Olyan szép az este, Mihály gazda jőjön, <br>Forduljunk itt egyet a temető-kertben! <br>Ugy sem sokáig lesz már kelmed a földön! <br>Amint mondja, - s benne volna szivesebben. <br><br>Fogja meg a karom, ballagjunk csendesen, <br>Jól esik arcára néznem s ősz fejére! <br>Azt gondolom: maga ösmerteti velem <br>Gyász kertét, e helynek hallgatag kertésze. <br><br>Ugy szeretek én a halálról beszélni, <br>Kivált az olyannal, aki nem fél tőle; <br>Legkivált kelmeddel, aki ugy ösméri, <br>Ki szolgálatában örven évet tölte. <br><br>Bizony sok szép idő! már számát se tudja: <br>Annyi idő alatt mennyi sírt megásott; <br>A harangot húzni beh szomorún tudta, <br>Mig lenn a sírgödröt bekaparták mások. <br><br>Mennyin elhullottak jobbja s balja mellől! <br>Földbe' van gyermeke, nője, unokája; <br>Ah, kelmedet, majd ha mint egy vén fa eldől, <br>Mennyi ismerős szív rokon-hamva várja! <br><br>Mit az emlékezet állit e bús helyre: <br>Kirothad a fejfa, írása elmállik; <br>Lapos lesz a halom, felveri a perje, <br>S az ember nem tudja végre, melyik másik? <br><br>De kelmed, a sírok élő vén fejfája, <br>Tudja, hol ki nyugszik? s megmutatja bizton; <br>Kinek anyja meghalt, mig járt vándorlásba, <br>Reá igazítja: melyik halmon sírjon! <br><br>Minden fel van írva emlékezetében; <br>Ugy-e szomorú volt a harang szólása, <br>Mikor a szép Julcsát eltemették itten, <br>Kinek szerelemből történt halomása? <br><br>Mikor a jó özvegy, ki hét árvát hagyott... <br>Hát még hogy kimult a boldog nagyasszony! <br>Nem tudom, mikor lesz megint olyan halott, <br>Egész falu népe kit ugy megsirasson!? <br><br>És mindezt megérte, mindezt tudja kelmed! <br>Most csak a tájat mutassa meg nékem, <br>Melyet magának szánt csendes nyugvó helynek, <br>Hol itélet-napig nyugodjék békében. <br><br>Ott ássuk meg a sírt fáradt tetemének, <br>És belé bocsátjuk ékes szent beszéddel; <br>Kedves éneke lesz a halotti ének, <br>Mit oly buzgón mondott sok álmatlan éjjel. <br><br>A harang szólását ha hallhatná kelmed, <br>Vén gondviselőjét hogy siratja! - s annak, <br>Aki annyi fáradt vándort lefektetett: <br>Buzgón kiván a nép csendes nyugodalmat!

