Virágzásom idejében <br>Akármerre kerültem, <br>A természet nagy kertjében <br>Minden nyitott körűltem; <br>Minden újult, éledett, <br>Minden örvendeztetett. <br><br>Héj de már hogy meghervadtam, <br>Ha lehajtom fejemet, <br>Azt súgja a főld alattam, <br>Hogy maholnap eltemet. <br>Sorsom így ha képzelem, <br>Elgyalít a félelem. <br><br>De ha nézem a temérdek <br>Csillagokkal tölt eget <br>És tanácsot tőlle kérdek; <br>Ő magához integet, <br>Hol kinyílva tölthetem <br>Újra munkás életem. <br><br>Lelkem azt örülve látja <br>És repülne hirtelen; <br>Csak az fáj, hogy test barátja <br>Tőlle válni kénytelen; <br>Ő a világi sok bajt <br>Únva nyúgalmat óhajt.<br>

Ember ember ellen csatázik, <br>Mi egyesítsen, nincsen eszme, <br>Rommá dőlt a Messiás háza, <br>Tanítása, erkölcse veszve... <br>Oh, de hogy állattá süllyedjen, <br>Kinek lelke volt, nem lehet!... <br>Hatalmas Ég, új Messiást küldj: <br>Beteg a világ, nagy beteg!... <br>

Hahogy haragszol, nem az anyádért, <br>Nem hét gulyára szóló tanyádért, <br>Hanem haragszol romlott hazádért, <br>Grófok és papok uraságáért. <br><br>Nem gyermekidért fájtak a dolgok, <br>Nem tenmagadért nem voltál boldog, <br>Hanem megnyíltak gyászos mennyboltok, <br>Hanem haragra sok másért volt ok. <br><br>Jaj, hogy nem lehetsz te most az élen, <br>Bátran, durcásan, hősen, kevélyen, <br>Minden magyarnak bús szívén, mélyen <br>S rólad az ellen aggva beszéljen. <br><br>Be kár teérted s be kár miattunk. <br>Amit gyüjtöttünk, őriztünk, adtunk, <br>Amit nagy-gyáván másokra hagytunk, <br>Most az lett a mi vádoló fattyunk. <br><br>Ha te még hinnél, ha te még szólnál, <br>Piros neveknél pirosabb volnál, <br>Pirosabb lennél a piros bornál <br>S véresebb lennél véres bibornál. <br><br>Hogyha lehetne, be ütnél széjjel, <br>Be hajnalodnék a magyar éjjel, <br>Rímmel és karddal, szóval, fekéllyel <br>Égetnél, dúlnál mindent víg kéjjel. <br><br>Te volnál akkor életnek sója, <br>Úri bűnöknek nagy bosszulója, <br>Magyar deákok nagy pártolója, <br>Mindeneknek hős ostorozója. <br><br>Jaj, hogy haragszol s hiába minden, <br>Vér fogyatkozik szítt ereidben, <br>Magyar dühödre elég düh nincsen: <br>Fajtáddal együtt verjen az Isten.<br>

Új Kisértet jár, harsog a hír, <br>Ki jött nem éjfélkor, de nappal, <br>Dacosan viselt, vörös és szép, <br>De még az Úristen előtt sem <br>Levehető sisakkal. <br><br>Jelenéseit én hallgatom, <br>Szóbeszédjét sok, henye főnek, <br>De már tudom, hogy kiről van szó: <br>Nagy jöttéről és ittlétéről <br>Az én szent keritőmnek. <br><br>Hogy szeressék, ezt tán tiltja is, <br>Mert ő nem számít úri szemre, <br>De nagy szeretettel átadja <br>Magát és Kisértet-mivoltát <br>Bármilyen küzdelemre. <br><br>Sokszor találkoztam vele már, <br>Vitáztam vele, verekedtem, <br>De ha elhagytam talán százszor, <br>Ezerszer tértem vissza hozzá <br>S mindig szerelmesebben. <br><br>Ez a nagy, nappali Kisértet, <br>Ki szemet lefog, agyat kábít, <br>Ráborul minden tisztes szívre <br>S érezteti: hatalmasabb, több, <br>Mint itt akárki másik. <br><br>Ki csak percnyi becsülettel él, <br>Éli ezt a silány világot, <br>Beismeri búsan, miként én: <br>Kisértetet, kisérendőbbet, <br>Soha, sohase látott. <br><br>Mindent elvesztünk, én már tudom, <br>E tétova, szomorú földön, <br>De mezét ez új Kisértetnek, <br>Vörös mezét vígan és újból, <br>Újból magamra öltöm. <br><br>Ezt az egyetlen Kisértetét <br>Nem tudom könnyen elhessentni: <br>Magyar vagyok s keserű sorssal, <br>De édes daccal harsogom, hogy <br>Ez: van s nincs itt más semmi. <br><br>Semmi, mint ez új Kisértetünk, <br>Melytől rengve fél gyönge elme. <br>Félnek obsitosi a Multnak <br>S akit kisér fiatal útján <br>Az aggottak félelme. <br><br>Hajh, megutáltam az életet, <br>Lelkem csatákban összelőtten, <br>De lelkem és e bús magyar föld <br>Új Kisértetét várva várja <br>S itt piroslik előttem. <br><br>Az én Istenem sújtsa le azt, <br>Ki e hitet kétli, gátolná <br>S akit az új Kisértet kisért, <br>Kapja meg a csodát, megváltást, <br>Istenem hozza hozzá.<br>

Minden semmirevalónak, <br>Gácsnak, svábnak és zsidónak: <br>Grádics adatott: <br>Itt alant már csak egyedül <br>Maradok... <br><br>Sürög a vad, magyar élet, <br>Még a némák is beszélnek <br>S uccám ellepik <br>S bárki taknyost egy bősz iram <br>Fölrepit. <br><br>Seregesen senkik jönnek, <br>Megrabolnak, elköszönnek <br>Gúnnyal, szabadon, <br>Mi bennem gyült, mindenkié. <br>A vagyon. <br><br>Mind a szépet, amit hoztam <br>S ami új, nagy, átkozottan <br>Sok, pazar ige: <br>Úri, léha nullák raja <br>Söpri be. <br><br>Álmagyarok s jöttment népség <br>S címeres, ronda cselédség <br>S nagyúri nagyok: <br>Ez időben, itt, valaki: <br>Én vagyok. <br><br>Új igéim tán nem hatnak, <br>Rossz frigyesim elhagyhatnak <br>S nőhet a fülem, <br>De nem lesz itt semmi, soha <br>Nélkülem.<br>