<br>Megkönnyezetlen kell hamuhodni hát <br>Ákászod alján, Főldi! tenéked is? <br>Óh, néked is, kit dűlt hazádért <br>Sustorogó tüzed onta egybe! <br><br>Természet édes gyermeke! s a világ <br>Tág templomának béavatott fia! <br>Hát amikor törvényit írod <br>S pitvarait kinyitod minékünk, <br><br>Akkor szorít-é jussa alá korán? <br>Korán! az élet leggyönyörűbb korán! <br>Óh, tán irígy ő! s azt akarja, <br>Hogy bekötött szem alatt imádjuk? <br><br>Hát már Apolló, aki fejed körűl <br>Kettős borostyánt vont vala, kedvesem, <br>Hát már Apolló a halálnak <br>Bűne között hidegen danolgat? - <br><br>Nem is danolgat! Lantjai, fűvei <br>Pindus vidékén dísztelen állanak: <br>Bús a poéta- s orvos-isten, <br>Jaj, Erató s Hygiene sorvad. <br><br>És én, ki hozzád oly lekötött valék, <br>Én, a barátod, légyek-e szótalan? <br>Ah! megmeredjen szívem inkább, <br>És veled egy por alatt fedezzen <br><br>E boldog ákász: mintsem egész hazám <br>Közös telében én se legyek meleg. <br>Felvészem a lantot s gyepedző <br>Sírod előtt keseregve űlök. <br><br>Te tiszta polgár, víg, egyenes barát, <br>Mély túdományú, tiszta eszű valál; <br>Hempelyge roppant lélek apró <br>Tested erébe, nemes barátom! <br><br>Mégis becsetlen puszta bogács fedi <br>Hadház homokján szent tetemid helyét, <br>Még sincs, ki lantján a Dunához <br>Így keseregne: Kimúla Főldi! <br><br>Nincsen! De nyúgodj e ligetek megett, <br>Nyúgodj, dicső test: énvelem is csak így <br>Bánik hazám, bár drága vérem <br>Érte foly, érte fogy, érte hűl meg. <br><br>Lesz még az a kor, melybe felettem is <br>Egy hív magyarnak lantja zokogni fog. <br>S ezt mondja népünk: Óh, miért nem <br>Éltek ez emberi századunkban?!<br>

<br>Míg a nap egünkön magát felemeli, <br>Múzsám, neved napját ekképpen tiszteli. <br>Az öröm, az élet édes balzsamoma, <br>Légyen bús szívednek gyógyító flastroma. <br>A Mindenhatónak láthatatlan keze <br>Minden veszélyek közt élted védelmezze. <br>Kinyújtott karjának legnagyobb hatalma <br>Légyen ugyanannak isteni óltalma. <br>Mert ez a felhőket, melyeknek kárpitja <br>Ragyogó napunkat sokszor beborítja, <br>Tőlünk láthatatlan messzire repíti <br>S ezzel volt delünket ismét kideríti. <br>A jóknak, amelyek az igaz számára <br>Tartatnak, ne légyen rád nézve határa, <br>Mint Nestornak, élted terjedjen sokára, <br>Végre fogadjon bé az ég dicső vára.<br>

1 <br><br>Langy, permeteg eső szemerkél, <br>új búza pelyhe ütközik. <br>Kéményre gólya s a levert tél <br>jeges csucsokra költözik. <br>Zöld robbanásokkal kitört <br>a kikeleti víg erőszak. <br>Asztalos műhelye előtt <br>remény legyint meg, friss fenyőszag <br><br>Mit ír a hírlap? Dúl a banda <br>Spanyolhonban és fosztogat; <br>Kínában elűzi egy bamba <br>tábornok a parasztokat <br>kis telkükről. Had fenyeget, <br>vérben áznak a tiszta vásznak. <br>Kínozzák a szegényeket. <br>Hadi uszítók hadonásznak. <br><br>Boldog vagyok: gyermek a lelkem; <br>Flóra szeret. S lám, álnokul, <br>meztelen, szép szerelmünk ellen <br>tankkal, vasakkal fölvonul <br>az ember alja. Megriaszt <br>a buzgóság e söpredékben. <br>S csak magunkból nyerek vigaszt, <br>erőt az élet érdekében. <br><br>2 <br><br>Zsoldos a férfi, a nő szajha, <br>szivüket el nem érhetem. <br>Gonoszságuk is föl van fujva, <br>mégis féltem az életem. <br>Hisz nincs egyebem e kivül. <br>Számol ezzel a gondos elme. <br>A megbántott Föld ha kihül, <br>ég Flórám és szivem szerelme. <br><br>Mert mi teremtünk szép, okos lányt <br>és bátor, értelmes fiút, <br>ki őriz belőlünk egy foszlányt, <br>mint nap fényéből a Tejút, - <br>és ha csak pislog már a Nap, <br>sarjaink bízóan csacsogva <br>jó gépen tovább szállanak <br>a művelhető csillagokba. <br>