De hát oly ösztövér remény is táplálhat, <br>Hogy aki még ma él, holnap meg nem halhat? <br>Hát ha az egészség s az erő jár veled, <br>Bízhatsz és a halált még messze képzeled? <br>Ily édes álmokkal ne csalogasd magad, <br>Mert biztos örömid közt hamar elragad. <br>Gyakran a legnagyobb erők leroskadnak, <br>Ledűlt oszlopai ezekre szakadnak. <br>Mikor így az erős a főldön fetrenge, <br>Minden bajon kívűl nyúgova a gyenge. <br>Gyakorta sírhalmot a meghólt ifjaknak <br>A vénség nyálazó erőtleni raknak. <br>A halálnak jöttét egy ember se tudja, <br>Az erő, a szép szín gyakran elhazudja. <br>Mindezek az Isten titkának házába <br>Sorra vagynak metszve Adamás táblába. <br>Ezt az emberi ész soha fel nem járja, <br>Bár minden titkoknak légyen nagy búvárja. <br>A' bizonyos, hogy meg kell halni mindennek, <br>De rendelt idejét ki tudhatja ennek? <br>Várhatja hát éltünk akármelyik pontja, <br>Hogy gyógyíthatatlan mérgét reánk ontja. <br>

Tavaly delejes, dúsnövésű <br>hajamban sercegett a fésű... <br>Én nem tudom, hogy mi a titka, <br>hajam ma gyöngeszálú, ritka, <br>megtört, puha, mint ócska kelme <br>szálakra szétnyűtt, satnya selyme <br>s oly könnyen enged, símul, hajlik, <br>oly szépen helyére hanyatlik, <br>mint enyhe elmúlásra várván <br>erőtlen nagybeteg a párnán. <br><br>S jaj, veszteség, mi meg nem térül! <br>e gyatra fürt is egyre gyérül, <br>olykor szálanként, majd sereggel <br>tépi a fésű foga reggel. <br>S mikép hegyen, hol sok vihar volt, <br>sápadtan ütközik a tar folt <br>s orkán-seperte szikla-ormán <br>nem sarjad új fa: ilyenformán <br>terjed a tisztás köre szépen <br>koponyám tarlott tetejében. <br><br>Ami azelőtt lomb lehulltán <br>fogott el, az ma idők multán <br>egy-egy hajszál hulltára támad: <br>bizsergő, halk nyárvégi bánat - <br>és lelkemet lankadtra fújja <br>október lengő mélabúja: <br>A tavaszvágy, mi régi költőt <br>annyi epedő dallal töltött, <br>hirdetvén, új rügy, új kacaj lesz: <br>nekem valami égi hajszesz. <br><br>Nem is kutatom már, mi tette, <br>hogy hajzatom ily gyér felette: <br>talán a csókok lassú mérge? <br>talán a gondok sunyi férge? <br>Hiszen mindenki szíve voltam, <br>Minden sírhantra én hajoltam, <br>minden bölcsőnél ottan álltam, <br>minden porontyot én dajkáltam, <br>én tanítottam, én neveltem, <br>minden kunyhóban én teleltem. <br><br>Míg mély alvókkal megrakottan <br>ment a hajó, én virrasztottam, <br>úgy dohogott, suhant előre, <br>hogy egymagamban voltam őre: <br>az utasoknak mindahánya <br>helyett aggódó kapitánya. <br>Én jártam mindig minden útban, <br>én szerettem és haragudtam, <br>én éltem, sírtam, én daloltam <br>mindenki helyett. Költő voltam. <br><br>...Most is, amíg e verset írom, <br>egy hajszál pihen a papíron, <br>minden kecses, japáni rajznál <br>finomabb rajzú, vékony hajszál. <br>Hever halottként odalent és <br>bennem készül a gyászjelentés: <br>Félévet élt. A színe barna. <br>Kitépte gyilkos végzet karma, <br>nem használt kenőcs, villany, éther... <br>Szegény, alig öt centiméter. <br><br>Görbült ágacska. Lágyan ível <br>finom hajlással, bájos ívvel, <br>akár eső után a márvány- <br>eres felhőkön a szivárvány. <br>Azt is hihetnéd, kicsi híjja, <br>hogy kis koboldok könnyed íjja, <br>amelynek húrja-közepéről, <br>sóhajból sodrott idegéről <br>fürge pillanat-nyilvesszőkben <br>az ifjúság, mi tovaszökken. <br><br>Nekem e hajszál most az újság, <br>sűrített, mély élet-tanulság, <br>egyetlen kérdés, nagy dilemma, <br>nekem ez a történelem ma: <br>ifjak vagyunk, élünk, verekszünk <br>s - nem segít orvos - megöregszünk. <br>Ó be szomorú, jaj be félek! <br>Vigasztalj verssel, örök lélek, <br>életen túlnéző mesékkel, <br>bizarr, bolondos bölcseséggel. <br><br>Higyjem, tündérek hada száll át, <br>amerre jártam s hullott szálát <br>hajamnak sorra felkutatják, <br>síma fürtökbe símogatják, <br>gömbölyű arccal, fitos orral <br>fujják be fénylő gyémántporral, <br>egy gyökerét is el nem vesztik, <br>ápolgatják és megnövesztik, <br>egyenként gyűjtik s összeadják <br>s mikor meghalok, visszaadják. <br><br>Fürtjei a Sámson-erőnek <br>fejemre szépen visszanőnek <br>s mint vágtató musztáng sörénye <br>vagy üstökös lángcsóva-fénye <br>lobog utánam majd az égen, <br>a messzeségen, mindenségen, <br>amerre végtelenbe tágult <br>szellemem zúgva végigszáguld <br>és seprő hajam sűrű hossza, <br>a csillagokat csiklandozza. <br><br>S mikor az iramlást megúnván, <br>szendergek habos fellegdunnán, <br>érzem, hogy egy kéz öt kis ujja <br>körmét erős hajamba túrja, <br>úgy elvész benne, meg se látszik, <br>borzolgat, babrálgatva játszik, <br>kemény bozontját szétzilálja, <br>belemarkol és megcibálja, <br>mint régen, régen. S én a boldog <br>jó fájdalomtól felsikoltok.

