Látjátok feleim, egyszerre meghalt <br>és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt. <br>Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló, <br>csak szív, a mi szivünkhöz közel álló. <br>De nincs már. <br>Akár a föld. <br>Jaj, összedőlt <br>a kincstár. <br><br>Okuljatok mindannyian e példán. <br>Ilyen az ember. Egyedüli példány. <br>Nem élt belőle több és most sem él, <br>s mint fán se nő egyforma két levél, <br>a nagy időn se lesz hozzá hasonló. <br><br>Nézzétek e főt, ez összeomló, <br>kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz, <br>mely a kimondhatatlan ködbe vész <br>kővé meredve, <br>mint egy ereklye, <br>s rá ékírással van karcolva ritka, <br>egyetlen életének ősi titka. <br><br>Akárki is volt ő, de fény, de hő volt. <br>Mindenki tudta és hirdette: ő volt. <br>Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt, <br>s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt <br>a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja, <br>mint vízbe süllyedt templomok harangja <br>a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég: <br>"Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék", <br>vagy bort ivott és boldogan meredt a <br>kezében égő, olcsó cigaretta <br>füstjére, és futott, telefonált, <br>és szőtte álmát, mint színes fonált: <br>a homlokán feltündökölt a jegy, <br>hogy milliók közt az egyetlenegy. <br><br>Keresheted őt, nem leled, hiába, <br>se itt, se Fokföldön, se Ázsiába, <br>a múltba sem és a gazdag jövőben <br>akárki megszülethet már, csak ő nem. <br>Többé soha <br>nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya. <br>Szegény a forgandó tündér szerencse, <br>hogy e csodát újólag megteremtse. <br><br>Édes barátaim, olyan ez éppen, <br>mint az az ember ottan a mesében. <br>Az élet egyszer csak őrája gondolt, <br>mi meg mesélni kezdtünk róla: "Hol volt...", <br>majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt, <br>s mi ezt meséljük róla sírva: "Nem volt..." <br>Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra, <br>mint önmagának dermedt-néma szobra. <br>Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer. <br>Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.

Boldogok azok, akik úgy alusznak, <br>hogy többé fel nem ébrednek. Sőt ez a <br>kívánságom is haszontalan, ha az álmodozások <br>ostromolják a sírhalmokat. <br><br>Préd. 3 : 19, 20, 21. <br><br>Jön az álom s mindent pihenésre hajta, <br>Az éjjelnek barna palástja van rajta, <br>Beborítja véle a főldet s az eget, <br>Alóla altató mákolajt csepeget, <br>Melynek hűs balzsama a benne feredett <br>Szemhéjaknak édes nyúgovást engedett. <br>Lágy karjain fáradt érzékenységinket <br>Ringatja s egy másik világba tesz minket, <br>Hol sok ezer képpel elménk játszodtatja <br>Valóság képébe tűnő ábrázatja. <br>Most az öröm arany hegyeit ígéri, <br>Az áldás javait bő marokkal méri, <br>Majd a félelemmel rettenti lelkünket <br>S a kétség szélére viszi életünket. <br>De akármint tűnik képzelődésünkbe, <br>Valódi örömöt terjeszt ő szívünkbe; <br>Apolgató karral kötésink feloldja, <br>Ellankadt erőnkhöz új erejét toldja, <br>Megtört érzésinket símítja kezével, <br>Új életre hozván gyógyító mézével, <br>A terhes gondokat rabláncához fűzi, <br>Szívünkből a Léthe partjaira űzi. <br>Minthogy a világi bajoknak érzése <br>Éltünknek legnagyobb terhe s szenvedése, <br>A halálnak képét őltözvén magára, <br>Bennünket holtakká tészen utóljára. <br>Úgy vagyon, holtakká tészen, és hogy élünk, <br>Csak egy kis szuszogás hiteti el vélünk. <br>Óh, mikor szűnik meg e kis szuszogás is, <br>Mikor alszik el még maga az alvás is? <br>Mikor száll testemre az a végnyúgalom, <br>Amellyel örökre bíztat a sírhalom? <br>Óh, halál, a szelíd álomnak testvére! <br>Mikor vetsz örök zárt szemem fedelére, <br>Hogy a semmiségbe testem visszaszálljon, <br>S belőlem csak egy por és csak egy név váljon? <br>Igenis, mind ez az, amit a sors adhat, <br>Tetőled belőlünk egyéb nem maradhat. <br>És amely sok pompát a holt körűl látok, <br>Csak festett nyoszolya s hímes superlátok. <br>Ez örök álomban úgy fogunk aludni, <br>Hogy arról magunk sem fogunk semmit tudni, <br>És amit beszélnek a halottak felől, <br>Hogy holmit csinálnak még sírjokon belől, <br>Azok az élőknek setétes álmai, <br>Mert csendesek minden holtak alvásai. <br>Alusznak ők mélyen, mi pedig, kik élünk, <br>Őrólok álmokat látunk és beszélünk. <br>Alusznak. - De ugyan lehet-e az álom? <br>S ha álom, miben áll? én fel nem találom. <br>Hiszen semmivé lesz, ami semmi vala, <br>Azaz főlddé válik testünknek porfala; <br>Előbb egy bűzhödtség bálványává lészen, <br>Bomlani kezdenek a részek egészen. <br>A folyó, a könnyebb magát feljebb vonja, <br>S a göröngy közt marad csak a skeletonja; <br>Ez is nemsokára, bár acél volna is, <br>Egy rakás agyaggá változik maga is, <br>Az olajos részek az áerba mennek, <br>S sírjok körűl lidérc-formában jelennek, <br>A sós és a kövér részecskék meggyűlvén, <br>Főld színén maradnak, s öszveegyesűlvén, <br>Azokat felszívják a fűnek gyökeri, <br>Melyből azt a kövér nedvességet nyeri. <br>Mert lám a papnak is kövér a tinója, <br>Ha temető kertben van a kaszálója, <br>Sőt a Bánát, amely embervérrel ázott, <br>Amelyet a magyar s török test trágyázott, <br>Oly zsíros fűvet tart, hogy megérezheti <br>Szagát sok büszke ló s el nem szenvedheti. <br>Így lesz az élőből főldi és ásvány rész, <br>A főldi részekből plánta s növevény lész, <br>Melyet ha az élő állatok megesznek, <br>Belőle magoknak lételt s növést vesznek. <br>Így aluszunk mi, de vigyáz a természet, <br>S nincsen munkáiban hízak és enyészet; <br>Pontos forgásának örök karikája <br>Egynek elfogytával másikat táplálja. <br>Mi voltam magam is, míg meg nem születtem, <br>Míg fűből s állatból e testet nem vettem? <br>Aludtam mélyen a csendesség ölében, <br>A magam-nem-tudás csendes éjjelében, <br>Míg a természetből, mint egy annak megholt <br>Részecskéje, akkor ki nem fejlettem volt. <br>Így fogok bomlani újonnan beléje. <br>Mint annak egy piciny megholt részecskéje. <br>A koporsó után éppen azt képzelem, <br>Ami bölcsőm előtt történt vala velem: <br>Aluszom, jó álom, mihelyt elenyészek <br>S élőből egy rakás minerále lészek.

