Szeretlek, mint a hold a csendes éjet, <br>Miként a léget a szabad madár; <br>Szeretlek oh, barátom, míg az élet <br>Köréből a halál a sírba zár. <br>

Bűvölőn hangzik dalod, óh barátom <br>Petrics, és e szű öröm-érzeteknek <br>Tengerében leng, s feledem keservem, <br>Hogyha te zengesz. <br><br>Zengj! - Ha dús volnék, aranyat fizetnék <br>Bőven én néked dalodért; de sorsom <br>Nem kegyel. Csak vers, mit az árva ifju <br>Nyerhete tőle. <br><br>Hát legyen versem dijad és jutalmad, <br>S majd ha a végzet kiszakaszt karodból <br>Engem; olvasván ezeket, lebegjen <br>Dalma eszedben. <br>

Ne véld, barátom, hogy nyugalmamat <br>A sandaságnak gáncsa megzavarja; <br>Ismérem én azt, s megmosolygni szoktam, <br>Mint csürhe gyermek kámpolásait, <br>Midőn legázolt bábjait boszulja. <br>Nem úgy tanultam Sokjrat iskoláját, <br>Hogy a köz-ember változó eszének <br>S itéletének rabja lenne Múzsám. <br>Gúnyolja bízvást mívemet s gyalázza, <br>Galád szidalma rám homályt nem ejt, <br>Sőt a bohóktól kárhoztatni fény. <br><br>Azok, kik a szent Catot pökdözék, <br>S a bölcsek atyját méreggel megölték, <br>Élnek ma is még, s mérget öntve marják <br>Mindazt, ki odvok mellett elmegyen. <br>S csudáljuk-é, hogy ránk morogni mernek? <br>S gyűlöljük-é, hogy nem barátaink, <br>Kik önmagoknak ellenségeik, <br>S az istenekkel perbe szállni készek? <br>Vagy tán az orvos hagymázos betegjét <br>Üldözze azért, ha tőle öklözést kap? <br>Nem, mert az ember nem véthet, ha józan, <br>Minden gonoszság hagymázból ered. <br>Előbb lehetne a lángból víz és jég <br>S az égi fényből vastag éjszaka, <br>Mint a valódi bölcsből rút gonosz. <br><br>Az isteneknek egyik legnagyobb <br>Csudájok az, hogy szintugy lelkeink, <br>Mint arcainknak számtalan vonási <br>A milliók közt másokat ne leljék. <br>Miért utálnánk hát ezt és amazt, <br>Hogy teste-lelke hozzánk nem rokon? <br>Hiszen magától egyikünk se' van. <br>Nézd, a tövis szúr, és csip a csalán, <br>S a gyenge rózsa illatot lehel. <br><br>Az emberekben végtelen különbség <br>S megérthetetlen visszás értelem van. <br>Ez a hiú fényt s rangokat vadássza, <br>Kucorgva koldul, s pénzen vesz tehert; <br>Emez dühödve pusztít, öl, rabol, <br>Az átok és jaj himnusz vad fülének, <br>S bünében virtust s érdemet keres! <br>Amaz magától s mástól megtagadva <br>Kuporja a pénzt, s hasznát nem veszi, <br>Mint a perúi rab, mindég aranyt ás, <br>S aranyja halmán izzad, éhezik; <br>S im ez becsülni a pénzt rútnak érzi, <br>Pazérlja, s fogytán a fejébe lő. <br><br>Így a tudósok tarka serge is <br>Bizarr agyakkal rakva, tömve van. <br>Az egyik a szent régiség barátja, <br>S utálja mindazt, ami új s nem ó: <br>A Himfy verse néki konyhadal, <br>Akárki mit mond, mert cadentiás. <br>A másik újat s csak honit szeret, <br>Kitiltja Hellász nyájas isteneit, <br>S igaz keresztény verseket kohol. <br>Van, aki minden új szót megkacag, <br>Ha azt tudóstól hallja s nem fonóktól, <br>Mert néki a nyelv csak fonóba' készűl, <br>S ahhoz Kazinczy és Virág nem ért. <br>Van, aki mindég új szót fúr, farag, <br>A leghelyesbet százfelé csigázza, <br>S abból viaszként majd istent csinál, <br>Majd tücsköt, s azzal mint naggyal dicsekszik. <br>Van, aki mint egy szemtelen kofa, <br>Rohadt gyümölcsét lármásan dicséri, <br>S az átmenők közt majd ezt, majd amazt <br>Betyár gúnyokkal megtámadni kész, <br>És a becsűlet úgy hozván magával, <br>Üstökre, pofra kél akárkivel. <br><br>Elég. Az ember ahány, annyiféle, <br>S változhatatlan főbb vonásiban. <br>Ki gondja mindazt egy kaptára vonni? <br>Bárányt, oroszlánt egy rekeszbe zárni? <br>S ki gondja minden agynak tetszeni? <br>Elég, ha néktek tetszhetem, barátim! <br>Elég, ha célom s szívem tisztaságát <br>A józanabb rész érti és becsűli; <br>A részegekre nem figyelmezek. <br>S letettem ámbár lantomat kezemből, <br>Hogy kedvesimnek adjam éltemet, <br>S nyaram kalásszal biztató szakát <br>Telemre gyüjtve éldegeljem el; <br>De oh, nem élet a múzsátlan élet! <br>Maradjon a föld! minden kincse gőz. <br>Sietve térek vissza istenimhez, <br>Kik ifjuságom zöld virúlatin <br>Keblökbe zártak nektáros kezekkel, <br>S kik bár nem adnak kincset és hatalmat, <br>De megtanítnak vígan élni, halni <br>S nevetni a föld balgatagjait. <br><br>Nevesd te is, jer, őket; s vívj dicsően <br>Az éj süvöltő, vak hydráival! <br>Paizst s aranytőrt nyújt Apoll neked, <br>S veled buzogva felkél Wesselényid, <br>A szörny-ölőknek szörnyölő fia: <br>Lehull előtte majd egünk köde, <br>S paeánt riadnak Erdély bércei, <br>És én utánok zengetem dalom. <br><br>[1815] <br>