Apáink mindig robotoltak, <br>Hogy lenne enni kevés kenyerünk, <br>Bús kedvvel, daccal, de dologban voltak, <br>Az isten se törődött velünk. <br><br>De fölnőttünk már valahára, <br>Kik nem tudjuk, mi az vígan élni, <br>És mostan vashittel, jó bátorsággal <br>Sorsunk akarjuk fölcserélni. <br><br>Tudjuk, apánkkal gyávák voltunk, <br>Nem volt jogunk se, csak igazságunk. <br>Most nincs, ki megállat az élet-úton, <br>De, ha akad, nyakára hágunk. <br><br>Mi vagyunk az Élet fiai, <br>A küzdelemre fölkent daliák, <br>Megmozdulunk, hejh, összeroppan akkor <br>Alattunk ez a régi világ! <br>

Amióta én megházasodtam, <br>Valóságos fejdelem vagyok, <br>Trónusom a karszék, és pipámnak <br>Hosszú szára a királyi bot. <br><br>Ekkép űlök a szörnyü méltósággal, <br>S elfogadom kegyelmesen itt <br>- Akik jőnek audienciára - <br>Országomnak jobbágy népeit. <br><br>Ott egy lyányka rózsaszín ruhában... <br>Mert lyány vagy s még szép is a felett, <br>Legelőször is veled beszélek, <br>Jer, hugám, az elsőség tied. <br><br>Kis hamis lyány! mért kerültél eddig? <br>Csak nevedről ismerhettelek, <br>Azt tudám csak, hogy Örömnek hínak, <br>Kergetélek, s el nem értelek. <br><br>Ámde végre birtokomba estél, <br>Meghódítám tündér-szárnyadat, <br>Kertészem vagy, te növelsz naponként <br>Homlokomra fris virágokat. <br><br>Szép virágok színre és illatra, <br>Milyeket csak tündérkéz növel, <br>És közöttök a tövis csiklandja <br>Csak fejemet s nem karcolja fel. - <br><br>Lépj elő, te hosszú száraz ember, <br>Mélyszemű és sápadtarcu Gond, <br>Vagy maradj csak, ajkad mindig olyan <br>Prózai históriákat mond; <br><br>Balgatag, ki ily dicső napokban <br>Kenyeret és ruhát emleget, <br>Hordd el magad! bár rövid az élet, <br>Beszélgethetünk még eleget. - <br><br>S te is itt vagy, te is megjelentél? <br>Dúlt arcoddal, sötét Fájdalom! <br>Nem remeg kend, örök ellenségem, <br>Hogy ezennel fölakasztatom? <br><br>Mély sebeket hasítál szivembe, <br>Melyek néha most is vérzenek! <br>Mit csináljak most veled?... ne búsulj, <br>Kegyelmesen megkegyelmezek. <br><br>Egymás ellen hosszu harcot vívtunk, <br>A diadal hozzám esküvék; <br>Nagylelkű leszek, mert a győzőnek <br>Dicsősége a nagylelküség - - <br><br>Mily zaj ez kinn?... Pegazusom tombol, <br>Tán megrúgta valamely szamár, <br>Vagy tán azért nyugtalankodik, mert <br>Engem olyan rég nem láta már. <br><br>Várj, lovacskám, majd tiporhatod még <br>A felhőket jó gazdád alatt, <br>Várj egy kissé, hagyd élvezni mostan <br>Fejedelmi nyugodalmamat. <br>