Hol vagy kipusztult Jéruzsálem, <br>Gyászos hírű Nagybecskerek? <br>S ti cimborák, kik szétmenétek, <br>Mint az anyányi verebek?... <br>Oh, Fáraónak árva népe, <br>Rólad gyakran emlékezem én... <br>- Hisz olyan trupp, mint a miénk volt, <br>Nem is volt több a föld szinén! <br><br>Ti jóban, roszban hű barátok, <br>A koplalásban kollegák, <br>A pörpatvarban feleségek, <br>Kalandüzésben cimborák! <br>Oh! van-e még sok adósságtok, <br>Vándorpályátok merre mén? <br>- Mert olyan trupp, mint a miénk volt, <br>Nem is volt több a föld szinén! <br><br>Sok jó napokra emlékszem még! <br>- Mikor én hordtam cédulát. <br>Mily jóizűen eddegéltünk <br>Pattogatott kukoricát!... <br>Mily kéjelegve rágicsáltunk <br>A nyomor sótlan kenyerén... <br>- Oh trupp, dicső trupp, vajmi kár, hogy <br>Párod nem lesz a föld szinén. <br><br>S midőn búcsúztatókat hordtam, <br>Kapálni volt a közönség; <br>Nem kaptam semmit, mégis másnap <br>Újdonatúj csizmát huzék. <br>Oh, trupp! - ebéd után jóllakva, <br>Gyakran reád emlékszem én, <br>- Hisz olyan trupp, minő te voltál, <br>Dehogy lesz több a föld szinén!<br>

Midőn mosolygó bölcsességedet <br>Belém enyelgi szép epistolád, <br>Melyet barátunk, Horvát érdemelt, <br>Melyben Horáccal fested a mezőt <br>S annak szelíden bájoló nyugalmát, <br>Vigabban érzek s boldogabb vagyok. <br>Szebbnek találom puszta lakhelyem, <br>Kertem virági szebben illatoznak, <br>Szebben nevetnek szőlőm fürtjei, <br>És kazlaimnak árnya hívesebb. <br><br>Igen, de minthogy minden verselők <br>Homér atyánktól fogva ekkorig <br>Falut dicsértek, engedd meg nekem, <br>Hogy én Budáról s Pestről énekeljek. <br><br>Midőn Budának roppant bércfokáról <br>Szédülve Pestnek tornyait tekintem <br>S a száz hajókat rengető Dunát, <br>A nagy Dunának tündér kertjeit <br>És a habokkal küzdő szép hidat, <br>Melyen zsibongva egy világ tolong; <br>Midőn körültem minden él s örül, <br>S újabb meg újabb érzelemre gyújt: <br>Itt a tanult kéz nagy remekjei, <br>Ott a dicső ész alkotásai <br>Az élet édes bájait mutatják, <br>S mindazt előttem testesülve látom, <br>Amit magamban csak képzelhetek: <br>Kívánhat-é még többeket szemem? <br><br>Hát amidőn majd véled s Helmeczinkkel <br>Virághoz együtt ballagunk karöltve, <br>S a bölcs öregtől új lelket veszünk! <br>Onnét tehozzád s nyájas asztalodhoz, <br>Hol a kinyílt szív s józan ész kinál, <br>S vidám szabadság s tréfa a szakács; <br>Ornnét Palinkhoz, Pécel dallosához <br>És mindazokhoz, kik barátaink, <br>S velünk egyenlőn tudnak érzeni. <br>Hol majd hazánknak ó s új dolgait, <br>Majd a világnak főbb történeteit <br>Száguldjuk által, és mustrára intjük <br>A föld királyit s büszke nagyjait; <br>Vagy majd Kopernik égi útjain <br>Vizsgáljuk e nagy Minden titkait, <br>És a világok systemáit oldjuk; <br>Majd a morálnak mély törvényein <br>Platónkkal újabb s szebb respublikákat <br>Alkotva, Solont s a dicső Lykurgust <br>Lehozzuk embert boldogítani. <br><br>Ha azt megúnjuk, mert