Ne csókolj, Miriám. Ártalmas éj ez, <br>Én ismerem rég. Vissza-vissza tér <br>Szomorú, bús, igaz mesékkel. <br>Ne csókolj, Miriám, csúf ez éjjel <br>És csókot adni vissza nem tudok, <br>Nem csörtet, álmos testemben a vér. <br>Mesélni kell ilyenkor, Miriám, <br>Árnyak kerengnek, rémülök, futok, <br>Fogj át, öledbe hajtom a fejem, <br>Jaj, jaj, az a sok kínos szerelem, <br>Amely űz, hajt olyan régóta már. <br>Ne csókolj, Miriám, Margit és Erzsi vár. <br><br>Akkoriban mondatott én rólam sok dicséret és gáncsoló szó. <br>Mondatott, hogy nagytehetségű ifjú lennék, de szörnyűképen <br>semmisem leszek, mivelhogy szertelenségről adtam tanúbizonyságot. <br><br>Nem adtam én ellenben e beszédekre semmit. Hajszolt, űzött a <br>rosszba kergető démon, s úgy hitték, hogy megöl az éjszakázás, <br>mivel éjszakánként a mámort kerestem, s nappal álmos voltam és buta. <br><br>Mámor-árus helyeken pedig csak rossz leányokkal beszéltem én, és <br>néha undorodtam magamtól, mert eszembe jutott, hogy e rossz leányok <br>bemocskítanak. <br><br>Május volt, és a kertben ismertem meg Erzsit és Margitot. <br><br>Ők tiszta lányok voltak, és én nem tudtam ennek folytán velük <br>beszélni. <br><br>Hogy ott ültek a rózsák bokra alatt, csak néztem őket. Tudtam, <br>hogy ők tiszták, és áhitottam fehér kezüket megcsókolni... <br><br>...Akkor éjjelen még nagyobb volt fejemben és szívemben a mámor... <br>És szomjas voltam tiszta kezek csókolására, és reszketve gondoltam <br>Erzsire és Margitra. <br><br>Égett az ajkam, szorult a torkom. Szerettem volna belekiáltani az <br>éjszakába, hogy én egy tiszta leányt szeretek.: Erzsit vagy Margitot... <br><br>Így jött előmbe boros pohárral az ifjú, ki szintén ott ült velünk <br>a padon; a rózsák bokra alatt. Lázasan, susogva kérdeztem tőle: <br><br>- Te is szeretsz? <br><br>- Igen... <br><br>- Tiszta lányt? <br><br>Súgva szólt: <br><br>- Erzsit... <br><br>S én leborultam az ifjú vállára... Lázban égve nyögtem: Szeretem <br>én is! Én is!... A tisztát, a szentet, Margitot... <br><br>Margit és Erzsi... Jaj, Melanie is jön, <br>Ne csókolj, Miriám, hallod: ugat, <br>Beszélek véle, beszélek róla, <br>Ne csókolj, Miriám, hallod: ugat, <br>Ő volt az én királynőm... <br><br>Hogy unottan köszöngetek nektek az utcán, ismerős idegenek, mit <br>gondoltok rólam?... <br><br>Sápadt vagyok, nehéz járású, alázatos... Mit gondoltok rólam?... <br><br>Kacagtok, fitymáltok, míg mellettetek elbotorkálok... Honnan <br>is tudnátok, hogy ez a sápadt, lomha, vézna ifjú egy száműzött <br>királyfi?... <br><br>...Az voltam én! Rongyos cipőjű, foltozott könyökű, hatalmas <br>királyfi. Rózsás volt az arcom, ragyogó fekete a két nagy szemem, <br>hullámmal csapódott fehér homlokomra fekete hajam... S a trón, a trón! <br>Hatalmas aranytrón ragyogott felém. Nagy volt birodalmam, csodásan <br>mesés nagy. A szívem, a szívem... <br><br>Az volt a legtelibb szív minden szívek között... Királynője is <br>volt! Megálljatok. <br><br>...Hogy ott tanítottam a kis szobában, aztán bealkonyult, szomorú <br>voltam volt nagyon. Künn kigyúltak, a lámpák s az én nagy szemeim <br>belemeredtek az emberes utcába. Mellettem a leckéjét darálta a fiú, <br>kiért négy forintot fizettek nekem... Aztán nagyon keserűnek éreztem a <br>szívemet.... <br><br>Sohase fognak az én szemeim úgy eltévedni, mint akkor. Sohase