Hideg tél volt, és hűvös este<br>szél süvített a fák alatt,<br>csupasz törzsükre havat szitálva<br>fehérre festve águkat.<br><br>Csillám fehérbe öltözött minden,<br>s áthatolva az ablakon,<br>hófehér csipke függönyt rajzolt<br>a tél, míg hirtelen átosont.<br><br>Kihűlt szobámon s vissza se nézve<br>a rosszul záródó ablakon,<br>hideg szelét az arcomba fújva<br>mintha mondaná: itt vagyok!<br><br>Mégsem fázom. Hisz karodba bújva<br>tested melege áthatol,<br>minden apró kis porcikámon,<br>halvány pírt festve arcomon.<br><br>Tudod: amikor átölelsz engem,<br>jöhet bármilyen vad vihar,<br>semmi sem árt, és nem ingat meg<br>sem hideg tél, sem a téli fagy.<br><br>Nem kell semmi, csak szeress engem,<br>s ha majd a hajnal közeleg,<br>együtt találjon összebújva,<br>s őrizze álmunk éberen.

Húzd rá prímás, szóljon a nóta,<br>valami pattogós legyen,<br>hadd szóljon az a hegedű,<br>hisz az kell most nekem.<br><br>Valami tüzes nóta kell,<br>hogy vidámabb legyek,<br>ne tudják, hogy mennyire fáj<br> az a bolondos szívem.<br><br>Húzd rá prímás, hiszen a nóta<br>valami gyógyír most nekem,<br>had szóljon az a hegedű,<br>ahogy még sosem.<br><br>Húzd rá prímás! Én most a búmat<br>egy dalban mondom el,<br>hadd tudja, aki elhagyott, hogy<br>érte fáj szívem.

Azok a bűvös hajnalok,<br>amikor tétova kézzel<br>végigsimított arcomon,<br>csöpp kezed, az volt az élet.<br><br>Azt mondtad halkan, suttogón: <br>Ölelj át Anya! Hisz félek.<br>Tudod, ha hozzád simulok,<br>olyan jó meleget érzek.<br><br>Mintha egy puha takaró<br>lenne a bőröd most nékem,<br>csöppnyi szívem most úgy dobog!<br>Hadd bújjak hozzád egészen.<br><br>Most is hallom, hogy suttogod:<br>Anya! Én szeretlek téged!<br>S mint apró csengő, a kacajod<br>úgy száll messze a légben.

Három millió ember nevében<br>kérlek: nézz le ránk! Istenem!<br>Nem hiszem el, hogy ilyen sok ember<br>önhibájából nincstelen!<br>Mért nézed el, hogy esőben, fagyban<br>néhány forintért küzdjenek?<br>Mért tűröd el, hogy közmunka néven<br>porig alázzák népedet?<br>Mért azt véded, ki önkényes gőggel<br>sátánként poklot teremt?<br>Százat, ezreket dönt nyomorba,<br>elvéve tőlük a kenyeret.<br>Mért nem segítesz végre rajtuk?<br>Hisz ők is épp olyan emberek,<br>mint azok, kik díszes kehelyből isznak,<br>dőzsölnek, és csak züllenek.<br>Három millió koldus néz rád<br>esdve, hogy segíts! Istenem!<br>Ha látod és hallod ott az égben,<br>nem tűröd el, hogy így legyen!

Egyszerű szavakat mondok,<br>mit már elmondtak annyian,<br>s mégis: ezerszer másképp<br>szólnak a számból a szavak.<br>Akár egy hömpölygő hullám,<br>mit felcsap az óceán vize,<br>s csapongva, riadtan mordul,<br>amíg eltűnik messzire.<br>Csitítva simítja végig<br>tarajos hullámait,<br>s magába temeti mélyre,<br>mint régóta őrzött titkait.<br>Akárcsak én, mikor néha<br>magával ránt az indulat,<br>s kimondom dühödt haraggal,<br>oly sokszor, amit nem szabad.<br>Lassan csitul a lélek,<br>eltemetve a gondokat,<br>s oly mélyen magunkba zárjuk,<br>mit feledni szeretnénk oly sokan.<br>Nehéz az élet, és néha<br>egy kicsit megroggyanunk,<br>s ezerszer talpra állva<br>temetjük minden bajunk.<br>És mégis. Bármily nehéz is,<br>két kézzel kapaszkodunk,<br>minden kis reményfoszlányba,<br>bízva, hogy van még kiút<br>e pokolból, amelyben élünk,<br>s egy szebb világról álmodunk,<br>küzdve, remélve, bízva,<br>és néha fellázadunk.