mindent megún <br>Az ember, s édes a változtatás, <br>Szemünk legelhet Thespis bájvilágán <br>S a táncolóknak szárnyas rendein, <br>Szívünk örömre olvadozva repdez <br>A zengzeteknek szép koncertjein; <br>S ha kell, közel van kert, szőlő, liget, <br>Horáccal untig ott kapálhatunk, <br>S nevetni fognak ott is a bohók. <br><br>Mi kell tehát több? Élni és örülni <br>S használni célunk, nem pedig heverni; <br>S a bölcs nyugalma háboríthatatlan <br>A pesti bálban s csörtetés között, <br>Mint a magányos rejtek árnyain. <br><br>Nyugodni, enni, inni és alunni <br>Lehet mezőn is; oh, de mint örüljek <br>Fákkal, füvekkel, ökrökkel sokáig? <br>Csupán szememnek tárgyi mindezek. <br>Szivemnek ember és rokon kebel kell, <br>Kivel vegyítse érzeményeit; <br>Elmémnek elme, mely megértheti, <br>S melyben sugárit tűkröztetheti. <br><br>Van itt is ember, mondd, de millyen ember? <br>Inség, gonoszság néz ki vad szeméből, <br>S lesujt pipádért, hogyha nem vigyázsz, <br>Szemét sötétség, vállát terh sanyarja, <br>S utálja mindazt, aki boldogabb. <br>S mi szép mulatság látni izzadását? <br>Mi szép nekem még rajta szántanom, <br>S aszott kezéből lesni sültemet? <br>Nem szebb-e Pesten vígan perleni <br>Werbőczi hajló nyelvén, és merészen <br>A szent igazság mellett harcra kelni? <br><br>Barátom! a bölcs boldog mindenütt, <br>Az Hortobágyon, az Pesten, Budán, <br>Mert ő magával hordja kincseit; <br>De boldogabb ott mégis, hol körűlte <br>A nyájas élet hinti kellemeit, <br>És szíve, lelke tárgyát lelheti, <br>Mint hol magába zárva él magának, <br>S csak álma tündérképét kergeti, <br>Mint egy vadonban bujdosó fakír. <br><br>Rendeltetésünk nem magányos élet <br>S örök komolyság és elmélkedés, <br>Hanem barátság és társalkodás. <br>S nem a világi jókat megtagadni, <br>De józan ésszel vélek élni tudni <br>A bölcseségnek titka és jele. <br><br>Maradj s perelj te Pesten, s élj vidáman <br>Barátid édes társaságiban, <br>S ne kérj az égtől többet, mint adott. <br>Van annyi, mennyi kell, s ha ez kevés, <br>Kevés lesz a föld minden kincse is. <br>A vízikórság szomját el nem oltja <br>Minden Dunáknak s tengereknek árja; <br>S az ép gyomornak egy pohár elég. <br><br>Ha van mit ennünk, innunk és szeretnünk, <br>Ha józan elménk, s testünk nem beteg, <br>Kivánhatunk-e s lelhetünk-e több jót, <br>S adhatnak-é mást a királyi kincsek? - <br>Így ír, így érez, így él most barátod, <br>Ki téged, édes Miskám, megkeres <br>Az új Zephyrrel s első fülmilével, <br>S veled csevegni és nevetni fog. <br><br>[1815]<br>

Miért mondottál rosszat nékem? <br>Én nem bántottalak, barátom, <br>Hogyha valamiért haragszol, <br>Szívesen bocsánatot kérek <br>S szeretném, ha most velem jönnél, <br>Megnézzük majd a favágókat <br>S leheverünk együtt az erdőn, <br>Fejünk fölött hullámzanak a lombok, <br>Hűs tengerfenékről az eget nézzük, <br>Ahol meg zsenge felhők lombosodnak. <br>Ott nagy nyugalom karol majd belénk <br>És nékünk az most olyanigen jó lesz, <br>Háromszoros a jó, ha kettő kapja, <br>Azért szeretném, hogyha velem lennél, <br>Mig odahallik este a harangszó, <br>A bogáncsokat leszedjük egymásról <br>S hazaballagunk éppolyan fáradtan, <br>Miként a kapás, szótalan munkások, <br>Akik a földek békés erejébe <br>Százannyit termő magokat vetettek. <br>