fog <br>az szívem olyan keserű lenni, mint akkor. Sohase látom meg én többé <br>Melaniet, ki nénje azon fiúnak, kiért négy forintot fizettek nekem... <br><br>És nem tudom őt elbeszélni nektek. Szőke volt a haja, és könny <br>volt a szemében, és én nem láttam őt csak messziről... <br><br>És hogy nagy szemeimmel néztem a setétet, és hogy keserű volt az <br>én szegény szívem, azt nem tudhatta Melanie, mert hogy nem ő fizette <br>ki nékem a négy forintokat... <br><br>Én ott a setétben láttam a trónt. Aranyból való trónt, mely vár <br>reám, királyfiára... Csakhogy nekem a víz még bemegyen a cipőmbe, és <br>négy forintból nem csinálnak új ruhát. De végre is királyfi vagyok, és <br>majd meglát engem Melanie, és virág lesz a hajában, és könnytelen lesz <br>a szeme... <br><br>Így gondolám, míg nagy szemeim belemeredtek a setétbe, de <br>kiszakadt a lárma a közelső szobából. Mintha ugatott volna szűkölő <br>kutya, mintha a szívembe harapott volna valaki, és ijedten rántogattam <br>a leckehadaró fiú karját. <br><br>- Ki az?... <br><br>Szólt a fiú: <br><br>- Melanie sír. A néma... <br><br>...És akkor éjszaka lidérc ült reám, s egy kutya harapta a <br>szívemet. Aranyból való trónon láttam magamat. Jobbomon ült Melanie, <br>a néma, és igen-igen sírt... <br><br>Most csókolj, Miriám! <br>Óh, gonosz éjjel, <br>Bús éjjele bús, való meséknek, <br>Miriám, gyújtsd fel a vérem, <br>Jaj, jönnek a mesék, Miriám, Miriám...

Szeretlek, kedvesem, <br>Szeretlek tégedet, <br>Szeretem azt a kis <br>Könnyű termetedet, <br>Fekete hajadat, <br>Fehér homlokodat, <br>Sötét szemeidet, <br>Piros orcáidat, <br>Azt az édes ajkat, <br>Azt a lágy kis kezet, <br>Melynek érintése <br>Magában élvezet, <br>Szeretem lelkednek <br>Magas röpülését, <br>Szeretem szivednek <br>Tengerszem-mélységét, <br>Szeretlek, ha örülsz <br>És ha búbánat bánt, <br>Szeretem mosolyod <br>S könnyeid egyaránt, <br>Szeretem erényid <br>Tiszta sugárzását, <br>Szeretem hibáid <br>Napfogyatkozását, <br>Szeretlek, kedvesem, <br>Szeretlek tégedet, <br>Amint embernek csak <br>Szeretnie lehet. <br>Kivűled rám nézve <br>Nincs élet, nincs világ, <br>Te szövődöl minden <br>Gondolatomon át, <br>Te vagy érzeményem <br>Mind alva, mind ébren, <br>Te hangzol szivemnek <br>Minden verésében, <br>Lemondanék minden <br>Dicsőségrül érted <br>S megszereznék érted <br>Minden dicsőséget, <br>Nekem nincsen vágyam, <br>Nincsen akaratom, <br>Mert amit te akarsz, <br>Én is azt akarom, <br>Nincs az az áldozat, <br>Mely kicsiny ne lenne <br>Éretted, hogyha te <br>Örömet lelsz benne, <br>S nincs csekélység, ami <br>Gyötrelmesen nem sért, <br>Hogyha te fájlalod <br>Annak veszteségét, <br>Szeretlek, kedvesem, <br>Szeretlek tégedet, <br>Mint ember még soha, <br>Sohasem szeretett! <br>Oly nagyon szeretlek, <br>Hogy majd belehalok, <br>Egy személyben minden, <br>De mindened vagyok <br>Aki csak szerethet, <br>Aki csak él érted: <br>Férjed, fiad, atyád, <br>Szeretőd, testvéred, <br>És egy személyben te <br>Vagy mindenem nekem: <br>Lyányom, anyám, húgom, <br>Szeretőm, hitvesem! <br>Szeretlek szivemmel, <br>Szeretlek lelkemmel, <br>Szeretlek ábrándos <br>Őrült szerelemmel!... <br>És ha mindezért jár <br>Díj avvagy dicséret, <br>Nem engem illet az, <br>Egyedül csak téged, <br>A dicséretet és <br>Díjat te érdemled... <br>Mert tőled tanultam <br>Én e nagy szerelmet!

