E szobában küszködött az <br>Élet és halál fölötte, <br>Míg az élet <br>Őt a szépet, <br>Őt a kedvest, elvesztette. <br><br>E szobában siratám őt <br>Könnyeimnek tengerével: <br>- Szenvedésem <br>Avvagy létem <br>E tengert mért nem nyelé el! - <br><br>E szobában lesz lakásom; <br>Édes kín lesz laknom itten, <br>Itten laknom, <br>Őt láthatnom <br>Mindig éber emlékimben. <br><br>Egy kivánatom leszen, ha <br>E szobából el kell menni; <br>Az, hogy engem <br>Akkor innen <br>Szent Mihály lova vigyen ki. <br>

Tudok vigan nevetni, <br>Tudok hiven szeretni, <br>S szépről énekleni, <br>S kelyhem ha megtöltétek, <br>Köszönni bort felétek <br>Tokaj szent isteni. <br><br>Egy van, mit életemben, <br>Sem búmban, sem kedvemben, <br>Meg nem tanulhatok, <br>Epedtem, olvadoztam, <br>Sok lyányt lágy búra hoztam, <br>S még sírni nem tudok. <br>

Egy világvégi házban <br>világszép lány lakott, <br>világ végére néztek <br>ott mind az ablakok. <br>Nem járt előtte senki, <br>nem látott senkit ő, <br>az Óperencián túl <br>megállt a vén idő. <br>A világszép lány nézte <br>a csillagos eget, <br>tavasz táján szívében <br>valami reszketett. <br>Hajába rózsát tűzött, <br>valakit várt nagyon, <br>de csak a csillag nézett <br>be a kis ablakon. <br>S a csillag oly közömbös, <br>hideg és halovány. <br>S hiába várt örökké <br>a világszép leány... <br>

Valami arcot, szentséget viszek <br>elrejtve mélyen. <br>Havas nagy úton bandukolok <br>szembe a lemenő nappal. <br><br>Ezt a szentséget nem ismeri <br>senki kívülem: <br>Elítélt próféták máglya-lángja <br>perzselte a szívembe hajdan. <br><br>Talán az otromba erdők mögött <br>találok egy kicsi kunyhót, <br>ahol a fehér fenyőasztalkából <br>oltárt csinálhatok. <br><br>Ott egy Istent imád majd velem <br>a kunyhó apraja, nagyja <br>s hiába búg az éjben <br>a hitetlenség farkasüvöltése. <br><br>De addig bandukolok a havas úton, <br>szembe a nappal - <br>Sötét terhek dőlnek az életemre <br>s ferde árnyékok hullnak a hóra.

Gyülnek hangtalanul, gyülnek a tárgyaim, <br>úgy gyülnek köribém, mint a gyülő napok <br>s esztendők, melyeket megriadó, fanyar <br>kedvvel méregetek, mikor <br><br>szédelegve, fehér ingben, a lámpafényt <br>oltom asztalomon s csöndesen ágyamig <br>lépek, át a sötét, kriptasötét szobán <br>s mondom: újra betelt, ez is. <br><br>Gyülnek könyveim és ellepik otthonom, <br>gyülnek gyűrüim és ellepik ujjaim, <br>gyülnek régi ruhák s gyülnek az újak is, <br>postám új levelet hozott, <br><br>tegnap új patyolat-szirmu virágokat <br>kaptam, nárciszokat karcsu pohárban és <br>gondos, kedves anyám csontnyelü hajkefét <br>vett a régi helyett nekem. <br><br>Könyvjelző szalagok, zöld üvegek finom <br>illatszerrel, arany gombok, ezüst doboz, <br>bronz hamutál, acél-domboru tintakút, <br>képek, rajzok a négy falon, <br><br>száz apró csecsebecs, kéziratos lapok <br>felnőtt tornyai és nyolc telegyúrt fiók <br>jelzik elrobogó életem útjait, <br>mint parányi, meszelt-fehér <br><br>mérföldoszlopok és kőjelek, itt-amott <br>s furcsán, zajtalanul siklanak el mögém, <br>míg az egyre növő számokat olvasom: <br>mily közel van a férfikor, - <br><br>három kurta kis év, pár közel állomás <br>s harminc évbe futok. Ott lebegek, miként <br>ívcsúcsára repült, fölhajított kavics, <br>mely máris lefelé zuhan. <br><br>...És alattomosan szőnek a tárgyaim, <br>lelkem szárnya köré untalanul szövik <br>apró szálaikat. Pókfonalak kuszált <br>borzas rengetegét kötik <br><br>karjaimra s opál gombolyaguk ma már <br>béklyóként tekerül térdeim izmain. <br>Minden mozdulatom halk nyilalást okoz, <br>húz a sok kicsi megszokás, <br><br>sok szelíd szeretés szála s ez úgy sajog, <br>szurkál, fáj, amikor elhagyom otthonom. <br>Minden kölcsönadott könyvem e szálakat <br>tépi s úgy kiabál: ne hagyj! <br><br>Gyűrü nélkül olyan furcsa a két kezem, <br>mint a más keze és kapkod ügyetlenül, <br>kulcsom játszani kell, nyugtalanit, ha nincs <br>jobbzsebemben az óra és <br><br>úgy vergődöm e sok tárgy szövevénye közt, <br>mint bogárka repes, zümmög az ördögi <br>pókháló sürüjén, míglen a vérivó <br>végzet ráteszi karmait. <br><br>Olykor estelen úgy érzem, a tárgyaim <br>visznek, mint rohanó, emberi tömkeleg, <br>melyből lépteimet menteni nem tudom <br>s rábizom magamat lehúnyt <br><br>szemmel, félig alélt testtel: akárhová <br>megy, sodorjon el - és néha belémnyilal <br>sejtelemszerűen, hogy botor út ez út, <br>végromlásba, halálba visz. <br><br>... Meddig késlekedel, ifjui lázadás? <br>Gyúl-e bennem erő szertecibálni e <br>vadgubancu hinár sanda sövényeit <br>s meglengetni szabad karom? <br><br>gyilkos tárgyaimat rontani, törni és <br>züllött csonkjaikat széthajigálni a <br>négy égtáj fele és könyvcafatok fölött <br>ittasulva tapodni majd? <br><br>Akkor meztelenül vágok a rengeteg <br>erdők útjainak, végtelen ősmezők <br>pázsitján pihenek, oly szabadon kitárt <br>szívvel, mint a sudár vadak, <br><br>kiknek semmije sincs s mégis a drága föld <br>s mennyek sátora fent, minden övék, övék! <br>Állván föld közepén, nézem a csillagok <br>szőke, rámkacagó szemét <br><br>s érzem, elmaradott mind, ami földi lom, <br>bús időt mutató, ráncositó kacat, <br>szét nem osztogatott életem egy s egész, <br>mint sebesáramú folyam <br><br>s látván, énekelek nagyszerü éneket: <br>Egy vagyok Teveled, aki örökkön élsz, <br>ős életszerelem nagy, sosem agguló <br>boldog Istene! Ifjuság!<br>