Mint az aranykornak boldog századja virágzó <br>Képe, szelíd tündér, Fiatalság! visszanevetsz rám; <br>Felfeded ártatlan kebelednek rózsaalakját, <br>S szívemet a múltnak gyönyörű örömébe meríted. <br>A te fejednek aranyfürtjén mosolyogva virítnak <br>A tavasz illatozó zsengéi vegyes koszorúkban, <br>Pázsitos ösvényed violák közt tévedez és foly, <br>Mint a csergedező Arethusa s tiszta Meander. <br>Társaid, a mindig nevető Kedv, Tréfa, Barátság, <br>Édes enyelgéssel repdeznek játszva körülted, <br>A szerelem mennyét feltárja Dióne előtted, <br>S karjain andalgó örömében renget az égnek. <br>A te vidám orcád, valamint egy hajnali csillag, <br>A repülő élet napját felnyitja, bezárja; <br>Míg te az élet egét ragyogó lángszínbe' fereszted, <br>Elysium myrtusligetévé változik a föld, <br>Hol minden kiderült, hol minden szép s nagy előttünk. <br>Álmodozó lelkünk nem sejt illy puszta jövendőt, <br>Mellyben az életnek volt kedvesi mind elenyésznek, <br>S csak szomorún egyedül bujdossa világi futását, <br>Mint az alélt utazó az oroszlán durva hazáját. - <br>Légy bölcs, légy te vitéz, kardod villáma hasítson <br>A földtengelyekig s a föld nagy tengerein túl, <br>Homlokodon híred csillagkoronája ragyogjon, <br>Tetteidet fél föld leborulva csudálja, imádja, <br>Halmozd kincseidet, dúld, pusztítsd Bengala partját, <br>Ussza körül gályád a földet százszor, ezerszer: <br>Olly szent tiszta öröm nem reszketi szívedet által, <br>Mint mikor a boldog fiatalság rózsavirányin <br>Andalodó lelked legelőszer kezde hevülni, <br>S a gyönyörű álomképet csókolva ölelted. <br><br>[1804 után]<br>

Cencim, repül az élet, <br>Mint egy sebes sohajtás. <br>Tűnik tavassza s hervad, <br>Mint gyenge rózsabimbó. <br>Amely Zephyr kinyitja <br>Langyos lehelletével, <br>Az tépi el mosolygó <br>Díszét kis életének. <br>Még most mi is virágzunk, <br>Mint a libáni Tempék, <br>Szívünk örömre repdez, <br>Lelkünkben égi láng ég. <br>Majd eltűnik szerencsés <br>Éltünk arany tavassza.. <br>E barna fürt lehull majd, <br>Melly büszke válladon csügg. <br>Villámkacér szemednek <br>Fényét homály borítja; <br>Kebled csudás alakja <br>S e szép ajak rubintja <br>A vad halál kezében <br>Porban heverve sorvad. <br>Éljünk tehát, s örüljünk; <br>Mert ah, csak egyszer élünk! <br><br>[1800-1804 között] <br>

Kékellő violák illatozási közt <br>Szűle egy gyenge leány engemet ott, hol a <br>Szirt forrása magasról <br>Tajtékozva szökell alá, <br><br>S lágy keblébe fogott, s kisdede homlokát <br>Elhintette tüzes csókjaival, s Te, mond - <br>Serdülj, s amiket itt látsz, <br>Zengd majd lantom idegjein. <br><br>Így szólván elhagyott. Hirtelen egy galamb <br>Lebbent nyögve felém, s elfödöze a tavasz <br>Ifjú lombjai közzé, <br>S mézzel tömte meg ajkamat. <br><br>Nőttem, s amit az ér szélein, ott, hol az, <br>Aggott tölgyek alatt görbe futást veszen, <br>Amit szirtpatakomnak <br>Vad zajgásiban hallanom <br><br>Engedtek kegyesen szent jelenéseim, <br>Már-már zengi dalom; honnomat egykor, és <br>Lelkes nagy fiait; most <br>Még csak gyönge szerelmeket, <br><br>És a lyányka szemét, aki remegve fut <br>Lobbant lángom elől kertje homályiba, <br>S ott, a csintalan! önkényt <br>Hull keblembe, de fut megint. <br><br>1787 <br>

Fiúk örömbe töltsük <br>Szűkön szabott időnket. <br>Szeressük, ami furcsa. <br>Nevessük, ami bangó. <br>Hát a töméntelen bajt <br>Hová tegyük nyakunkról? <br>Biz azt, fiúk, borozva <br>Fecseljük el naponként.<br>

Majd elmulnak ezek a remegések, <br>Lesz az Életnek cukros bora, <br>Majd zúgni fog kis templomban az ének, <br>Havas karácsony s Úr-vacsora <br>És rigmusos gyermekek jönnek. <br><br>S tán árka lesz ennek a vád-özönnek, <br>Győztesre szárad ázott szárnyam <br>S eljön, hogy majd csak azt kivánjam, <br>Ami beteljesedhetik <br>S hogy újból és fentujjongva akarjak. <br><br>Majd galambok lesznek a lomha varjak, <br>Finom nő-testek, remegősek <br>Várják vágyón, hogy lepleiktől <br>Szabadítsam meg őket <br>És nagyon sokan szeretnek ismét <br>S én sokakat fogok nagyon szeretni. <br><br>Szent szántásba akkor fogom majd vetni <br>Lelkem Kánaán-magvait, <br>Melyek ma még, jaj jaj, rohadnak. <br>Dicső leszek s örülni fogok <br>Mindennek és magamnak <br>S a földnek, melybe áldott, bő markom <br>Hitet, jövendőt, örömet hintett: <br><br>De ha nem igy lesz, az is mindegy.<br>