Lement a nap. A vadvirágos róna<br>A távolban az éggel összefolyva<br>Pihenve hallgat. Fenn a kék egen<br>Aranyszemek nyilnak ki hirtelen<br>És csókot hagyva levelen, galyon,<br>Szeliden jár az esti fuvalom;<br>Tova suhan a csendes éjszakába,<br>Az ismeretlen, álmodó világba.<br>Béke a földön, szeretet az égben,<br>Nyugalom a rejtelmes messziségben . . .<br><br>Egy sátor áll a pusztán egymaga,<br>Körülveszi a csendes éjszaka.<br>Körös-körül a szabad ég alatt<br>Földönfutó czigányok alszanak.<br>A sátorban az asszonyok, a gyermek,<br>A férfiak az ég alatt hevernek.<br>Aluszik mind. Csak egy fiu van ébren,<br>Kopott hegedüt szorongat kezében;<br><br>S amig a fényes csillagokra néz.<br>Sóhajtása az éjszakába vész;<br>- Oh, mért vagyok a puszták vad lakója,<br>Hol nincs a dalnak senki hallgatója?<br>Dalaimat az éjnek játszom el<br>És nótáimra senki nem felel.<br>Minek a nóta, ha nincs a ki értse,<br>Ha nincs a ki egy jó szót adjon érte.<br>Csak az az árva, a ki hegedül<br>S ő maga sir csak rajta egyedül . . .<br><br>- Hallgass kölyök! kiált egy hang reá,<br>A nótáidat nincs ki hallaná?<br>- Kinek akarsz hát húzni te fiu,<br>Ha életed, keserves, szomoru?<br><br>S egy vén czigány a fiuhoz huzódik,<br>Oda hever és halkan sugdosódik:<br>- Hisz éltem én a fényes városokban,<br>Hol nóta járja éj-nap szakadatlan.<br>Parancsoltak urak és czifra dámák<br>S én huztam egyre, huztam a nótáját<br>Mindenkinek, a hogy parancsolt, rendre<br>Hullott a pénz marékkal a zsebembe.<br>Ugy száll a mult rám, mint egy boros álom,<br>Soh' sem lesz olyan dolgom a világon . . .<br>De devla tudja, hogy mi lelt ott engem,<br>A kóbor lélek ágaskodott bennem!<br><br>. . . És egyszer csak elémbe tünt a puszta,<br>A délibáb, a csorda gémes kutja.<br>Előmbe tünt a sátor, a szekér<br>A koldusbot, a keserves kenyér,<br>Hegedüt, vonót csendesen letettem<br>És utamat a sátrak alá vettem.<br>A puszta hivott, - nékem jönni kellett<br>És ott hagytam a fényes czifra termet.<br><br>Visszahiv az majd téged is gyerek,<br>Ha le is nézed, ha meg is veted,<br>Akármilyen a dicsőségnek utja,<br>Csak visszatérsz, ha visszahiv a puszta . . .<br><br>Maradj a pusztán, mert a puszta hü!<br>Hiába itt se sir a hegedű.<br>Van a ki hallja, van a ki megértse<br>Barna leány virágokat szed érte,<br>A jó kedvedet pénzen nem veszik,<br>ÉS akkor huzod, hogyha jól esik . . .<br><br>Csak huzd a nótát ingyen a szegénynek,<br>Szabadságvágyó, sátoralja népnek.<br>Csak huzd a nótát és ne kérdd, kinek,<br>Könnyebb lesz tőle, hogy ha bus a szived.<br>A ki a mienk, a ki itt ragad<br>Nem ismerik, éhen vész - de szabad!<br>

Egy hurt keresek, azt a drága hurt,<br>Mely boldogságot zengett egykoron.<br>Kezem még olykor révedez helyén,<br>De nem találja többé lantomon.<br><br>Ha néhanapján megpenditem is<br>Szelid álmok közt néma lantomat,<br>Mint álmából felriadt madár<br>Olyan zavart, ijesztő hangot ad.<br><br>Mig hanga elhal, néma félelem<br>Zsibbasztja meg dalszomjas lelkemet;<br>Riadt madár, ha fészkét elhagyá<br>Remeg az ág és hallgat a berek . . .

Évszázados, komor embernyomok,<br>Megdőlt világok, porladó romok!<br>Felettük néha bús emlékezet,<br>Mint arra tévedt bérczi sas lebeg.<br><br>Eltüntek mind, kik egykor alkoták,<br>Eltüntek ők és velük egy világ.<br>Nagy alkotások mind leomlanak,<br>Uj századoknak lábnyoma alatt.<br><br>De a bokrok közt most is zeng a dal;<br>Csak a természet örök-fiatal.<br>Munkája nem lesz semmivé sohsem;<br>Mit ember alkot, az mind rom leszen!

Futva jöttem, menekültem,<br>Hogy ne lássak emberarczot.<br>Fedjetek el, rejtsetek el,<br>Árnyas erdő, hűs harasztok.<br><br>És, ha van erőtök adni,<br>Világfelejtő álmot,<br>Hintsetek rám! Tőletek én<br>Egyebet már ugy se várok.<br><br>Elfeledni a világot,<br>Elfeledni azt, hogy éltem,<br>Hogy születtem, hogy szerettem,<br>S emberektől jót reméltem.<br><br>Fejem felett ólomszínű,<br>Nehéz felhők kavarognak,<br>Vágtat a szél, tépi, bontja,<br>Koronáját a vadonnak.<br><br>Mintha kegyelemre várna,<br>Felsóhajt és nyög az erdő,<br>- A halál az úr itt mostan;<br>Halált hord a szél, a szellő.<br><br>A halál az úr itt mostan,<br>S e lombfosztó némaságban<br>Leborulok és érzem,<br>Van gyönyör az elmúlásban.

Köröskörül fenséges némaság,<br>Az ég a földet átölelve tartja:<br>Szerelmesen piheg a rónaság,<br>Mig ég a napnak ifju csókja rajta . . .<br><br>Halk, enyhe szellő borzolgatja fel<br>A dús vetések sárguló kalászát,<br>A sürü rendből mély sóhaj felel,<br>Ha szél fuvalma megzavarja álmát.<br><br>Szívig ható csend. Hallgató madár<br>Árnyat keres a bodza bokra mellett,<br>A szomjazó, a tikkadó határ<br>Napfényes tengert, délibábot renget.<br><br>Daru röppen fel. Ide hallani.<br>Hogy tör magasba szárnyát csattogatva.<br>. . . De daru az, vagy lelkem bontja ki<br>Daru szárnyát a napfényes magasba?