- Shei Min - <br><br>Oly áldott a te két kezed, <br>Hogyha belőle szőhetne a len, <br>Nem volna egy virág se szebb <br>A réteken. <br><br>Oly gyöngéd kis lábad nyoma, <br>Mint lepkeszárnyon lehellet. <br>Nesztelen úgy suhansz tova, <br>Mint égen a karcsú felleg. <br><br>Hangod oly édes, tiszta, mint <br>A fülemile-dal a csalítban. <br>- Mint nyírfa, ha tavaszi szélben ing, <br>Úgy suttogsz halkan. <br><br>Szépek az ifjú barackfák, <br>Virágos virágaik dísze, <br>De sugárzóbb a te pompád: <br>Bár hajad éjfekete. <br><br>Te vagy a virágok virága, <br>Madárdal, tavasz és felleg. <br>Csak messziről áhítlak vágyva, <br>Tudom, sohse ölellek. <br><br>Mégis, - ha nézlek, <br>Nem bánok madárt, lepkéket. <br>Hogyha meglátlak, <br>Felejtem a tavaszt, a fákat, <br>A virágot, földet, eget: <br>És nem irígylem <br>A boldog isteneket. <br>

I <br><br>Hat karperecet hordtál - valamennyi ezüstből - megmozdultak a <br>csuklódon minden mozdulatodra: <br>Összefogták a fényt, kötegekben vonszolták szüntelenül föl-le, <br>amerre mentél, <br>Fényt hoztak a szoba távoli sarkaiból, vitték kötegekben, karikára <br>vágták, mozdulatodra, <br>Lehámozták a tükrök ezüstjét, felszabdalták a homályt; és ha <br>kinyújtottad karodat meg visszavontad, <br>A karperecek, egyik a másikon pendülve, áttörtek a szemcsés órákon, <br>Valamely szakadatlan hangzásképet formálva, amit már könnyen <br>követtem szobáról szobára; <br>És az állandó karperec-csengés valamennyi rést megtöltötte ezüsttel. <br><br>II <br><br>Ezüst hullámverése! Ott ültem a Karib-tengerre néző erkélyen, és a víz <br>Töredezett kékeszöld mező volt, felhők tornyosultak rajta és <br>sarkaik mint mancsok lecsüngtek, <br>És egyetlen háromszögletü vitorla bukdácsolt meg repült, tarka lepke, <br>egy karmazsin folt fölött; <br>És a hullámok megtörtek odalenn egy korallzátony szegélyén, átlendülve <br>egy homokgyűrü fölött, <br>S visszazúdulván a hármszögletű bádogtetőről, mely kiszögellt a <br>vízre, a bukóhullámok zaja a fejem fölé magaslott, <br>Visszjangja örvénylett a zöld fényben; és lent a homokon követtem <br>egy rák finom nyomdokát, ahogy ki- és berohant üregébe minden <br>egyes hullámmal, <br>És sugaras karcsu hálót rajzolt mindannyiszor, eltörölte, majd <br>megalkotta ismét, <br>És felszökött újra a tajték, és pendülő karpereceid tündöklően <br>újra kigyúltak <br>Szemem sarkában; a tenger átváltozott karkötő-ütegekké, kifényesedett <br>kagylók tömkelegévé, tékozló kigöngyölödésben, <br>Ezüst szilánkokra hasadt a nappal tompa élein, s délután <br>partjára örömöt vontatott. <br><br>III <br><br>Energiaforrás tölt fel a lábam alatt és működött ereimben; a sziget <br>Együtt mozgott a tengeri szellővel; a korallzátonyokon elhagyatott <br>szélmalmok forogtak képzeletemben; <br>Az ében - az ˝asszonykereplőnek˝ nevezett fa - csörgette száraz <br>hüvelyeit; <br>Cifra leveleit csattogtatta a banánfa, mint megannyi pengét; <br>plumeriák nyújtogatták korall ágaik nyalábjait; <br>Hajlongtak a pálmák; a papajafák remegtek; vonultak a páfrány <br>sötét kezek tolta talicskái, <br>És