Bár szemét rád a sors mosolyogva nyissa, <br>Bár feléd fordúljon csalfa golyóbissa, <br>Bár nyájas karokkal kívánjon ölelni, <br>S páva módjára fénylő szárnyakra emelni, <br>Bár jőjjön kincsekkel talpig bétakarva, <br>Nála hízelkedjen a bőségnek szarva: <br>Ne higyj néki, ne higyj; mert sokan megesnek, <br>Mikor nála boldog életet keresnek. <br>Ne higyj; mert amidőn legjobban kecsegtet, <br>Forrót alád éppen azalatt csepegtet. <br>Midőn legnyájasabb karokkal öleled, <br>Akkor rakja tele fúlánkkal kebeled: <br>Akkor repűl véled az ég tetejére, <br>Hogy mélyebben vessen pokol fenekére. <br>Ne higyj hát, barátom! ne higyj, mondom, neki, <br>Mert halálra csalnak szíreni éneki. <br><br>De azért ha bánt is, meg ne rettenj tőle, <br>Bátor szívvel vond el magadat előle. <br>Ő asszony s szerencse; minden pontba fordúl, <br>Nem sok, akár vígan légyen, akár mordúl. <br>Azért hát, barátom! bár szíved rettentse, <br>Meg ne rettenj tőle; ő asszony s szerencse. <br>Ellene a virtus fog lenni kőbástya, <br>Az ártatlanságnak béfed szent palástja. <br>Ez az a conductor, amelytől mennyköve <br>Semmi igaz bőlcset soha meg nem löve. <br>Ez az a Gibraltár, ez az a citadell, <br>Melyre minden bombit haszontalan lövell. - <br><br>Barátom! kicsiny az, kit vagy elfelejtett <br>Szúrni a szerencse, vagy kétségbe ejtett. <br>Rajta vitéz szívvel! ezáltal lettenek <br>Herkulestől fogva minden félistenek. <br>Tudod, e világban minden nagy test forog, <br>Csekély mindaz, ami nyugszik, vagy tántorog: <br>Hát a napnak dísze már azért elmúla, <br>Hogy csekély főldünknek alája borúla? <br>Nem: mert maga szerzi főldünk ábrázatja, <br>Hogy fele lakosa e fényt nem láthatja. <br>A mi világunknak szintúgy van szférája; <br>Ha felette űltünk, borúlunk alája: <br><br>Mégis a mi fényünk éppen csak a' lészen, <br>Csakhogy a vak világ nem láthat egészen. <br>Ha a nyugvó virtus az élet rózsája: <br>Arany virtus, mely a tüzet is kiállja. <br>S nyomorúlt ember az, kinek homlokában <br>Látszik szerencséje, mint tűkör-formában. <br>Te, ha orcád éppen más színre vonítod, <br>A játszi szerencsét öszvetébolyítod, <br>Ha ő mosolyogva kecsegtet tégedet: <br>Szedd komor ráncokra stóikus képedet. <br>Ha ő gorgon hanggal agyarkodik terád: <br>Nevesd el magadat; s azonnal hátat ád. <br>Bolond a szerencse, hidd el azt, barátom! <br>Én a bőlcs észt csupán a bőlcs észbe látom.<br>

Mikor térsz már az eszedre, te Sándor? <br>Tivornya éjjeled és napod; <br>Az istenért! hisz az ördög elvisz, <br>Ha még soká így folytatod. <br><br>Szeretetreméltó barátom, <br>Nézd meg csak a tűkörben magadat; <br>Hát ember az, akit ott látsz? mennykő! <br>Tükröd kisértetet mutat. <br><br>Fiú, légy hát okosabb valahára, <br>Szedd rendbe rendtelen életedet; <br>Hidd el, kedves pajtásom, az ember <br>Korhelység nélkül is ellehet. <br><br>Naponként egy messzely borocska, <br>Én úgy hiszem, ennyi untig elég. <br>S mi a szerelmet illeti: jobb lesz <br>Talán szeretők helyett feleség. <br><br>De mit beszélek? mit beszéltem! <br>Messzely borocska és feleség? <br>Én és feleség, én és messzely bor? <br>No hisz csupán az kellene még! <br><br>O nem, nem! engem a rendes élet <br>Időnek előtte megölne, tudom; <br>Költő vagyok, költőileg kell <br>Végigrohannom az életuton! <br>