De nem a vágy indítja el. <br>Megteremti <br>a maga idejét, éghajlatát, <br>forr <br>akár a hajók felszikrázó <br>nyomdokvize, <br>érzékeny tengert szétzaklató <br>titkos sűrűség. <br><br>A vágy nem tudja <br>hogy járjuk be azt <br>a keserves, közös akarást, <br>a legszentebb utat, <br><br>ez a két <br>semmi test <br>működik <br>általunk, <br>ezek az idegen, duzzadó, drága <br>hajlatok, ezek a redők, vájatok, <br>a múlékony <br>vénülő felszínel <br>rejtett <br>szóváltása, ez az, <br>amiből felidézhető <br>a másikunkban <br>a Rozetta-kő - <br><br>Szerelmem, sose hallom <br>a céltalan, nyers utcazajt, <br>nem szívom be a dohos <br>kínt, amely az űr nagy pléhkádjaiból <br>a városunkra árad, <br>de őrízem, talizmánt romlás ellen, <br>a húsod emlékezetét, <br>az ujjaid, mohó csípőd, <br>kiolthatatlan lámpád, alvó szájad.

Ne kínozz, Lilla! újabb ostromokkal; <br>Ne hányd oly hasgató pillantatokkal <br>Felém villám szemed. <br>Az verte szívemet halálos sebbe; <br>Ne szórj, ne szórj újabb dzsidákat ebbe, <br>Kíméld meg éltemet. <br><br>Nem látod-é? nem-é? miként zsibongnak <br>Az ámorok, miként rajmódra dongnak <br>Kökény szemed körűl? <br>Ki kis nyilát belőle rám ereszti, <br>Ki ellobbant szövétnekét gerjeszti, <br>Ki vesztemen örűl. <br><br>Pillantatod szárnyára egy felűle, <br>Szívem titkos várába bérepűle <br>És ott helyet fogott. <br>Zászlót ütött reményem fő tornyába; <br>Mindent letiprott már parányi lába - <br>Halld csak, - mint tombol ott.