a sziget csupa mozgás volt, nyugalomban mégis; az eget <br>ellebegőben egy nádas rét peremén visszafogta <br>Egy kazuárfaliget, magas és hajladozó, amit esőfogónak ültettek <br>sötét sorokban, <br>Kivonta a vizet a levegőből, hogy visszajuttassa a porózus sziget <br>alaprétegeihez, <br>Az édesvizet, mely utolsó cseppig leszivárog, csillámló-tisztán, <br>a sóra, kiszűrődik a nádon keresztül, sötét medencékben <br>felszínre jut a szőke homokon, <br>Így hát az egész sziget vizen nyugodott - réteg, réteg fölött - <br>érzés érzésén - könnyed egyensúlyban. <br><br>IV <br><br>Karpereceid szűntelen pengése nyomán nekiláttam megalkotni a <br>tekervényes tárgyak egész fogalomkörét, <br>Leltárt készíteni gyűrüző képekről, láncokról, melyeknek <br>szemei lassan követik egymást a tudatban, <br>Misztikus mezőkön kanyarodó folyókról, megmászatlan hegyeket <br>övező füstoszlopokról; <br>Követtem az ausztráliai törzsekkel az emu-tojás paraboláját az <br>égbolton keresztül - <br>Láttam, amint egy távoli máglyarakásban kikötve lángra lobbantja <br>a napot; <br>Mélyre leástam a msebeli pápua mellett, és felszínre hoztam vele <br>a kis fénylő tárgyat, <br>Amely kisiklott a kezünkből, felkúszott az égre és lett <br>belőle hold. <br>Útnak eredtem Dionűszosszal meglátogatni a szigeteket és kalózok <br>fogságába estem vele együtt, megkötöztek nehéz kötelekkel, <br>Csak hogy lássam a csodát, amint a csomók kioldódnak és a <br>fedélzetre hullanak; <br>Láttam a megrettent kormányos arcát, mikor felfogta, hogy a foglyuk <br>isten, <br>És a csökönyös kalózokat, akik még most sem akarták elengedni őt; <br>láttam elsötétülni a vizet a hajó körül, <br>Ahogy átfolyt egyszer csak jó illatu borrá, míg a fedélzetről, <br>ágai elborítván a vitorlát, egy szőlőtő emelkedett fel s <br>kemény törzsét az árbóc köré hurkolta, <br>És mellettem, hatalmas, lefüggő fürtök és göndörödő, erezett <br>levelek alatt <br>Az isten feltöltötte félelmetes alakját és a rémült <br>tengerészek a tengerbe vetették magukat, <br>Követték a komor víz áramát, delfinekként, és a kormányos, <br>csak az maradt élve közülük. <br><br>V <br><br>Kigöngyölödő hanggöngyölegek, hurkon ezüst hurok, fénykör <br>fénykörön - <br>Réteg réteg fölött! A homályban tekeredő kígyó siklott keresztül, <br>mind közelebb, közelebb, de folyvást kitért előlem, <br>felkanyarogva az elme felmérhetetlen szintjein át; <br>És megláttalak akkor: egy szobrocska lebegett kékeszöld víz <br>előterében, <br>Krétai istennő, a ruhaderék födetlen hagyta apró fehér melleit, <br>fodros, kék lápiszlazuli szoknya abroncsozta csípőjét, <br>Karjait lefelé nyújtotta kimérten maga előtt, s mindkét karján <br>arany meg ezüst kígyók ereszkedtek le a zengő homályba, <br>Nyakukat szorosan tartotta ujjai közt, csak a háromszögletű <br>fejek nyújtóztak a magasba <br>- Miközben mögötted a háromszögletű bádogtető visszhangozta <br>az ágaskodó bukóhullámokat - <br>Valamennyi kígyó összecsatolva, mintha örökre, fénylő <br>méreg fogaik elszánt fölfelémeredésben - <br>egybekapcsolván az eget a földdel.<br>