Mailáth! poétád éneke leng feléd, <br>Nem mint a rohanó Vág, mikor árjait <br>A Kárpátok közt zúgva szórja, <br>Tört jeget és köveket sodorván; <br><br>Csak mint az alkony enyhületén kalász- <br>Párnáján pihenő lyányka szelíd dala <br>Üdvezli a várt est nyugalmát <br>S a hegyek ormai közt mosolygó <br><br>Holdat, midőn már csend fedi a mezőt, <br>S a pásztorkalibák gőze a völgybe szállt. <br>Mailáth! poétád napja húnyik, <br>S nem ragadoz dala árja többé <br><br>Tündér tükörben nyílt nekem a világ. <br>S mint egy Pygmalion szobra, ölem hevén <br>Életre gyúlni látsza honnom, <br>S annak ivá kebelem sugalmát. <br><br>Mellembe, mint egy Ilion éneke <br>Zengett a haza szent lángja; Olympia <br>Istenfiakkal küzdve tűnt fel <br>Isteni bájba merűlt szememnek. <br><br>Eltűnt a rémkép. Ámde ha szózatom <br>Szép lelkedre hatott, nem vala puszta hang, <br>Nem, mely tudatlan gyermek ajkán <br>Lelket emelt; koszorúm ne bánd meg! <br><br>S ha szépnek érzed férfias énekim, <br>Benned vagynak azok, benned a honni szív, <br>Melyet magasztalsz, benned a hív <br>Honszeretet daliás erénye. <br><br>Menj, énekeld hát e magas égi lényt! <br>Ezt harsogta örök Pindaros és Horác, <br>Ez isteníté a világnak <br>Hajdani váteszit és erősit; <br><br>S ez nyit nekünk, ím, élisi pályatért <br>Rákos hős mezején. Hallom a pályazajt <br>S a pályazajban Széchenyink hős <br>Hágdozatit, lova könnyű győztét. <br><br>Oh, énekeld őt, a diadal fiát! <br>Eurus szűlte pején mint viva, nyerve díjt; <br>[Mint áldozá fel ezreit, hogy <br>Ész müvein kecsesülne nyelvünk,] <br><br>Mely újra szülje a lerogyott magyart <br>S Pannon férfidiszét. Engem a villitánc <br>Int már; de honnom új virultán <br>Vert dalodat porom érzi majdan. <br><br>[1830]<br>

Hát megtörtént a párbaj? s élsz-e még? <br>Ha főbelőttek, - tudósíts felőle, <br>Írd meg tüstént, hogy Pestre felrohanjak, <br>És bosszut állja éretted, barátom... <br>Szó ami szó, de nekem igazán <br>Nem tetszik, hogy te minden balgaságért <br>Kész vagy kockára tenni éltedet. <br>Azt gondolod: lelked-tested szakáll? s ha <br>Leborotválnak, újolag kinősz? <br>Csalódol; mert az élet csizmatalp, <br>S ez nem lesz új, ha egyszer elkopott, <br>Azért kiméld a drága csizmatalpat, <br>Amelyet nem szab kétszer senkinek <br>Az ég vargája, a kőszívü sors. - <br>S azt gondolod tán: annyi a barátom <br>Mint fönn az égen a csillag? ha egy <br>Lehull közűlök, észre sem veszem? <br>Hiszen tudod jól: mily kis számotok van <br>Nektek, kik engem őszintén szerettek, <br>Kik fönntartjátok szívem melegét. <br>Mért e kis számot megfogyasztani? - <br>És Ida, Ida, e kedves leány, <br>Ha téged elveszt ő, mivé