Mely boldog óra tűnt fel életemnek, <br>Midőn a két szép testvér karjain, <br>Szökdelve jártam a rom halmain, <br>S hol a pataknál lengenyék teremnek. <br><br>Itt lábainál imádott kedvesemnek <br>Elnyúltam a part bársony hantjain; <br>Dallott, s elfogva alakján s hangjain, <br>Megnyílt az ég szememnek és fülemnek. <br><br>Storazzi szép ajkán nem lebegének <br>Mennyeibb hangzások, mint e bájos ének, <br>Mint e hajlékony, rezgő, lágy beszéd. <br><br>De bájosb, édesb volt, mellyel pirúlva, <br>A hold szelíd fényében, s rám simúlva, <br>Ezt nyögte az édes lyány: Tiéd! Tiéd!

Most azon muszáj elmerengnem: <br>hogyha te nem szeretnél engem, <br>kiolthatnám drága szenem, <br>lehunyhatnám fáradt szemem. <br><br>Mert jó meghalni. Tán örülnék, <br>ha nem szeretnél így. Kiülnék <br>a fehérhabú zöld egek, <br>fecsegő csillagfellegek <br><br>mellé a nyugalom partjára, <br>a nem üres űr egy martjára, <br>szemlélni a világokat, <br>mint bokron a virágokat. <br><br>Hajósinas koromban, nyáron, <br>a zörgő, vontató Tatáron, <br>egy szép napon munkátlanul, <br>mint aki örömöt tanul, <br><br>bámultam a Dunát, megáradt, <br>libegtetett leveles ágat, <br>úgy kanyarított sok fodort, <br>deszkát harapdált és sodort <br><br>olyan sok szép villogó dinnyét <br>a sárga ár, hogy el se hinnéd <br>és én se hinném el talán, <br>ha nem tenéked mondanám. <br><br>Piros almák is ringatóztak, <br>zöld paprikák bicegve úsztak, <br>most ez, majd az lett volna jó. <br>S állt és bólintott a hajó. <br><br>Ilyen lenne az űri szemle. <br>Milyen szép! - bólintva mindenre, <br>meglátnám, milyen kéken ég <br>az ég, mely hozzád illenék. <br><br>Mert a mindenség ráadás csak, <br>az élet mint az áradás csap <br>a halál partszegélyein <br>túl, űrök, szívek mélyein <br><br>túl, túl a hallgatag határon, <br>akár a Duna akkor nyáron... <br>Mert szeretsz s nyugton alhatom, <br>neked én be is vallhatom <br><br>az elmulástól tetten érten, <br>hogy önmagamba én se fértem, <br>a lelkem azért közvagyon <br>s azért szeretlek ily nagyon.

Midőn a hajnal elveri álmomat, <br>S a fény csak lopva csúsz még rejtekembe, <br>Imádott kedves kép! te tűnsz szemembe, <br>S ah, gyúladni érzem régi lángomat. <br><br>Ez ő! ez ő! kiáltom, s csókomat <br>A képnek hányom részegűlt hevembe. <br>Így szólott, így járt, így mozgott, ölembe <br>Így sűlyede, elfogadván jobbomat. <br><br>S most ezzel folynak, mint egykor vele, <br>A titkos, édes, boldog suttogások, <br>Vád, harc, megbánás, új meg új alkvások. <br><br>S midőn ezt űzöm, mint egykor vele, <br>Kél a nap, s bélő a jaloux-nyiláson, <br>S sugárival körűle glóriát von. <br><br>1811