Hajnali fény, mely arcomra nézve<br>bekukucskál az ablakon,<br>csukott szemhéjam körül játszva,<br>mintha mondaná: itt vagyok.<br>Ébresztene, de nem birok kelni,<br>s fáradt testemmel harcolok,<br>mintha kínok közt kifeszítve<br>érezném minden végtagom.<br>Mégis muszáj. Hisz ezer a dolgom,<br>s magamban sorsom átkozom,<br>mért nem tesz végre igazságot?<br>Mért üldöz engem oly nagyon?<br>Keserű könnyek szántják az arcom,<br>s míg meleg ruhámat fölkapom,<br>úgy érzem, mintha ott feküdnék<br>kiterítve egy kínpadon.<br>Milyen jó volna néha- néha<br>elfeküdni az udvaron,<br>ringatózva egy hintaágyon,<br>míg rám nem talál a nyugalom.<br>Érezni, hogy a tavaszi szellő<br>végigsimít az ajkamon,<br>s minden gondomat elfeledve<br>hinni: az élet szép nagyon.

Embernek maradni e bűnös világban<br>néha már annyira nehéz,<br>mint megragasztani egy cserép dísztárgyat,<br>amely már porlik szerteszét.<br>Mintha süket füleknek szólnál!<br>Bármilyen hangos a beszéd,<br>nem sérti fülét. Meg sem hallja,<br>bármilyen szépen beszélsz.<br>Embernek lenni érző szívvel,<br>amikor nincs már remény,<br>s kétségbe esve vigaszra várni,<br>ne tudd meg, milyen nehéz.<br>Mégis: próbálj meg ember maradni!<br>Ne állj be azok közé, <br>kikben lassan már több az állat<br>ma. Mint az emberi erény.<br>Te csak menj tovább emelt fővel,<br>s mutasd az utat. Ne félj!<br>Mindig lesz, aki úgy követ majd, <br>Akár az árnyék a fényt.

Ki tudja miért hullajt a rózsa<br>harmatos cseppből gyöngyöket?<br>Mért van olyan szép színes virága,<br>ha szúrós tövise megsebez?<br><br>Mért árad olyan bűvös illat <br>szirmaiból, és hogy lehet<br>hirtelen olyan nagyot szúrni,<br>hogy kiserkentse a véremet? <br><br>Talán épp olyan, mint az ember.<br>Olyan gyönge, és védtelen,<br>s szúrós tövise épp azért van,<br>hogy bársonyos szirmát védje meg.<br><br>Oly furcsa, mint az emberi lélek.<br>Mindig az szebb, mely színesebb,<br>S élénk szirmában benne rejlik<br>ezernyi rejtett félelem.<br><br>Amelyik szép, az oly törékeny,<br>hogy minden szellőtől megremeg,<br>Mégis: először azt tépik le,<br>s ha hervad, eldobják messzire.<br><br>Akár a lélek. Amelyik szép, az<br>minden rossz szótól megremeg,<br>s amelyik gonosz, meg se rezzen,<br>hisz annak nem fáj semmi sem.

Hideg tél volt, és dideregve<br>ásítoztak a hajnalok,<br>dér lepte szárnyuk meglebbentve<br>bámultak be az ablakon.<br>Hűvös fényüket rám vetítve<br>végigszántottak arcomon,<br>mégsem fáztam. Hisz velem voltál,<br>s tested melege áthatott.<br>Hozzád bújtam. Te észre sem vetted,<br>mégis: annyira meghatott,<br>ahogy álmodban ott feküdtél<br>boldog mosollyal ajkadon.<br>Azt hittük akkor, úgy ébredünk fel<br>együtt majd minden hajnalon,<br>egymás karjában, önfeledten,<br>s ránk talál majd a nyugalom.<br>Most messze vagy. Nehéz a sorsunk. <br>Hideg ágyamban megfagyok.<br>Olyan jó lenne hozzád bújni,<br>s érezni, ahogy átkarolsz.<br>Tudom, hogy vársz, és épp úgy szenvedsz,<br>mint én, s egy derűs nappalon,<br>mardosó vágyad visszaűz majd.<br>Nem bírod soká. Jól tudom.

Nem szerettem így senkit a földön,<br>s félek. Félek, hogy elveszel,<br>mint az árnyék a vaksötétben,<br>mit az éjszaka eltemet.<br><br>Magamban látom most is arcod,<br>olyan furcsa most énnekem,<br>mintha valami láz gyötörne,<br>és most annyira féltelek.<br><br>Nem mondod el. Én mégis megérzem<br>rögtön, ha valami bánt,<br>olyankor halványul a fény is<br>szemedben, s nem nézel rám.<br><br>Gonosz a sors, és ezernyi gondot<br>rakott a vállunkra már,<br>szúrós tövisét egyre nyomva<br>bőrünkbe, s annyira fáj.<br><br>Mégis átvenném vállaidról!<br>Az enyém megszokta már,<br>de nem tudom. S annyira kínoz,<br>szinte a húsomba váj.<br><br>Imádkozom. Kérem az Istent.<br>Ne rakjon több súlyt reánk!<br>Oly sok a gonosz! Mért nem rakja<br>azokra, kiknek kijár?