éppen úgy válhat valóra álmod,<br>csak küzdeni, vívni, hinni kell!