Ma éjjel szerelmes szavakból<br>szövök szép álmokat neked,<br>ma éjjel füledbe suttogom majd,<br>milyen szép ez a szerelem.<br><br>Ma éjjel mindent tőled várok,<br>a bársonyos ízű csókokat,<br>ma éjjel addig szeretlek majd,<br>míg ébren nem ér a pirkadat.<br><br>Ma éjjel minden ölelésben<br>érzed, mennyire olvadok,<br>hisz minden nélküled töltött percben<br>úgy érzem, kicsit meghalok.<br><br>Ma éjjel nem számít semmi<br>csak te! S míg itt vagy velem,<br>nem érhet minket semmi rossz,<br>hisz őrizzük egymást éberen.

Egy kéz csak, de mikor megsimítja,<br>s átöleli a vállamat,<br>olyankor megszűnik minden gondom,<br>s édes lesz minden pillanat.<br><br>Olyankor megáll az idő, és már<br>nem számolom a perceket,<br>valahol másik dimenzióban,<br>álomvilágban létezem.<br><br>Ott, ahol nincsen semmi bánat,<br>csak a végtelen szeretet,<br>amelyben én is újra élek,<br>hiszen annyira jó veled.

Ötvenegy év, de nem bánok semmit,<br>s ma is ugyan úgy gondolom,<br>akkor voltam csak igazán boldog,<br>mikor még kicsik voltatok.<br><br>Amikor egyszerre mind a hárman<br>félve, karomba bújtatok,<br>mintha az égig emeltek volna<br>hófehér szárnyú angyalok.<br><br>Ma is szeretlek mindhármatokat<br>s tiétek minden sóhajom,<br>Amely az éji szellő szárnyán<br>áramlik be az ablakon.<br><br>Szeretlek titeket. S Őt is épp úgy,<br>bár tudom: nem lehet velem,<br>mégis hozzá száll minden álmom,<br>s bármi is jöjjön, szeretem.<br><br>Mint a kertemben nyíló rózsák,<br>amelyek szirmot bontanak<br>édes illattal, elbódított<br>Épp úgy, egy röpke perc alatt.<br><br>Ha tehetném, szívem négy darabra<br>osztanám széjjel köztetek,<br>hogy egyformán áradjon mindőtökre,<br>a szívemben lévő szeretet!

Ötvenegy év mi mögöttem áll most,<br>mégis oly furcsa énnekem,<br>mintha minden csak tegnap lett volna,<br>oly tisztán sejlik fel nekem.<br><br>Mikor boldogan zártam karomba<br>három gyönyörű gyermekem,<br>nem éreztem az idő múlását,<br>s közben elszállt az életem.<br><br>Mégis szép volt. S bár felnőttek már,<br>ma is aggódom szüntelen<br>értük, és érted, ki nem lehetsz itt, <br>s mégis: Te vagy a mindenem!<br><br>Te is tudod: és éppen úgy szenvedsz<br>értem, hiszen a szívedet<br>nem tudod annyi darabra törni,<br>ahánynak adni kellene.<br><br>Szeretni féltve, bízva, remélve,<br>oly forrón nem tud senki sem,<br>egyedül én! És amíg csak élek,<br>tiétek szívem teljesen.

Mama. Én félek a hosszú éjszakáktól!<br>Olyan sötét van, és te messze vagy!<br>Kiáltanék, de nem jön hang a számból,<br>s neved suttogom: mama! Merre vagy?<br><br><br>Úgy hiányzik a forró ölelésed,<br>s lágyan ringató, becéző szavad,<br>amely fátylat sző lehunyt szempillámra,<br>s olyan nyugodttá teszi álmomat.<br><br><br>Mama. Már érzem sűrű érverésed,<br>amely úgy lüktet, mint egy gyorsvonat,<br>mikor zakatol, míg robog a sínen,<br>de nekem mégis biztonságot ad.<br><br><br>Mint egy burok, mely úgy védelmez engem<br>körbefonódva, mint selyemszalag,<br>amely átölel gyöngéd érintéssel,<br>s úgy tapad rám, hogy szinte simogat.<br><br><br>Mama. Ölelj át. Maradj itt mellettem,<br>egészen addig, míg a pirkadat<br>aranysugárral simítja az arcom,<br>ne menj el mama! Őrizd álmomat!