Pompás, fehér Karácsony-éjen <br>Kidobta a szikrázó hóba, <br>Kidobta a havas semmibe <br>Magzatját a papék Katója. <br><br>Aztán Kató, a kis cseléd-lyány, <br>Szédülve, tántorogva, félve, <br>Ahogy illik, elment maga is <br>Éjféli, szent, vidám misére. <br><br>Kató gazdája, az izmos pap <br>S falusi nyája énekelnek: <br>"Dicsértessék az egek ura, <br>Hogy megszületett az a gyermek, <br><br>Az a gyermek, ott Bethlehemben." <br>Kató fölsír a papi szóra <br>S az a gyermek, a bethlehemi, <br>Könnyezve tekint le Katóra.

Szelíd, szép betlehemi gyermek: <br>Az angyalok nem énekelnek <br>S üvöltenek vad emberek. <br><br>Boldog, víg betlehemi jászol: <br>Sok börtön és kórház világol <br>És annyi viskó bús, sötét. <br><br>Jó pásztorok és bölcs királyok: <br>Sok farkas és holló kóvályog <br>S nem látjuk azt a csillagot! <br><br>Békés, derűs karácsony éjjel: <br>A nagy sötét mikor száll széjjel <br>S mikor lesz béke és derű?

Tegnap harangoztak, <br>Holnap harangoznak, <br>Holnapután az angyalok <br>Gyémánt-havat hoznak. <br><br>Szeretném az Istent <br>Nagyosan dicsérni, <br>De én még kisfiu vagyok, <br>Csak most kezdek élni. <br><br>Isten-dicséretre <br>Mégiscsak kiállok, <br>De boldogok a pásztorok <br>S a három királyok. <br><br>Én is mennék, mennék, <br>Énekelni mennék, <br>Nagyok között kis Jézusért <br>Minden szépet tennék. <br><br>Új csizmám a sárban <br>Százszor bepiszkolnám, <br>Csak az Úrnak szerelmemet <br>Szépen igazolnám. <br><br>(Így dúdolgattam én <br>Gyermek-hittel, bátran, <br>1883 <br>Csúf karácsonyában.)

Jön a Karácsony fehéren <br>S én hozzám is jön talán majd <br>Valaki a régiekből. <br><br>Csöndesen lép a szobámba <br>S én köszöntöm: "Béke, béke." <br>A küszöbön sápadt orvos. <br><br>És szorongva szól a vendég: <br>"Ma Karácsony van, Karácsony, <br>Emlékszel a régiekre?" <br><br>És bámulva és vidáman <br>És kacagva mondom én majd: <br>"Ma Karácsony van, Karácsony." <br><br>És szorongva szól a vendég: <br>"Valami tán fáj a múltból?" <br>Megmozdul a sápadt orvos. <br><br>És bámulva és vidáman <br>És kacagva mondom én majd: <br>"Hiszen én még sohse éltem." <br><br>És hörögve mondom én majd: <br>"Ki a szobámból, pogányok." <br>Döng az ajtóm és bezárul. <br><br>És hörögve mondom én majd: <br>"Hiszen én meg se születtem. <br>Karácsony van, száll az angyal." <br><br>És a nagy, szomorú házban <br>Zsoltárokat énekelve <br>Hajnalig várom az angyalt.

Ki zengi e nagy század erőseit <br>S omló trónusait? ki Agamemnonát <br>Korunknak s Aulis áldozatját <br>S Iphigenia szemérmes arcát? <br><br>Feldúlt világunk üszkeit, a Tridens <br>S villám ostromait, a lerogyott gigászt, <br>A megrepesztett Kalpe szirtját <br>Pindari láng-ajak ömledezze; <br><br>Ti, oh szelídebb égiek! akiket <br>Keszthely béavatott szent palotáiba, <br>Ti, éltető Ceres s dicsőebb <br>Lelket adó Helicon leányi! <br><br>Vidám avénám títeket énekel. <br>A szebb emberiség bennetek él s tenyész, <br>Ti adtok annak testi-lelki <br>Jobb eledelt s magas égi éltet. <br><br>Ceres! te hívtad erdeiből elől <br>A vadságba merült emberi nemzetet, <br>A makk s gyökér helyett az édes <br>Búzakalászt neki megmutattad. <br><br>A társas élet szent szövedékeit, <br>Az erkölcsi világ új elementumit <br>Te fűzted egy nagy kapcsolatba <br>Célra vivő örök ösztöninkkel. <br><br>Munkált az ember, s tárgyaihoz jutott: <br>Bátorságba' szedé míve gyümölcseit, <br>Vígan, nyugodtan éle csendes <br>Sátoribann az arany világnak. <br><br>De még lefojtva szunnyada kebliben <br>A szebb aetheri rész: Múzsa! te illetéd <br>Nektáros ujjal égi lantod, <br>S zengzete gyúlt erein keresztűl. <br><br>Zúgván felébredt a lekötött erő, <br>S mint új lény, leveté állati nyűgeit, <br>S a még nem ismért lelki élet <br>Képei közt lebegett örömmel. <br><br>Főbb létre lobbant lelke feloldozá <br>A szép, jó s az igaz mennyei csírjait; <br>Zengtél! s körűlte új világ nyilt <br>S Elysion, szomorú vadonján. <br><br>Zengtél! s szivének húrjait illetéd: <br>Forró melle dagadt, homloka virrada, <br>Elméje szárnyalt, s a tudásnak <br>Békerülé sivatag határit. <br><br>Zengtél! s dalodra Théba felépüle, <br>S a boldog görög ég csillaga feltüne. <br>Te zengsz, ha Rómát a kerek föld <br>Rettegi, és te, ha azt lerontja; <br><br>Te zengsz, ha Franklin lelke, merész keze <br>Villámot leragad s sceptrumokat leránt, <br>Ha Newton és Kant a Teremtő <br>Titkait oldja, s világot alkot. <br><br>Kronos leánya! Delphi nagy istene! <br>Ti munkátok azon titkos örök kötél, <br>Mely a halandó port s az istent <br>Egy csuda mívbe csatolva tartja. <br><br>Oh, lakjatok hát e kies ég alatt, <br>Bájoljátok ide Enna virányait <br>És a virágzó Attikának <br>Hajdani szép ideit s Saturnust, <br><br>Hogy vérrel ázott századaink nyomán <br>A szent pálma arany bimbai nyiljanak, <br>S e kis magyar Weimar öléből <br>Lássa hazánk kiderűlni napját. <br><br>Oh, látja! s ím a harc deli nemzete, <br>Melly még csak hadi zajt esmere és halált, <br>Lerakja harsogó acélit <br>Színed előtt, ragyogó Napisten! <br><br>Lerakja s áldoz, s mint mikor a Bakonyt <br>Messzünnen riadó mennykövek és szelek <br>Csattogva rázzák, zeng fölötte <br>Tegzed aranynyila és az Aegis. <br><br>[1817. febr.]