Volt emberek. <br>Ha nincsenek is, vannak még. Csodák. <br>Nem téve semmit, nem akarva semmit, <br>hatnak tovább. <br>

Halál, ez az a szó, mely annyi könnyeket <br>Áraszt, hogy bévonnák köddel az egeket. <br>Nyomorúlt élők, ím, csak egy íge hát óh! <br>Miért okoz oly sok könnyhullatást e szó? <br>Zokogó szájából a bágyadt nyögőnek <br>Jajos párázatok ezért miért jőnek? <br>Miért száll írtózás ezért a szívekbe <br>S reszketés az egybeverődött térdekbe? <br>Óh, bizony nem látok semmi olyat benne, <br>Ami mindezeknek méltó oka lenne. <br>Ő vet reánk tódúlt bajainknak véget, <br>Mégis úgy nézzük, mint dühös ellenséget. <br>Vegyük jól eszünkbe, mert bizony nem oly a <br>Halál, mint a hazug festő lerajzolja. <br>A választást tevő szemeket őtőle <br>Elveszi s így formál vad csudát belőle. <br>Megfagylalja benne az érzékeny szívet, <br>Adván két kezében méreggel kent ívet. <br>Minden rettenetes színeket ráruház, <br>Ezért lesz belőle oly irtóztató váz. <br>Hol vetted, óh csalárd festő, mindezeket <br>A szívet borzasztó rút képzeleteket? <br>Hazugok a színek, amelyeket vonnak <br>Újjaid, a halált festvén skeletonnak. <br>Fonnyadt ő, de azt a mély bánat okozza, <br>Nyomorúlt voltunkért mely belől kínozza. <br>Sárga a félelem, mert színét elvette, <br>Hogy az ember magát veszélybe ejtette. <br>Béestek szemei a könnyhullatásba, <br>Melyet hullatott a legelső romlásba. <br>Mert ő az édenben szintén jelen vala, <br>Mikor Éva által az élet meghala. <br>Midőn elvesztette egy falat almával <br>Azt, mellyel minden kincs nem érne magával. <br>Ezt látván a halál, ki annakelőtte <br>Nyilait csak a vad állatokra lőtte, <br>Kikőlt a test ellen, melynek kívánsága <br>Miatt esett ez a lélek romlottsága. <br>Nemsokára dűjté a főldnek porába, <br>Hogy lelkünk ne esne nagyobb nyavalyába. <br>Béfogta szemeit, melynek a gyümőlcsön <br>Bámulván, éltünket adták érte kőlcsön. <br>Megköté kezeit, melyek kinyúlának <br>Levételére a halálos almának. <br>Lábaira vetett szoros bilincseket, <br>Amelyek tették a gyászos lépéseket. <br>A nagyravágyásnak tüzét eloltotta, <br>A szívbe folyását hogy elállította. <br>Füleit bédugta, amelyek hallották <br>A parancsolatot, de meg nem tartották. <br>Érzékenységeit hogy így elaltatta, <br>A lelkét az égnek ismét visszaadta. <br>Mert magunk tudhatjuk, hogy a halál soha <br>Az emberi nemhez nem volt oly mostoha, <br>Hogy a lelket a holttesttelegyetembe <br>Eltemette volna a gyászos verembe. <br>Hát kegyetlen nevet ezzel érdemele, <br>Hogy hozzánk ilyen jó indúlattal tele? <br>Ezért kell-é őtet oly irtóztatónak <br>Gondolni, hogy oka Ily különös jónak? <br>Hiszen