A birtok, mit születésem adott, <br>Az élet közös nyomora; <br>S te vagy e birtok olcsó címere, <br>Kétkrajcáros makrapipa! <br><br>És e nyomor meg e makrapipa, <br>Legjobb barátim lettenek, <br>És sötét óráimba kívülük <br>Senkit, semmit nem ismerek. <br><br>Oh, én tudom, hogy e két jóbarát <br>Hű lesz hozzám halálomig <br>S nem hagynak el, miként az emberek, <br>Utósó lehelletemig. <br><br>S hol a nyomornál hűségesb barát, <br>Mely a sírba kisérni fog? <br>Mely ott még egy élethosszat keserg, <br>Míg végkép el nem hamvadok!... <br><br>S te leghűségesebb makrapipa, <br>Te leszesz olcsó sírjelem, <br>Mert a nyomor, tudom, nem engedi, <br>Hogy nekem más fejfám legyen!<br>

Barátim vagytok, azt mondjátok. <br>Talán nem mondtok hazugságot, <br>Ez meglehet, <br>De azért nem adom nektek hitemet, <br>Nem adhatom: most jó dolgom van, <br>Jertek hozzám, ha majd napom lejár, <br>Mert a barátság nappal láthatatlan, <br>Éjjel ragyog csak, mint a fénybogár. <br>

Makkai Sándornak mély tisztelettel <br>Elvégeztetett, hogy lecsap a villám. <br>Az erdő jajveszékelt életéért. <br>Egy tölgyfa hangos szóval kiáltott <br>S áldozatul adta magát. <br><br>Rengett a föld és lobogott a fa; <br>csodálatos, Isteni tüzijáték, <br>mint csipkebokor lángja a Hóreben! <br>(Csak a füstje volt keserű.) <br><br>Rengett a föld és lobogott a fa <br>vérvörösen, olthatatlanul, <br>jajtalanul és pattogó ággal <br>s zengett a zordon zivatar. <br><br>E lángnál elkerülte az erdei vándor <br>az ingovány fekete torkát; <br>az eltévedt, megriadt ősfióka <br>anyjához talált. <br><br>Szörnyű szép volt és sírnivaló. <br>Másnap itélkezett az erdő <br>s a vakmerő, üszkös, torzfekete csonkot <br>kitagadta! Kitagadta! <br>

Íme, lassanként lefoly a virágkor, <br>S gyenge rózsáink vele elvirítnak; <br>A kies Tempék, Örömek, Szerelmek <br>Véle enyésznek. <br><br>Melly rövid s kedves! valamint az első <br>Éjjelünk, melyen szeretőnk ölében <br>Életünk legszebb örömébe égve <br>Kóstola szívünk. <br><br>Elrepül tőlünk, soha vissza sem tér! <br>Sem Galenusnak tudományi titka, <br>Sem kegyességünk ezer áldozatja <br>Vissza nem adja. <br><br>Minden órádnak leszakaszd virágát, <br>A jövendőnek sivatag homályit <br>Bízd az Istenség vezető kezére, <br>S élj az idővel! <br><br>Elmarad tőlünk szeretett barátnénk, <br>Itt hagyunk mindent, valamit szerettünk, <br>Semmi nem kísér szomorú koporsónk <br>Néma ölébe. <br><br>A piros hajnal derülő sugára, <br>A barátságnak kegyes ápolási, <br>A legesdeklőbb szerelem siralmi <br>Fel nem idéznek! <br><br>[1804]<br>

