Rengő csoda Tenger! <br>Fonjad körül bánó dalaiddal <br>Élet után vágyó lelkemet. <br>Tépd ki szívem kérges rejtekéből <br>Tompa dalok árnyékéletét. <br>Mert gyáva az ember. <br>Nem mérkőzik titkos hatalmaddal: - <br>Ha rám borul a sötét - eltemet. <br>Pártos harcon elsorvaszt, elöl; <br>S csak fenyeget, de nem jő a Vég. <br>

Utcákra és terekre <br>szálldos a könnyü, halk hó <br>szitál és leng kavargó <br>pelyhe. <br><br>A végtelent söpörve <br>táncol, újra meg újra, <br>végül fáradtan hull a <br>földre. <br><br>Az álmosarcú nagy sík <br>fölött halotti formán, <br>tetők, kémények ormán, <br>alszik. <br><br>A csend világa áll ma. <br>Kinyújtózik a földön <br>felejtő, nemtörődöm <br>álma. <br><br>De a mély nyugalomból <br>a szív emlékre kelve, <br>egy hamvadt szerelemre <br>gondol.<br>

Itt vagy hát már óh kezdetnek <br>Legfelségesb példája, <br>A felserdült természetnek <br>Nagy pompájú mátkája! <br>Jer, tiszteljük szűz keblébe <br>Hol kis zefir puha szele leng <br>S a rábámult csendességbe <br>Egy andalgó fülemile zeng. <br>Itt, hol még egy bódúló is <br>Egy percet meghiggadna, <br>Egy országot feldúló is <br>Lágy érzéssel borzadna, <br>Itt érezzük, hív pajtások, <br>A szent erkölcs nemes erejét, <br>Hadd kapkodják másutt mások <br>A képzelt jó buja kebelét. <br>Jertek, hívek, s a gunnyasztó <br>Hajnal lassú lángjánál <br>Áldozzunk a szívforrasztó <br>Egyesség oltáránál, <br>A titkok szent egyházának <br>Igy ballagjunk falai körül, <br>Míg a kétség árnyékának <br>Bóldog lelkünk felibe nem ül. <br>Addig a szép természetben <br>Hordjuk tisztán szívünket, <br>Még itt egy ily víg életben <br>Kezdjük dicsősségünket, <br>Hadd búzgassa mindég vérünk <br>Jó erkölccsel tele szeretet, <br>Úgy mindent oly vígan érünk, <br>Amint értünk ma kikeletet.<br>

Őszülő erdők rettegése, <br>Gyásza van a szívemben, Mylitta, <br>És szépsége és elszántsága, <br>Legdúsabb színeit most virítja <br>A Szerelem, az igazi, <br>Oly szomszédos a komor Halállal. <br><br>Nyarat lelkem már nem is fájlal, <br>Száz szinű, pazar, szomoru kedve <br>Szórja sugarát kifogytáig <br>Őszt-borongató, szőke fejedre, <br>A te macskás, ifjú fejed <br>Lelkemből vert új koronájára. <br><br>Az Ősz nap-órája megállva <br>Figyeli szánk gyáva közeledtét, <br>Néha a köd hó-szagot érzet, <br>Agyaink színes avarra vetvék <br>S őszi erdőkből kidalol <br>Szerelmünk gyász-hitű-rettegése.

Sors, nyiss nekem tért, hadd tehessek <br>Az emberiségért valamit! <br>Ne hamvadjon ki haszon nélkűl e <br>Nemes láng, amely úgy hevit. <br><br>Láng van szivemben, égbül-eredt láng, <br>Fölforraló minden csepp vért; <br>Minden szív-ütésem egy imádság <br>A világ boldogságaért. <br><br>Oh vajha nemcsak üres beszéddel, <br>De tettel mondhatnám el ezt! <br>Legyen bár tettemért a díj egy <br>Uj Golgotán egy új kereszt! <br><br>Meghalni az emberiség javáért! <br>Mily boldog, milyen szép halál! <br>Szebb s boldogítóbb egy hasztalan élet <br>Minden kéjmámorainál. <br><br>Mondd, sors, oh mondd ki, hogy így halok meg, <br>Ily szentül!... s én elkészítem <br>Saját kezemmel azon keresztfát, <br>Amelyre fölfeszíttetem.