A tavaszi szél kergeti a vetésbe kószált bárányfelhőket, <br>Föltehetően, szeretné hátulról kicsit megrugdosni őket! <br>* <br>Tébolyult a szél <br>Új létnek, vadul örül. <br>Kék ibolya él. <br>* <br>Szél végigfut <br>Erdőn, barázdák során… <br>Friss illatot hord… <br>* <br>Szemenszedett az eső, mit összesöpörtem betonról, <br>Mert úgyis kevés… szárazságot nem veri le homokról. <br>* <br>Szakadó eső <br>Áztatja megújhodást. <br>Szomjas növények. <br>* <br>Utolsó vízcsepp <br>Is leesik, már vége. <br>Növényfejlődés. <br>* <br>Tavasz az, ha kigombolt ingnyakkal megyek a viharban? <br>A vad szél meg befúj hónomig, meleget pazarlóan? <br>* <br>A szél citeráz, <br>Felhőnyájat terelget. <br>Friss levegőt fúj. <br>* <br>Kikelet dühöng, <br>Minden megújul, frissül. <br>Szép az újhodás. <br>* <br>Aztán ha alsómig elázok a már langyos esőben, <br>Tavaszi szél megszárít? A dolga, ez eredendően? <br>* <br>Melegség tölti <br>Meg a tájat, szíveket. <br>Hideg feledés. <br>* <br>Már szép a tájék, <br>Szél meg melegen csókol. <br>Fűben mezítláb. <br>* <br>Te tavasz! Úgy látom, te vagy a megújhodás könnyű parafa kérge, <br>Biztos, hogy te vagy a megújhodás, szélfútta parafa medencéje… <br> <br>Vecsés, 2018. január 2. – Kustra Ferenc József – íródott: 2 soros versben és senrjú -ban. <br>

(Bokorrímes) <br>A pirkadat, már tavasz hevében fogan, <br>Már nem illan el, marad, állhatatosan... <br>Látom, még nagyon elővigyázatosan… <br> <br>(Senrjú) <br>Daltalan, borús <br>A táj, eső lába lóg! <br>Szomjas növények. <br>* <br>Borús ég alatt, <br>Esőfelhők táncolnak. <br>Rét füve vizes. <br>* <br>Eső, már esik, <br>Égi élet hírnöke. <br>Csendesen lehull. <br>* <br>Bárányfelhőknél <br>Elakadt, kis napsugár. <br>Pár szem, eső hull. <br>* <br>(3 soros-zárttükrös) <br>A téltábornok, talán még februárban, <br>Elmegy máshová, nem annyira vidáman… <br>A téltábornok, talán még februárban. <br> <br>Ború eltűnik, <br>Szép idő felvidító. <br>Pillangó röpte! <br>* <br>Már kizöldelltek <br>A fák, rétek, új fészkek. <br>Virító virág. <br>* <br>Réten, magányos <br>Virág áll, szór illatot. <br>Felette madár. <br>* <br>A füsti fecskék, <br>Tavasszal érkeznek meg. <br>Eresz alatt, lak. <br>* <br>Márciusban már melegszik az idő, melegszik a Nap arany-sütése, <br>Nappal egyre tovább világít, már sok fényt szór, földre és égre… <br>Márciusban már melegszik az idő, melegszik a Nap arany-sütése, <br> <br>Új lombok lágyan <br>Csendben mozdulnak szélben. <br>Kizöldülő fák. <br>* <br>Illatos virág <br>Csöndben hoz megújhodást. <br>Levél zöldülés. <br>* <br>Hideg álmából <br>Ébred fel zöld erdőség. <br>Nyújtózkodó ág. <br>* <br>Fűtakaróval <br>Alszik, sok apró bogár. <br>Zöldes napkelet. <br>* <br>Fecskecsapatok meg a gólyák hada már készülődik, hogy megjöjjenek, <br>Fecskék a sárlakásba költöznek, gólyák a kémény kávájára ülnek… <br>Fecskecsapatok meg a gólyák hada már készülődik, hogy megjöjjenek. <br> <br>Fűtakaróval <br>Alszik, sok apró bogár. <br>Zöldes napkelet. <br>* <br>Hideg álmából <br>Ébred fel zöld erdőség. <br>Nyújtózkodó ág. <br>* <br>Illatos virág <br>Csöndben hoz megújhodást. <br>Levél zöldülés. <br>* <br>Új lombok lágyan, <br>Csendben mozdulnak szélben. <br>Kizöldülő fák. <br> <br>Vecsés, 2016. február 18. – Kustra Ferenc József – 3 soros-zárttükrösben és senrjú -ban írva. <br>