ha az élet örökké tartana, <br>Az emberi nemzet óh mely megromlana. <br>Az elerőtlenűlt öregek számára <br>Rengő bölcsőket kék csinálni sokára, <br>Mint régen az anyát sirató Memnonnak <br>Múlandó életet adó vén Tithonnak. <br>Így lenne a világ siralom mezeje, <br>A lankadt öregek nyögdécselő helye. <br>Holott most, mivelhogy egyenként elhullnak, <br>Sok következhető veszélyek elmúlnak. <br>De tán kegyetlennek véled, az ifjakat <br>Mert szintúgy elhordja, mint az aggúltakat. <br>Sokaknak házához, mikor emberkorra <br>Jutnak, akkor gyűjti bús feleit sorra. <br>Sőt sokszor kebele a rengő bölcsőnek <br>Halottal áldozik a mord temetőnek. <br>Óh nem...nagy dicsőség hamar érni véget, <br>Pályafutásunkba érni dicsőséget. <br>Jobb az égbe menni éltünk reggelébe, <br>Mint a megvénűlés komor estvéjébe. <br>A betegségeknek sujtoló kínjai <br>Nem lehetnek itt az írtózás okai. <br>Ezeknek vétkeit (mert csak az élőknek <br>Adják a halálhoz úti kísérőknek) <br>A mértékletlenség rakja tagjainkba, <br>Végre így szegeznek betegágyainkba. <br>A vakmerő vétkek okozták, Pandora <br>Piksiséből omlott kínunk hogy szapora. <br>A forró nyavalyák reszkető hagymázza <br>Erőtlen testünket csak azóta rázza. <br>Midőn már nem érnek a doktori szerek, <br>Ezeknek a halál gyógyító mesterek. <br>Útazó, így értvén a halál jóságát, <br>Ne útáld meg igen hasznos barátságát. <br>Hanem a test ellen harcolj együtt vele, <br>Mely a bűn súlyával ugyan megterhele. <br>A lelket! a lelket! tökéletesítsed, <br>A rossz indúlatot, mint lehet, gyengítsed. <br>Mert ha ilyen szépen végzed el életed, <br>A dicsőség által újra cserélheted. <br>Jövel már, útazó, hív oktatásomat <br>Értvén, végezetre halld származásomat. <br>- - - - - - - volt atyám, ki kardjával <br>Szolgált a hazának, valamint pennával, <br>- - - - - - - - szűlé a hazának, <br>Ki példája volt a jó édesanyának. <br>Magam jártas voltam mind Mars táborába, <br>Mind pedig Minerva bőlcs Museumába. <br>A múzsákkal özvegy éltemet tőltöttem, <br>Tőlök nyert koszorúm fejemre kötöttem. <br>Mely sokkal többet ér, mint a tágusi ér, <br>Mert aki erre ér, szép dicsőséget nyér. <br>Ezt tudom és ezért holtom után élek, <br>Ha valót sugall a poétai lélek. <br>Most a halál által amíg lenne végem, <br>Jövel - - - - - - szerelmes vérségem. <br>- - - - - - - - - - - - - házakkal, <br>Hadd szólítsalak meg utólsó szavakkal. <br>Jövel te is addig, míg meg nem aláz a <br>Halál - - - - - - - - - - - - háza. <br>Az égnek rajtatok kiterjedt szárnyai <br>Légyenek éltetek erős oltalmai. <br>Te pedig a porba nyúgodj, megholt testem, <br>Míg a dicsőségre felkelsz, mit kerestem.<br>