A szombathelyi táborban, 1797 <br><br>Él még nemzetem istene! <br>Buzgó könnyeimen, szent Öröm, ömledezz! <br>Állsz még, állsz, szeretett Hazám! <br>Nem dőlt még alacsony porba nemes fejed! <br>Méltán búslakodám előbb, <br>Hogy hérósz eleid nyomdokiból kitérsz, <br>S régen félt veszedelmidet <br>Rád húzzák netalán majd buta korcsaid. <br>Hálá! mást mutat e sereg, <br>Mely most, régi magyar módra, nyeregben ül. <br>Nem szállt Trója alá soha <br>Ily szép spártai had, sem Hunyadink kevély <br>Zászlóit nem emelte volt <br>Rettentőbb hadi nép Bécs letörött falán. <br>Csak sast nemzenek a sasok, <br>S nem szűl gyáva nyulat Núbia párduca. <br>Thétis nagy fia sem maradt <br>Chironnál, mikoron hadra veté szemét: <br>Árpád vére se hűlhet el, <br>Ámbár rég heverész a puha pamlagon. <br>Nézd: most felköti fegyverét, <br>Csákóján lobogó kolcsag emelkedik. <br>Buzdító katonás ruhát <br>Öltvén, lelke nemes lángja kigerjedez. <br>Majd kardjára felesküszik, <br>Mindent ront s megemészt, mint heves Afrika <br>Búsult tigrise, amidőn <br>Ordít kölykeiért, s körme viaskodik. <br>Majd felkelnek alattad is, <br>Ó József! nagyanyád, Trézia bajnoki, <br>S bátran mégy, szeretett vezér, <br>A jég-Álpeseken s Ádria öblein. - <br>E nép nem gyülevész csoport, <br>Nem rabbérbe emelt bús buzogányt keze. <br>Önként áldoz az életet, <br>S horgas kardja kövér hantjaiért hasít. <br>Míg hérói biborsüveg <br>Tündöklik fejeden, Hunnia csillaga, <br>Eszterházy, dicső magyar! <br>Míg győző eleid pallosa combodon <br>Csattog: győzni fog a magyar, <br>S Andrásnak ragyogó napja le nem menend! <br><br>[1797?]

Akit gurít, akit görget, <br>Mint egy lovatlan Szent Györgyet <br>Errűl s néha túl a Lajtán, <br>Nem én vagyok, de: a fajtám. <br><br>Talán Isten; talán Ördög, <br>Olykor-olykor föl-fölhörgök <br>S mindig búsan megbékélek: <br>Így szabta a magyar élet. <br><br>Gyönyörű, ős hittel, sokkal, <br>Szenvedéssel, botlásokkal <br>Fajtám indít, mindig ő kel <br>Szépséggel, kínnal, erővel. <br><br>Amit tudok, érte tudtam, <br>Ha elbukok, nem én buktam: <br>Bennem egy ősi gőg lázadt <br>S csak az enyém a gyalázat. <br><br>Szent, bús utam meg nem látták <br>A pimaszok és a gyávák, <br>Immel-ámmal tettek-vettek <br>S ha megingtam, elengedtek. <br><br>Ma már: minden gonosz álom <br>S már csak magamat sajnálom <br>És hogy énellenem védték <br>Fajtám választott kevélyét. <br><br>Mi várhat egy ilyen hadra: <br>Ebekre és harmincadra, <br>Nagy gyalázatra kerülnek, <br>Ordítnak és keserülnek. <br><br>Én meg, a dolgom elvégzett, <br>Megrugdalt és levitézlett, <br>Megdöglök gyászos kacajjal, <br>Magyar fajjal, bajjal, jajjal.