Rózsafa-vonóként nagy zöngésű húrhoz <br>Súrlódjék ez írás Móricz Zsigmond úrhoz. <br>Szóban hozta vón' el a beteg, ki küldte, <br>De sok Élet-lázban magát tönkre-hülte. <br>Mégis, mert hát ma még sokan hisznek velem, <br>Adják át Móricznak ezt az én levelem. <br>A könnyes, áldott hang, aki általadja, <br>Éppen úgy áldassék, mint az, aki kapja. <br><br>Szerelmetes barát, zömök Móricz Zsigmond, <br>Tudod jól, hogy polyva, az ember amit mond. <br>Ezért is jövök most hozzád kényes verssel: <br>Én-fajta versekben az ember nem kertel. <br>Jövök hozzád versben, betegségben, búban, <br>Jól kezdett s elromlott, dicső háborúban, <br>Jövök egy kis, kopott, szép, tavaszi Éggel, <br>Egy kis megszólással, egy kis irigységgel. <br><br>Boldog Móricz Zsigmond, ki nem korán kezdted, <br>Aszúra fog érni minden szép gerezded, <br>Rajtad már nem ülhet rohadt, magyar átok: <br>Ez okos elkésés: ez a magyarságod. <br>És mégis siettél: meglepődve vitted <br>Súlyát az ujságos, magyaros, szent hitnek, <br>Dölyffel, feleséggel, gyermekkel, várással, <br>Sok, most ébredező, ó kitalálással. <br>És ha hébe-hóba talán másként véled: <br>Erős vagy, mert erős lelkedben az Élet. <br><br>Temeszteni is tudsz és tudsz támasztani: <br>Sári Bíró vallja és bősz Túri Dani, <br>De ezerszer szebben, mert újabbról vallja <br>Győző, nagy lelkednek minden kis zsivajja. <br>És ami benned él s el fog jönni hozzánk, <br>Mi néha sápasztja magyar, piros orcád, <br>Ezer kimondatlan magyar bánat, titok, <br>Szépség várja vágyón: Móricz beszélni fog. <br>Hisz én is kimondtam néhány magyar-újat, <br>De mesekirályfik táltosai fújnak, <br>Ördög hordjon el már minden bolond verset: <br>Életet kívánunk, valószínüt, nyerset <br>S amit meg nem adhat rímek ezer hadja, <br>Mi új Ludas Matyink többször visszaadja. <br><br>Öreg-ifjú Zsigám, sok mindent hallhattál, <br>Hallva, nézve, írva sok-sok-sokat adtál. <br>De amíg rossz fogunk végleg el nem vásik: <br>Mégiscsak a legszebb, a legjobb: a másik. <br>Gondolom, te voltál ez a ťmásikŤ nálunk, <br>Egy kicsit életünk, egy kicsit halálunk, <br>Egy kicsit undorunk, egy kicsit örömünk, <br>Szóval: az Életet, mely tőlünk messze tünt, <br>Édes Móricz Zsigánk, te hoztad volt vissza, <br>Kedves magyar részeg, kedves bornemissza. <br><br>Rád furcsa emberek furcsán figyelnek: <br>Ma te vagy a tévő és jótékony gyermek, <br>Nyugat csapatjának keleti zászlója, <br>Mi nagy csatázásunk nagy igazolója. <br>Néha kényeskedő, de magyar hatalmú, <br>Nyugatba tört magyar s duzzadt bizodalmú, <br>Papnak indúlt lélek, de szabad, pacsirtás, <br>Szentírásos ember, kinek szent az írás. <br>Ma te vagy a magyar s rendkívüli követ, <br>Ma benned sarjadnak az ős, magyar tövek. <br>Ha tán bolondítnál s igazi se volnál, <br>Mert szépen hazudtál, engem igazolnál. <br><br>Téli Budapestnek kevés, vídám fája <br>Móricz Zsigmond úrnak csodatettét várja <br>S ha várja, várhatott s ha várta, megkapja: <br>Móricz a váratlan Tavaszoknak apja. <br>De engem szeressen: így üzenek neki <br>S jó, hogyha az embert ilyen is szereti, <br>Aki nem hatalmas s több a hatalmasnál <br>S ha ki-kinek árt is, milliomszor használ. <br><br>Adassék e levél Móricz Zsigmond úrnak, <br>Kit most érdemelten, szépen koszorúznak. <br>Koszorút nem viszek, írás megy helyette, <br>De ott leszek mégis, míg élek, mellette. <br>Készül, mert készítik, az én szemfedelem, <br>De Móricz Zsigmond is megmarad énvelem. <br>Magyar sors-kockákon ez ígyen döntődött, <br>Mind összekerülünk közös mártir-hősök <br>S ha a Lehetetlent nem tudtuk lebírni, <br>Volt egy szent szándékunk: gyönyörűket írni.<br>