Kicsim, holnap már elmész s itt marad <br>A Halálból egy oly kicsiny darab, <br>Amennyi voltál nékem: <br>Cirogató, édes asszonyfiók <br>S csókoló ellenségem. <br><br>Kis, kék dereglyém, várnak a vizek. <br>Csókokat adtál s nem tudtad, kinek <br>Adod majd igaz párját. <br>Vasút-kocsidban megigazítom <br>Siratón, hajh, a párnád. <br><br>Suta és tarka emberek között <br>Be jó volt itt a te kék köntösöd, <br>Kis, fitos, kék dereglye, <br>Majd a nagy-nagy örvényes vizeken <br>Jussak tán az eszedbe. <br><br>Most multam falják éhes, bús habok <br>S jelenemet eljövő pillanatok. <br>Megcsókolom kis orcád, <br>Hogy új csókok s új pírok azután <br>Irigyen bitorolják. <br><br>Jaj, csak kis szerelem az, ami öl, <br>Készülj, kicsim, a gőzös már fütyöl <br>S haldoklik szívünk kedve: <br>Csókos és boldog álmokat vigyél, <br>Édes, kis, kék dereglye.

Nézz, Drágám, kincseimre, <br>Lázáros, szomorú nincseimre, <br>Nézz egy hű, igaz élet sorsára <br>S őszülő tincseimre. <br><br>Nem mentem erre-arra, <br>Búsan büszke voltam a magyarra <br>S ezért is, hajh, sokszor kerültem <br>Sok hajhra, jajra, bajra. <br><br>Jó voltam szerelemben: <br>Egy Isten sem gondolhatná szebben, <br>Ahogy én gyermekül elgondoltam <br>S nézz lázban, vérben, sebben. <br><br>Ha te nem jöttél vóna, <br>Ma már tán panaszló szám se szólna <br>S gunyolói hivő életeknek <br>Raknak a koporsóba. <br><br>Nézz, Drágám, rám szeretve, <br>Téged találtalak menekedve <br>S ha van még kedv ez aljas világban: <br>Te vagy a szívem kedve. <br><br>Nézz, Drágám, kincseimre, <br>Lázáros, szomorú nincseimre <br>S legyenek neked sötétek, ifjak: <br>Őszülő tincseimre.<br>

Megszoktalak, akár a levegőt, <br>bármerre nézek, mindenütt te vagy, <br>szekrényem alján, a fiókjaimban, <br>az agyvelőmben, és nem veszlek észre. <br>De múltkor este, amikor bejöttél <br>szobámba, s mondtál valamit nekem, <br>sok év után egyszerre ráocsudtam, <br>hogy itt vagy, és szavadra sem figyelve <br>ámulva néztelek. Szemem lehunytam. <br>Ezt hajtogattam csöndesen magamban: <br>"Megszoktam őt, akár a levegőt, <br>Ő adja nékem a lélegzetet."

Mirtusz homlokomon és hűvös acátialombok <br>Fonnak ölelkezvén illatozó koszorút; <br>Azt remegő lyánykám keziből, mint égi jutalmat, <br>Gyöngéded szerelem géniusza nyújtja felém; <br>Ákáclombjaimat deli Cháris fűzte hajamba, <br>Hogy szent fája tövén zengjenek égi dalok. <br>"Itt ölelék egymást, kiket én kedvellek örökre, <br>Láng emelé sziveik, s isteni szimpátia. <br>Rezzent lombok alól susogott lágy szárnya zefírnek, <br>S felnyílt kedvesimért illatozó kebele." <br><br>1811. december 5.<br>

Ne kérdezd, barátném! mint töltöm időmet, <br>S távolléted alatt kedvem miben lelem! <br>Tudod, elvesztettem édes enyelgőmet, <br>Tudod, magam vagyok, mert te nem vagy velem. <br><br>Lefestem szüretem estvéli óráit, <br>Ha már cselédimet nyugodni eresztem, <br>És csak alig hallom a vígság lármáit, <br>Agg diófám alatt tüzemet gerjesztem. <br><br>Leplembe burkolva könyökemre dűlök, <br>Kanócom pislogó lángjait szemlélem, <br>A képzelet égi álmába merűlök, <br>S egy szebb lelki világ szent óráit élem. <br><br>Az őszibogárnak búsongó hangjai <br>Felköltik lelkemnek minden érzéseit, <br>S az emlékezetnek repdező szárnyai <br>Visszahozzák éltem eltűnt örömeit. <br><br>Életem képe ez. - Már elestvéledtem, <br>Béborúlt az élet vidám álorcája! <br>Még két mulatótárs van ébren mellettem: <br>A szelíd szerelem hamvadó szikrája <br>S bús melancholiám szomorgó nótája. <br><br>[1804 után]