(Anaforás, 3 soros-zárttükrös) <br>Levélhervadásnál kinyilvánul a halál véges, méla bája, <br>Levelek meg leszállnak az addig fentről úgy csodált, nézett tájra... <br>Levélhervadásnál kinyilvánul a halál véges, méla bája. <br> <br>Van még, amelyik a régen volt tavaszról elmélázik, <br>De nézi a talajt, hogy ott hova szálljon le… sárgállik. <br>Az őszi időjárás üdvözlete, hogy sok levelet elküld, <br>Az avarban meg egy nagy csapat lesznek… vajh’ mint ennyi menekült? <br> <br>(Septolet) <br>Elmúlás, <br>Hervadás, <br>Nagy utazás. <br> <br>Levelek! Menjünk együtt, <br>Magány kiüt… <br>Úgysem kell már árnyék, <br>Fényjáték… <br> <br>(Bokorrímes) <br>Leszállunk és a lépéseket puhává tesszük, <br>Talán még a hóesés előtt jól elmerengünk… <br>Elmúlunk, avart összesöprik… megöregedtünk! <br> <br>(3 soros-zárttükrös. <br>Fával még megbeszéltük, hogy nem sírjon, tavasszal jönnek az utódaink, <br>Majd megint zöldek lesznek, fölfogják a szelet, emlékeznek utódaink... <br>Fával még megbeszéltük, hogy nem sírjon, tavasszal jönnek az utódaink. <br> <br>Vecsés, 2020. augusztus 27. –Kustra Ferenc József– Alloiostrofikus versformában íródott. <br>

A magas híd ívén ballagva<br>Mintha szivárványon járva<br>Lépkedne az ember<br>S ahogy letekint a mélybe<br>Az élet vizének kékje<br>Forgatja sebes folyással<br>A sors malomkerekét.<br><br>Zuhatag alatt gyöngyöt szór<br>A nap<br>Sugara csobban fénylőn<br>A mocorgó kövek közt<br>Fákkal integetve<br>Beköszönt kis szellő<br>Majd egy marék habot elcsenve<br>Repíti álmunk a mennyekbe.<br><br>Tüneményes sziklaparton<br>Az erdő nesze hallgatagon<br>Visszaverődik<br>S a rendszertelen hangokban<br>Az élet ritmusa dobban<br>Érződik<br>A harmónia-szimfónia.<br><br>És ahogy lefelé ballagok<br>A szivárvány is elfogyott.<br>Megszakad a varázslat<br>Mikor a földhöz érintettem<br>Lábamat<br>Mohaillatú lidérces pára <br>Süpped a tájba.<br>Lassan visszatérek<br>A valóságba.

Erdő helyett szavak között<br>Botorkálva keltem-jártam<br>Szusszanásnyi kis időre <br>Olykor meg-megálltam. <br>Mennyi szín, és mennyi dallam<br>Körülöttem mind megcsillan. <br>Csak figyelni kell türelemmel <br>Óvatosan csendben,<br>S a felszínen megjelennek<br>Szép katonás rendben.<br>Minden szóban fénylő csoda lappang,<br>S ha mellé kerül zengő párja<br>Táncra perdül örömében<br>Rím-ritmusra járva. <br>Időzhetek akár meddig<br>E nagy rengetegben,<br>Erdő helyett szavak között<br>Most csendben megpihentem.

Túl közel voltál, mégis oly távol,<br>néha annyira vágytalak,<br>de sohasem tudtam lerombolni<br>azt a hatalmas kőfalat.<br><br>Mely köztünk állt mindig, magasra nyúlva,<br>eltompítva a hangokat,<br>s bármilyen szépen, szelíden szóltam,<br>az csak közömbös szó maradt.<br><br>Mint hideg kő, amely érzéketlen,<br>olyannak láttam arcodat,<br>s bármilyen szépen simítottam,<br>kemény páncéllal védted azt.<br><br>Lelkemnek minden mozdulása<br>érfalaimban megtapadt,<br>s mára megkövült. Hiába várnád,<br>nem szól belőle semmi hang.<br><br>Talán szerettél… a magad módján,<br>de sosem láttad a kínomat,<br>mikor oktalan, durva szóval<br>bántottál, bennem ott maradt.<br><br>Mára már elmúlt, s megkopott emlék,<br>mely lelkemben néha felszakad,<br>mint megriadt őz, és messzire tűnik,<br>mint egy elsuhant gondolat.

Az én falum kicsiny kis helység,<br>de nekem itt az otthonom!<br>Ahol én lakom, selymes a fű is,<br>s a föld annyira bársonyos.<br><br>Csöndes az utca, s nem világít<br>olyan sok színes lampion,<br>de a szívem az szinte vérzik,<br>amikor néha itt hagyom.<br><br>Itt láttam meg a napvilágot,<br>s amikor anyám ringatott,<br>meleg szeméből úgy sugárzott<br>a fény, s teljesen áthatott.<br><br>Mikor mezítláb játszadoztam,<br>úgy simogatta talpamat<br>a fű, szinte most is érzem,<br>hogy a lábamra rátapad.<br><br>Itt voltam egykor ifjú én is,<br>álmodva édes álmokat,<br>s úgy őrzöm most is, mint a kincset,<br>mit selyem dobozban tartanak.<br><br>Itt lettem egykor anya én is,<br>s nem volt tán nálam boldogabb,<br>de az idő már szürke porként<br>fejemre hullva elsuhant.<br><br>Hajamra sűrű dér szitál már,<br>s kopott szívem, ha cserben hagy,<br>itt szeretnék majd megpihenni,<br>őseim közt, a föld alatt.