Szokásos hivással hadd hivjam Múzsámat, <br>Szegény, bús testemet, mely vívott csatákat, <br>Mely ma is annyi bajt és Sátán-dalt érlel <br>A benne lakozó Múzsa kegyelmével. <br><br>Múzsám: Szilágyságban határzott vén testem, <br>Ki miatt tömérdek bűnbe s dalba estem <br>S kinek ereszkedett inakkal sincs másod, <br>Dalold le utolsó, nagy dal-tartozásod. <br><br>Sorsomnak, titkomnak hetedik lakatja <br>Lehullhat: nem vagyok gyermekeknek atyja. <br>Fiaim, lányaim paripák taposták <br>S a nagy csatatéren vérfolyók elmosták. <br><br>Dalolj nekem, Múzsám, ne a hét vezérről, <br>Dalolj nekem, Múzsám, a nagy csatatérről, <br>Hol, ahogy először ember nézett Napba, <br>Embernek sorsáról jegyződött bús mappa. <br><br>Melynél szörnyűbb téren Atilla se harcolt, <br>Melyet női testen gyémánt-Végzet karcolt, <br>Ninivék, Xerxesek, fajták, birodalmak <br>Hol vígan sülyedvén víg halállal haltak. <br><br>Nagy énekmondásnak tudom, mi az ára, <br>Én is készültem a hunn trilógiára, <br>De mikor Árpádék s talántán hunn atyjuk <br>Mind csak addig voltak, míg megszakadt magvuk. <br><br>Valami hős harcos én sohase voltam, <br>De a nagy harctéren sokat kóboroltam, <br>Sok-sok gyermekemet ölte meg a hőség, <br>Meddő táborozás, meddő vakmerőség. <br><br>Csókkal, csókfélével birom én és birtam, <br>Ám zsoldos nem valék, hamar untam, sírtam. <br>S ha vannak multamban bármely semmiségek, <br>Ezek a sirások, ezek voltak szépek. <br><br>Nekem a szerelem nem volt víg ajándék, <br>Lovagi birkózás, tréfás kopja-játék, <br>De volt ravatalos, halálos-víg torna, <br>Játék a halállal, titkos élet-forma. <br><br>Akárhol s bárkiért vágyódásba estem, <br>Vér áztatta nyomom Párisban vagy Pesten, <br>Mindig önnön-vérem és soha a másé, <br>Soha a levésé, mindig a mulásé. <br><br>De voltam bárkinél tisztább és fehérebb, <br>Voltam engedelmes gyermeke a vérnek, <br>Becsületes hímként csaptam nő-zavarnak <br>S becsületes voltam embernek, magyarnak. <br><br>E félszeg országban, hol ezer év óta <br>Hímnek is az derék csak, ki pátrióta, <br>Fölzokogó, csukló tréfa-zokkal mondom: <br>A nagy csatatéren erre is volt gondom. <br><br>Gazdagok ringyóit én el nem szerettem, <br>Koldusok mátkáit soha el nem vettem, <br>Küzdöttem, csókoltam szomorú rogyásig, <br>De csak ha biztatott az a némber másik. <br><br>Nem voltam villámos, förgeteges csókja <br>Senki szép asszonynak s durva hóditója. <br>Diadal-sarcokat már csak akkor szedtem, <br>Ha karomba-hullót, megadót szerettem. <br><br>Áldott, kedves mégis az alkalom vétke, <br>Mikor legelőször kényszeritett térdre <br>Asszony-ember előtt kicsi, kölyök-korban <br>És áldott a vigasz, mit leltem a borban. <br><br>Szent bor: asszony ellen talált drága méreg, <br>Már más mámorokkal, hajh, összecseréllek: <br>Hírrel és mákonnyal, ezerféle jóval <br>S ki tudja, tán holnap, egy Browning-golyóval. <br><br>Addig is büszkélkedj, Múzsám, drága testem, <br>Mint a Názárethi, latrok közt, kereszten. <br>Pál apostol mondta s te híven megtartod: <br>Hitedet megőrzéd s megharcoltad harcod. <br><br>Mérges nyilak belém nemegyszer repültek, <br>Sebeim tüzeltek, sebeim heggültek <br>S ha újra kezdhetném friss komédiásként, <br>Ma is igaz volnék, ma se tennék másként. <br><br>Csak hazudni kéne, mennyi minden jönne <br>Magyar eredménnyel, sikerrel özönbe. <br>Már elhallgatni is milyen érdem volna, <br>De vallani mindent: volt életem dolga. <br><br>Tetsző, hazug-szűz dalt dalolni még tudnék, <br>Erkölcsös hazugok kegyébe bejutnék, <br>De akarok szólni, de akarom látni: <br>Mer ma is hazudni álerkölcsöt bárki? <br><br>Akarom, hogy végre valaki meg merje <br>Mondani: nem a szív a csók fejedelme <br>S nem a csók a tető s nem a csók a minden, <br>Mint kötelezteténk hazudni azt rimben. <br><br>Itt állok s Lutherként mondom: engem Isten <br>Úgy tartson fiának s bajban úgy segítsen, <br>Hogy minden titoknak ez a megoldása <br>S hogy igaz lelkemnek ez a vallomása. <br><br>Hajh, igen, emlékszem: mindig az a fűző, <br>Omló, habos szoknya, vérünket fölűző, <br>Parfümös kis nadrág, finom batiszt-játék, <br>De mindig az a cél, mindig az a szándék. <br><br>Mindig az a játék s mindig véres torna <br>S mindig mintha kiki egy-egy Isten volna. <br>Ezt a nagy szándékot nagy okok okolják <br>S még a tagadók is mindig szándékolják. <br><br>Kik által s miképpen lettem, aki lettem? <br>Nem tudom, de tudom, hogy kellett szeretnem <br>S a nagy csatatéren, lehettem bár olcsó <br>Nem voltam sem barbár, sem furcsa utolsó. <br><br>S tudtam nagyszerűen; költősen szeretni, <br>Valaki számára egyetlenegy lenni, <br>Úgy-úgy elborulni részeg szerelemben, <br>Hogy bolond álmokban sem lehetne szebben. <br><br>De a harctér: Harctér és az élet: Élet <br>S az asszony-test néha sokkal-sokkal mélyebb, <br>Mélyebb az Életnél, mélyebb a Halálnál <br>Mélyebb az álmodnál, mellyel vágyva hálnál. <br><br>Nem tudom, hogy mikor jön életem vége, <br>Mikor derül ki majd minden semmisége, <br>De nyugodtan halok: én nem csupán voltam <br>S érdemes harctéren esek el majd holtan. <br>

Hajnalsugár csókolta bimbó, <br>Egészen gyermek, kis leány. <br>Ki-kipirul szép, gyermekarca, <br>Majd gyorsan ismét halovány. <br>Ragyogó szeme vágyva fürkész, <br>Majd ábrándozva megpihen: <br>- Mennyi báj kedves gyermekarcán, <br>Mennyi vágy fénylő szemiben! <br><br>Elnézem ezt az édes arcot, <br>Elnézem némán, hosszasan. <br>Szívemben kínos emlék ébred, <br>Amely a multon átrohan... <br>- Ilyen volt ? is: rózsabimbó, <br>Ilyen volt ? is: szép leány, <br>Ki öntudatlan bűbájával <br>Rabjául tartott oldalán... <br><br>Elnézem ezt az édes arcot, <br>Valósággá lett lelkemet <br>És, míg a mult ismét kitárul, <br>A szívem úgy sejt, úgy remeg: <br>- Ha olyan lesz, ha elragadja <br>Magával őt is a világ!... <br>Óh, látom sorsod - jó előre - <br>Szegény, korán hervadt virág. <br><br>A teremtés legszebb gyöngyéről <br>Úgy rendelték az istenek, <br>Hogy egektől kölcsönzött báját <br>Ne léha ajkról hallja meg. <br>Egy férfinak nemes szerelme <br>Legyen az égi, tiszta út, <br>Amelyen az asszonyi szépség <br>Fenséges öntudatra jut!

Egész szerelmem annyi volt csak: <br>Hogy láttalak, szemedbe néztem, <br>Egy mosolygásod volt csak minden, <br>De nekem elég volt egészen. <br><br>És én úgy őrzöm e mosolygást, <br>Miként a napsugárt a tenger, <br>Elrejtve mélyen, szomorúan <br>És - végtelen nagy szerelemmel.