Az emberhez száll himnuszom ma, <br>Hittel hadd harsogom dalom, <br>Nagy ismeretlenek helyében, <br>Dacos fejem meghajtva mélyen, <br>Szelíden és örök reményben <br>Ez ismerőst magasztalom. <br><br>Tudjátok-e, hogy mi az ember? <br>A por s a végtelen fia, <br>Istent teremtő földi szellem, <br>Kemény pöröly vasvégzet ellen, <br>Ezer fönséges küzdelemben <br>Viaskodó harmónia! <br><br>Nézzétek: izzad tar mezőkön, <br>Sarcol a rögből életet, <br>Nap égeti és tüske marja, <br>Tépázza ég és föld viharja <br>S a jövendő útján haladva <br>Csókolják fény és fellegek! <br><br>Nézzétek: napba törtetően <br>Mint épít büszke kupolát, <br>Egekbe lendül lelke, karja, <br>Kőhomloka, ércakaratja <br>Győzelmesen lendül magasba <br>És mélységekbe száll tovább! <br><br>Ember! Hittel hiszek tebenned, <br>Ember! Forrón szeretlek én. <br>Te nyomorúságos, hatalmas, <br>Te végzetes, te forradalmas, <br>Te halálban is diadalmas <br>Utód az Isten örökén! <br>

"Mint az árnyék, mikor elhanyatlik, el kell mennem <br>és ide s tova hányattatom, mint a sáska." <br>Zsoltárok könyve 109. <br><br><br>Akaratomból is kihullassz <br>Én akart, vágyott Istenem, <br>Már magamat sem ismerem <br>S Hozzád beszélni rontás fullaszt. <br><br>Üldöztetésimben kellettél <br>S kerestelek bús-szilajon <br>S már-már jajomból kihagyom <br>Neved, mely szebb minden neveknél. <br><br>Szent Képzelés, örök hit-balzsam, <br>Ki létlenül is leglevőbb, <br>Meghalok szent Szined előtt <br>S akarom, hogy hited akarjam. <br><br>Megűzeték s nem nyugszom addig, <br>Mig hitedet meg nem nyerem. <br>Mert kockán van az életem, <br>Mint árnyék, mikor elhanyatlik. <br><br>S hányattatom, miként a sáska, <br>Mert csak Tenéked van erőd <br>S mert nem láttam régen előbb: <br>Nem szabad hinni senki másba.<br>

Én Jézusom, te nem gyűlölted őket, <br>A gyűlölőket, és a köpködőket. <br><br>Szeretted ezt a szomorú világot <br>S az embert, ezt a nyomorú virágot. <br><br>Te tudtad, hogy mily nagy kereszt az élet <br>És hogy felettünk csak az Úr itélhet. <br><br>Szelíd szíved volt, ó, pedig hatalmad <br>Nagyobb volt, mint mit földi birtok adhat. <br><br>A megbocsájtást gyakoroltad egyre, <br>Míg égbe szállni fölmentél a hegyre. <br><br>Ma is elégszer hallod a magasban <br>A gyűlölet hangját, mely égbe harsan. <br><br>A gyilkos ember hangját, aki részeg <br>S a szeretet szavát feszítené meg. <br><br>Én Jézusom, most is csak szánd meg őket, <br>A gyűlölőket, és a köpködőket. <br><br>Most is bocsáss meg nékik, mert lehet, <br>Hogy nem tudják tán, mit cselekszenek. <br>

Majd ha kifárad az éj s hazug álmok papjai szűnnek <br>S a kitörő napfény nem terem áltudományt; <br>Majd ha kihull a kard az erőszak durva kezéből <br>S a szent béke korát nem cudarítja gyilok; <br>Majd ha baromból s ördögből a népzsaroló dús <br>S a nyomorú pórnép emberiségre javúl; <br>Majd ha világosság terjed ki keletre nyugatról <br>És áldozni tudó szív nemesíti az észt; <br><br>Majd ha tanácsot tart a föld népsége magával <br>És eget ostromló hangokon összekiált, <br>S a zajból egy szó válik ki dörögve: "igazság!" <br>S e rég várt követét végre leküldi az ég: <br>Az lesz csak méltó diadal számodra, nevedhez <br>Méltó emlékjelt akkoron ád a világ. <br>

Fölforralja a mély vizet, mint a fazekat és a tengert <br>olyanná teszi, mint a képírók mocsára. Maga után hágy <br>világos ösvényt úgyannyira, hogy aki látná, azt vélné, <br>hogy a tenger megőszült." <br>Jób könyve 41. <br><br>Megőszült tenger, ez volt a vak remény: <br>Úgy hagyni vénen a tengert, <br>Hogy jajgasson, <br>Hol erős karral habjába csaptam én. <br><br>Hogy megőszülten tépje ezüst haját, <br>Hogy szánják a megőszült tengert, <br>E megőszült, <br>Halálraijjedt, óriás banyát. <br><br>S ha jön elétek az aggok serege <br>S kérdi, mi lelte a tengert: <br>Mondjátok meg, <br>Hogy itt úszott az Isten szörnyetege. <br><br>S mégis képírók képén mocsár, romok <br>S mégis nézzétek a tengert: <br>Kissé ősz lett, <br>De, hajh, semmi, de semmi sem változott. <br><br>Úgy csapott belé, mint az Isten nyila <br>Valaki s nézzétek a tengert: <br>Képíró-mű <br>S rajta néhány úri hal-familia. <br><br>Óh, én bibliám, mégis maradj titok <br>S ha nézik a megőszült tengert, <br>Mondd, hogy egyszer, <br>Egyszer tán mégis valami jönni fog. <br><br>Egyszer talán majd nyílik az Úr ege, <br>Egyszer tán átszeli a tengert <br>Villám-csíkban <br>Az Isten sujtott s kedvelt szörnyetege.<br>