Napsugarak zúgása, amit hallok, <br>Számban nevednek jó ize van, <br>Szent mennydörgést néz a két szemem, <br>Istenem, istenem, istenem, <br>Zavart lelkem tegnap mindent bevallott: <br>Te voltál mindig mindenben minden, <br>Boldog szimatolásaimban, <br>Gyöngéd simogatásaimban <br>S éles, szomoru nézéseimben. <br>Ma köszönöm, hogy te voltál ott, <br>Hol éreztem az életemet <br>S hol dőltek, épültek az oltárok., <br>Köszönöm az énértem vetett ágyat, <br>Köszönöm neked az első sirást, <br>Köszönöm tört szivü édes anyámat, <br>Fiatalságomat és bűneimet, <br>Köszönöm a kétséget, a hitet, <br>A csókot és a betegséget. <br>Köszönöm, hogy nem tartozok senkinek <br>Másnak, csupán néked, mindenért néked. <br>Napsugarak zúgása, amit hallok, <br>Számban nevednek jó ize van, <br>Szent mennydörgést néz a két szemem, <br>Istenem, istenem, istenem, <br>Könnyebb a lelkem, hogy most látván vallott, <br>Hogy te voltál élet, bú, csók, öröm <br>S hogy te leszel a halál, köszönöm.

Asszony, szépséges és rontó, <br>Köszönöm, hogy fölébredtél nekem <br>S néhány boldog hetem <br>Úgy élhettem, mint egy szerelmes és bölcs. <br><br>Hellászi bölcsek és költők <br>Nagy életét élhettem egy kicsit, <br>Kinek szivét viszik <br>Magasba: finom és rózsás hetérák. <br><br>Öledbe szent ájulásim, <br>Vagy Életről és Szépről dús viták, <br>Vagy csók-komédiák? <br>Nem tudom ma már, melyik volt több és szebb. <br><br>Mintha Hellász küldött volna, <br>Hogy hadd beszéljen egyszerre velem <br>A Nő, a Szerelem <br>S mannás ajkai a bölcseségnek. <br><br>Mindenkit el kell temetnem, <br>De Téged, az asszony-előkelőt, <br>Ha lesznek temetők, <br>Nem tudom, hogy kiként temesselek el.<br>

A csöndes hajnali égről szeliden száll szét a Holdsugára; <br>mintha valami eltévedt, kósza lélek küldené sóhaját ismeretlen <br>útja felé. <br><br>A rózsásujjú Hajnal istenasszony előbbre lépeget, amerre <br>csak feltünik csudálatos nagyszerüsége, daloló kedvvel a <br>madarak köszöntik. <br><br>Ám Holdsugára a szinek e fönséges fakadásában is némán, <br>halványan ballag, mint éjjeli munkás, ki az átvirrasztott <br>éjszaka után otthona felé ügyekezik, szerettei körébe. <br><br>Az istenes Napfény viruló orcája boldog mosollyal <br>üdvözli Holdsugára szőke fürteit; éppen most lépett ki <br>hajnali fürdőjéből, mert aranyos alakját még fátyol födi. <br>- Ime, fátylát ledobja és pajkos örömmel futkároz a mennyei <br>pázsiton meg Földanyánk életreébredt virágos kertjében. <br><br>Most összeölelkeznek: Napfény meg Holdsugára. Szerelmük <br>boldogsága itt motoz nyugtalan szivem körül - mily furcsa, <br>hogy a két égi vándor az élet ébredésén így egymásra talált! <br><br>De nézd csak - Holdsugára ajka még vértelenebb lett, <br>Napfény meg felölti kápráztató öltözékét, még egyszer <br>megcsókolják egymást és búcsút intenek, mert utaik elválnak: <br><br>Sorsuk akarta így. <br><br>Napfény az aranyló nyárfák dús lombján keresztül a <br>diadalmas élet hozsannáját szűri, Holdsugára pedig sápadt <br>homlokkal keresi útját, mely néki rendeltetett. <br><br>Friss hajnali csók után istenhozzádot mondanak, mert <br>ösvényük elágazik. <br><br>De ugye kedvesem, mi soha el nem hagyjuk egymást.

A boldogságunk némán meghúzódott <br>És mi is hallgattunk a titkolódzó csöndben. <br>Kályhánk lángja is örömmel lobogott <br>S ajkunkat a szerelem szárazra perzselte. <br>A komoly falióra se mormogott <br>S meghökkentek akkor a büszke, fehér falak... <br><br>Álomban mindig egészen enyém vagy. <br>S hiszem fönn is néha, hogy megcsókoltalak.

Előttünk már hamvassá vált az út, <br>És árnyak teste zuhant át a parkon, <br>De még finom, halk sugárkoszorút <br>Font hajad sötét lombjába az alkony: <br>Halvány, szelíd és komoly ragyogást, <br>Mely már alig volt fények földi mása, <br>S félig illattá s csenddé szűrte át <br>A dolgok esti lélekvándorlása. <br><br>Illattá s csenddé. Titkok illata <br>Fénylett hajadban s béke égi csendje, <br>És jó volt élni, mint ahogy soha, <br>S a fényt szemem beitta a szivembe: <br>Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te, <br>Vagy áldott csipkebokor drága tested, <br>Melyben egy isten szállt a földre le, <br>S lombjából felém az ő lelke reszket? <br><br>Igézve álltam, soká, csöndesen, <br>És percek mentek, ezredévek jöttek - <br>Egyszerre csak megfogtad a kezem, <br>S alélt pilláim lassan felvetődtek, <br>És éreztem: szivembe visszatér <br>És zuhogó, mély zenével ered meg, <br>Mint zsibbadt erek útjain a vér, <br>A földi érzés: mennyire szeretlek! <br>