Éles, áttetsző hűvös, <br>de nem borzongató. <br>Száraz levél koppan a kerítésen. <br>A roggyanó léptekkel ballagó vén postás <br>kövér táskája is csupa ilyennel van tele. <br>Az életre jön a halál, <br>az életre jön a halál - <br>hajtogatják a remegő kis kukac-szájak, <br>s valahonnan a kert végéről <br>mintha az ősz integetne hamiskásan: <br>Mindjárt jövök! <br><br>Az ég szinte felhőtlen <br>és zavartalanul, megdöbbentően kék. <br>Az egyetlen fellegfoszlányba egy gyermek kapaszkodik, <br>akit talán mindnyájan ismertek rajtam kívül - <br>s kitágult szemekkel akar bekandikálni <br>a felhő mögé, <br>a titokzatos, messzi kék csodákba. <br><br>1927. augusztus

Életét végig gőgben élje <br>A Sátánnak fölkent kevélye. <br><br>Fakóan szirma ne omoljon: <br>Piros virág volt: pirosoljon. <br><br>Panaszra is görbülhet szája, <br>De rugja meg azt, aki szánja. <br><br>Komédiázzék, hogy ő elvet <br>Egy-egy megtagadott szerelmet. <br><br>S ha térdelve mondja imáját, <br>Pattanjon föl, mások ha látják. <br><br>Ha hisz és vár, remél és retten, <br>Kiáltsa azt, hogy ő hitetlen. <br><br>Ha szivébe kétségek szúrnak, <br>Zengedezzen hitet az Úrnak. <br><br>Sohse legyen asszony bolondja <br>S ha él-hal érte, meg ne mondja. <br><br>Ha futó csókra űzi ösztön, <br>Százszor ájuljon, esküdözzön. <br><br>Inség, betegség hogyha dúlna, <br>Járjon-keljen, mintha vidulna. <br><br>S Halál ha cirógatja csontját, <br>Farsangolón járja bolondját. <br><br>Ellenségeit udvarolja, <br>Mintha aggodalma se volna. <br><br>Krisztus tréfából se vezesse, <br>Akik szeretik, ne szeresse. <br><br>S ha az Élet már összemarta: <br>Jött a Halál, mert ő akarta. <br><br>(Sátán kevélye, szerencsétlen, <br>Jaj, nem így éltem, nem így éltem.)

Bizony, bizony csehül vagyunk! <br>Mellem szorúl, majd megfulok, <br>S szivem táján valami rág... <br>Belőled én, árnyékvilág, <br>Aligha el nem patkolok. <br><br>Hányszor kivántam a halált! <br>És most midőn már közeleg, <br>Midőn félig rám lehele: <br>Olyanformán vagyok vele, <br>Mint a mesében az öreg. <br><br>Hiába! bármi a halál, <br>Az élet nála többet ér. <br>Van ottan béke - semmi más; <br>Van itten bú - de vígadás <br>Kéjében is pezsg ám a vér. <br><br>S én már maholnap elhagyok <br>Örömeket, fájdalmakat. <br>Most gomblyukamban a virág, <br>S ha újra zöldül a világ: <br>Talán sirom halmán fakad. <br><br>S ti majd, ti jó fiúk, kiket <br>Hozzám barátság lánca köt, <br>Kikkel most annyi éjszakát <br>Fölségesen virasztok át: <br>Gyászoltok a halott fölött. <br><br>De én azt mondom, társaim, <br>Hogy engem ne gyászoljatok; <br>Természetünktől az elüt - <br>Mert tudjátok, velem együtt, <br>Ti mind víg fickók voltatok. <br><br>Jertek ki hozzám legfölebb, <br>S ha állotok sirom körűl: <br>Vigan hangoztassátok itt <br>Holt cimborátok dalait <br>A múlt idők emlékeűl!<br>