megszülettem<br>nem kellett volna<br>egy gyerek mégiscsak...<br>s meglett a kvóta<br><br>ennyi csak hogy legyek<br>ne mondják az emberek<br>meddő a szerencsétlen páros<br>ne sugdosson az egész város<br><br>milyen a szülőtől utálva lenni<br>csupán nyűg más semmi<br><br>korán letörték szárnyam<br>röghöz kötötté váltam<br>nem kell semmiféle vigasz<br>az életben semmi sem igaz<br><br>magamból már untig elegem<br>ideje hogy életem elvegyem<br><br>csak a természet olyan ostoba<br>ragaszkodok a szarhoz is<br>hiába mostoha

Mi a költészet? <br>Maradandót alkotni a világnak. <br>Jöhet bármi a leírt szavak megmaradnak az utókornak. <br>Van ki boldog tőle, van kinek könny szökik szemébe.<br> Lehet rövid avagy hosszú. <br>Válogass hát kedvedre. <br>Ne feledd soha. Az igaz költő szívből ír, gondolatai neked szólnak, szívük,lelkük bele fonódnak.<br> Neked lehet pár sor csupán, de ki írta eléd tette boldogságát, aggodalmát.<br> Ne légy rest olvass verseket!!!

Nincsen neki kutya baja,<br>csak vállig ér a koszos haja.<br><br>Habár elérte a felnőttkort, <br>kopott, rongyos farmert hord.<br> <br>Pénze nincs, de van gitárja.<br>Ostoba aki megsajnálja?<br><br>Iszik, füstöl s ölelkezik.<br>A csipás csajok mind kedvelik.<br><br>Ha szabadban alszik nincs mi zavar.<br>Megfelel neki egy szalma kazal.<br><br>A szüleinek szégyene,<br>De kortársainak érdeme.<br><br>Csak muzsikál s énekel,<br>És senki másnak nem felel.<br><br>Tíz év múlva mi lesz vele?<br>Lesz-e valaha boldog tele?

megtanulta a kötést és az oldást<br>sorok közé búbánatot szőni<br>csomózni titkokat makraméra<br>s horgolni reményt ahol nincs<br><br>ma már csak foszló emlékeket foltoz<br>össze-vissza öltve gondolatait<br>de megsimogat remegő kezével<br>és szívemet szívével hímezi ki

A nagy kérdéseim… <br> <br>A nagy kérdés: akkor írni vagy nem írni? <br>Lefeküdni, vagy íróasztalhoz menni? <br>Gondolatot kiírni, vagy eltemetni? <br> <br>Harceszköz lett poéta kezemben a penna? <br>Induljak, mártsam be? Legyen végén kis tenta? <br>Kérdezzem meg a papírt, hogy ő mit akar ma? <br> <br>Legyek én virágzó mezőn mélyen gondolkodó? <br>Vagy legyek őserőmben csak, éberen szunnyadó? <br>Lehetek-e írás közben, mint kezdő pacázó? <br> <br>Legyek én, örök fény saját sötétemben? <br>Legyek menedéketek a szenvedésben? <br>Legyek én sötét erdő, vagy menekülő vad a vadászatban? <br>Legyek, vagy vagyok, saját félelmemben, énemben űzött vadban? <br> <br>De, tenta oly’ nagyon a papírra kívánkozik, <br>Kalamáris kacsint, bele penna kívánkozik… <br>Betűk már tolulnak a fejemben, <br>Lélegzetem beszorul részemben… <br> <br>Az újonnan beállított gyertyám pislákol lágyan, <br>Lángja lassan lobog, gyengéden táncot lejt magában. <br>Én mélázva nézem, közben merengek pár, múlt percen, <br>Láng lassan lobog, de mintha értené... néha sercen. <br> <br>Eddig is mindig mutattam, de többet kell mutatnom, milyen az ember, <br>Gondolatok tobzódnak a fejemben, annyi van benne, mint a tenger. <br> <br>Ha nem írok, akkor ráng a csont, hergelődik a tudat, <br>Rémülten megáll a csend, mereven, sikítva csak matat! <br>Ez nem kell nekem… minek is, az ilyen sárgás virradat? <br> <br>A lábam alatt a mosatlan padló, mint húsban a porc reccsen, <br>Lenézek, hogy mi ez, körben a függönynek a szeme se rebben. <br>Megyek tovább, már ahogy elértem az íróasztalom <br>Leülök és észlelem, a székem a saját nyikorgóm! <br> <br>Gondolataim buján tobzódnak az agyamba. <br>Szerintem, ennyi biztosan nincs élő-halottba… <br>Kezemben a penna, belevágom a kalamárisba. <br>Aztán rögvest lecsöppen, egy kerek-szögletes pacuska… <br> <br>Mikor végeztem és verítékesen megírtam a végszót, meghajlok, <br>Csak úgy magam előtt, hogy milyen jól megírtam, magamnak meg tapsolok. <br>Aztán magamba zuhanva gondolkodok... Parnasszus felém haladok? <br> <br>Vecsés, 2016. október 1. - Kustra Ferenc József <br>