Érezned kell minden pillantásban<br>milyen fontos vagy énnekem,<br>s hogy a szememben lévő csillagok fénye<br>miattad fénylik fel nekem.<br><br>Érezned kell, hogy mennyire félek,<br>hiszen most olyan messze vagy,<br>nem láthatlak, és nem őrizhetlek<br>minden bajtól, mely rád szakad.<br><br>Érezned kell, hogy miattad élek,<br>s hozzád száll minden gondolat,<br>nélküled már csak hideg fagy lesz,<br>s ébenfekete éjszaka.<br><br>Érezned kell, hogy a hang, amely feltör<br>belőlem, olykor megszakad,<br>egy néma pillantás erejéig,<br>míg átsuhan rajtam egy tétova<br><br>kétség, mert félek: túl messze vagy már,<br>s nem hallod meg a hangomat,<br>elnyeli már a távolság néha,<br>s valahol félúton megszakad.<br><br>Mégis: tudnod kell! Bármi jöjjön,<br>nincs olyan őrült pillanat,<br>amely tetőled messze űzne,<br>s elsodorná a hangomat.<br><br>Minden szó, mely a torkomból jön, fel<br>legmélyebb belsőmből fakad,<br>szeretlek! Minden porcikámmal,<br>s bármi lesz, szívemben maradsz!

Ne sírjatok, ha nem leszek már,<br>hisz én ott is úgy féltelek,<br>ahogy egy anya karját kitárva<br>gyermekét védi, kit szeret.<br><br>Minden hangban, és megmozdulásban<br>valahol mélyen ott leszek,<br>mindaddig, amíg emléketekben<br>homályos képem feldereng.<br><br>Ne sírjatok, ha nem leszek majd,<br>hisz a fényképen ott leszek,<br>s arcomon épp úgy sugárzik majd<br>fényképről is a szeretet.<br><br>Tudom: az élet gonosz néha,<br>s fáj, hogy nem leszek veletek,<br>de tudnotok kell, hogy minden időben<br>ti voltatok a mindenem.<br><br>Ne sírjatok, ha nem leszek majd,<br>az élet megy tovább, nélkülem,<br>s gyermekeitek szemébe nézve<br>épp úgy sugárzik szeretet.<br><br>S addig, ameddig itt leszek még,<br>úgy szeretlek, és féltelek,<br>mindaddig, míg az idősíkon<br>átlépve, egyszer elveszek.

Nem tudok neked semmit adni,<br>hisz én is oly szegény vagyok,<br>mint kóbor eb, ki utcára lökve,<br>étlen, szomjasan andalog.<br><br>Nem tudok neked semmit adni.<br>Fogadj el így, ahogy vagyok,<br>s oly hálás leszek minden percért,<br>amelyet tetőled kapok.<br><br>Nincs semmi másom, csak a szívem,<br>mely összetört, s mégis úgy dobog,<br>ha szeretsz, oly tisztán hallod,<br>akár a legszebb dallamot.<br><br>Lágy hangot, mely úgy tör fel benned,<br>mint az elnyomott sóhajok,<br>melyek fölszállva megkönnyítik<br>lelked, amely most oly fagyos.<br><br>Nem tudok adni semmi mást,<br>de teljes szívemet adom<br>cserébe, amely úgy lüktet érted,<br>mint véred, mely eredben csorog.<br><br>Nem tudok adni mást csak ennyit!<br>Fogadj el így, ahogy vagyok,<br>s fellobbantom a szíved mélyén<br>szunnyadó szikrát, ha hagyod.<br><br>Nem kell más, csak szeretet tőled,<br>amelytől szívem felragyog,<br>s fellobbansz minden dobbanásban,<br>amikor végre ott vagyok.