Te csendes éjnek királynéja, <br>Endímion szép barátnéja, <br>Te ott a fél felhő megett! <br>Ints hallgatást nárcisz pálcáddal, <br>S halkán nyomd pamut-hintócskáddal <br>A harmattól nyirkos eget. <br><br>Te is, főldünknek férje s bátyja, <br>Míg a magánosság barátja, <br>Coelus! terád bámészkodik, <br>Tekints le milliom szemeddel <br>S halld meg könyörűlő szíveddel, <br>A hűség mint búslakodik. <br><br>Ti fájdalmim sokszor hallátok, <br>Ti aggó éjjelem tudjátok, <br>Tudjátok, mért nem alszom én. <br>Ti láttátok, mely bús lélekkel, <br>Mely bágyadtan s könnyes szemekkel <br>Kesergettem Lilla nevén. <br><br>Ah! A Lilla mennyei szíve, <br>Orcája, a kellemek míve, <br>Megvarázsolta szívemet, <br>És bár Ámor kohában élek. <br>De tüzemről beszélni félek, <br>Hogy meg ne vessen engemet. <br><br>Pedig tán nem indúlatja <br>A nemes lángot bészívhatja, <br>Vagy, óh, vagy tán már érez is. <br>De hátha édes aggodalma <br>Más boldogabbnak a jutalma? <br>Óh, félek is, reménylek is. <br><br>Ti álomhintő istenségek! <br>Kiknél az éji jelenségek <br>Ezer formában lengenek, <br>Míg öszvehajlott szempillái, <br>Mint a tulipánt fályolkái, <br>Testvéresen szendergenek: <br><br>Kűldjetek egy képet elébe, <br>Ki, mint én, szíve kétségébe <br>Halvány, bágyadt és hű legyen, <br>És egybegyűlt sohajtásomnak <br>Ködjébe burkolva, kínomnak <br>Mélységéről vallást tegyen. <br><br>Vallja meg könnyező szemekkel, <br>Rebegő nyelvvel, nyílt kezekkel, <br>Hogy ő szép, és én szeretem. <br>Akkor tán édes nyúgalmában <br>Részt vévén a más fájdalmában, <br>Ezt nyögi: Én is szeretem. <br><br>Óh, de tán most is álmot látok <br>Óh, akkor, akkor példázzátok <br>Előmbe szép bálványomat: <br>Ah, mert bár eddig sok kín sértett, <br>E kép, e mennyei kísértet <br>Visszaigézi nyugtomat.<br>

Őrjöngök, Rád ha néznek, <br>Szeretne ütni két kemény ököl, <br>Hogy útálom ízét a sárga méznek, <br>Agyamban hogy csak arcod tündököl, <br>Hogy megvetem szelét az élet-vésznek <br>S haraggal bámulok az égre föl <br>S ha sírni kéne, könnyeim is késnek <br>S belőlem minden jóérzést kiöl. <br>Szerelem ez? vagy, haj nem is tudom csak, <br>Csak azt tudom, hogy megbolondulok, <br>Bronzajkaim, mint gyáva koldusok, <br>Csókmorzsáért könyörgenek - agyoncsap, <br>Érzem, szaladj, rohanj kezem elől! <br>Ihaj! ha egyszer öklöm öldököl, <br>Ideráncigállak, nézd kevélyen, büszkén <br>Hogy zúz sebet e gyáva két ököl <br>S csókolj bolondul holtak füstös üszkén. <br>Akarom kezeimbe sodorni hajad, <br>Akarom megizelni telér ajakad, <br>De mondd nekem, ki eddig nem is hittem, <br>Karodban él az ifju Életisten!<br>

Emlékszel-e még erre? Lángoló fejjel, <br>lángoló karral, lángoló lábbal <br>rohantál az éjszakába, kigyújtva az eget, <br>gyalog és kocsikon, a találka helyére, <br>sokkal előbb, mint ő jöhetett volna. <br>Mégis jobb volt ott. Égni, egyedül is, <br>mint eleven fáklya. Ott valami érzett <br>belőle, igéret, az a jó jövendő, <br>mely majd eljön oda, s a semmiség, üresség, <br>minden, mi körülvett, az idegen világ is, <br>ő volt már. Ott volt már az ő távolléte.<br>