lesz? ő <br>Kinek kivűled nincsen senkije. <br>Te vagy világa... Lennél oly kegyetlen, <br>Reászakadni hagynád a világot? <br>S van még egy... a hon! vagy már elfeledted, <br>Feledhető-e, amiről beszéltünk <br>A lelkesűlés lángóráiban? <br>Ki tudja, mit hoz a kétes jövendő, <br>Mely álmainknak legkedvesbike, <br>S akkor hazánknak ránk szüksége lesz. - <br>Látod barátom, élted mily becses, <br>Azt a világhoz mennyi lánc köti, <br>S te mégis könnyelmün kockáztatod. <br>Ha még nem tértél, térj eszedre már, <br>S ne légy, mint voltál, olyan balgatag, <br>Vagy igazabban: oly kétségb'esett... <br>Kétségbeesni!... milyen gyávaság!... <br>Kinek van erre több s nagyobb oka, <br>Mint énnekem? de én szégyenleném ezt. <br>A szenvedésnek lángjában szivem <br>Szét fog pattanni, mint a porcelán, <br>De, mint a jégcsap, szétolvadni nem!... <br>Megállj, ha Pestre ismét fölmegyek, <br>Majd megtanitlak én kétségbeesni, <br>Hogy unokád is megemlegeti. <br>Vásárra ott benn termek nálatok, <br>S viszek portékát, de nem holmi gyapjút, <br>Vagy bőrt, vagy posztót s effélét, azért <br>Nagyon hiszem, hogy nem lesz kelete. <br>Mert haj, jó gazda ám a magyar ember! <br>Amit kutyákon, kártyán s más egyében <br>Eltékozol, meggazdálkodja könyvön. <br>A könyvvel ugy van, mint hajdan zsinóros <br>Nadrágjával s prémes mentéivel volt, <br>Melyet nagyapja s édesapja vett; <br>Az szolgált még az ő fiának is. <br>Hazám, mégsem vagy oly boldogtalan, <br>Minőnek első pillanatra látszol, <br>A lelki szükség nem bánt tégedet; <br>Minden szükséged van, de lelki nincs, <br>Ettől az egytől megmentett az Isten... <br>- - Amint mondottam: a vásárra majd <br>Meglátsz barátom: akkor fölmegyek, <br>S te rám sem ismersz, ugy megváltozám; <br>A szép természet megváltoztatott, <br>Beteg kedélyek e hű orvosa, <br>Beteg valék én ott tinálatok <br>A pesti utcák holt, hideg kövén, <br>Hosszú, sötét árnyként vonult utánam <br>A csüggedés, az életunalom. - <br>Ujjászülettem!... a falusi lég, a <br>Sötét erdőnknek zúgó lombjai, <br>Lombok felett a csattogó madár, <br>A fák alatt a hallgatag virágok <br>Föléleszték elájult lelkemet; <br>Nem gyűlölöm, mint eddig, a virágot: <br>Már csak haragszom rája, csak haragszom... <br>Hogy olyan gyáva, hogy föl nem kiált <br>Elzárt, elorzott boldogságaért, hogy <br>Meg nem torolja kincse elrablóin <br>Évezredeknek szenvedéseit. - <br>De hinni kezdem, hogy dicső napoknak <br>Érjük maholnap fényes hajnalát, <br>Midőn a népek mind fölemelik <br>A föld porába gázolt fejöket, <br>S végigmennydörgik a föld kerekén: <br>"Legyünk rabokból ismét emberek!" <br>Ez nagyszerü, de véres kor leszen, <br>És úgy is illik, hogy véres legyen!... <br>Már vizözön volt, most egy vérözön kell, <br>Hogy megtisztuljon a világ a szennytől, <br>Amely fölötte meggyülekezék; <br>Egy vérözön kell! és ha az lefolyt majd, <br>A megmosdott föld tiszta szép leend, <br>És lakni fognak emberek fölötte, <br>Hasonlitók az isten képihez. <br>