Te, a nemzet-hálátalanság <br>Égbekiáltó némasága, <br>A nemzet-szégyen Káin-bélyege, <br>Oh Széphalom! <br>Azért kellett-e csak <br>Hozzád zarándokolnom, <br>Hogy egy hajtásra oly hosszút igyam <br>A keserűség poharából, <br>Amilyet eddig még talán nem ittam?... <br>Ez volt tehát <br>A múzsák egykori tanyája, <br>Hol most haszonbérlő zsidó lakik? <br>Azon szobában, <br>Melyben Kazinczy Ferenc <br>Élt s kilehelte tiszta lelkét, <br>Most piszkos nyávogó porontyok <br>Hentergenek, <br>S a szentek szentéből, nejének <br>Szobájából ím kamra lett, <br>Mely ronda lommal van tele. <br>Ki innen e falak közül! <br>Félek, hogy a ház rám szakad, <br>Mert nagy teher nehezkedik rá: <br>Az isten átka. - - <br>Nagy ég, a pompás kert mivé lett! <br>Még mostan is mosolyg, mosolyg, <br>De szívetszaggatólag, <br>Mint a megőrült szép leány. <br>Elvadulának a gyümölcsfák, <br>S alattok fű terem buján, <br>Sürűn és magasan; <br>Tán el akarja rejteni <br>A pusztulásnak szellemét, <br>Mely itt két kézzel dolgozik, <br>Vagy az utat akarja <br>Elfödni, mely a sír mellé vezet, <br>Hogy a halottnak nyúgodalmát <br>Ne háborítsa senki, <br>Mert nyúgalomra nagy szüksége van, <br>Kit hetven évig üldözött az élet. <br>Itt nyugszik ő <br>Vad fák és vad füvek körében, <br>Fölötte hófehér szobor... <br>Miért fehér? miért nem fekete? <br>Vegyétek el s tűzzétek föl helyébe <br>Sötét sorsának zászlaját! <br>Oly bántó e fehér hazugság. - <br>És ezt is özvegye <br>Állíttatá, ez oszlopot; <br>De könnyen telt ki tőle, <br>Mert nem maradt több, <br>Csupán hét árva gyermeke. <br>S miért tett volna oszlopot <br>Sírjához a haza? <br>Hiszen mit tett ő a hazáért? <br>Miatta hét esztendeig szivá csak <br>A börtönök dögvészes levegőjét, <br>És csak fél századig <br>Tartá vállán, mint Atlasz az eget, <br>A nemzetiségnek ügyét. <br>Magyar nemzet, most nem volnál magyar, <br>Ő akkor volt az, midőn senki sem volt, <br>Midőn magyarnak lenni <br>Szégyen vala. <br>És te, hazám, te így fizetted őt! <br>Mig élt: fázott és éhezett, <br>S most sírja olyan elhagyott, <br>Mint számüzötté, <br>Ki idegen földön vesz el. - <br>Hálás haza, <br>A szent halott nevében <br>Vedd forró köszönetemet! <br>Ha gyermekem lesz, <br>Ki arra készül, <br>Hogy néked éljen: <br>Ide fogom majd őt vezetni <br>E sírhalomhoz... buzditásul.

Szabad a magyar nép, szabad valahára, <br>Kinek láncot vertek kezére, lábára, <br>S görbedt derekával a rabigát vonta, <br>Mintha csak állat és nem ember lett volna. <br><br>Szabad a magyar nép, fejét föltarthatja, <br>Kénye-kedve szerint kezeit mozgatja, <br>S mely előbb mint bilincs őtet szorította, <br>A vasat mint kardot ő szorítja mostan. <br><br>Szabad a magyar nép... lejárt napod, német! <br>Nem táncoltatod te többé ezt a népet, <br>S pióca módjára nem szívod a vérét, <br>Megfizette isten gonoszságod bérét. <br><br>E földön legyen úr a tót vagy a német? <br>E földön, hol annyi vitéz magyar vérzett! <br>Magyar vér szerezte ezt a dicső hazát, <br>És magyar vér ezer évig ótalmazá! <br><br>Nincs itt urasága csak az egy magyarnak, <br>S kik a mi fejünkre állani akarnak, <br>Azoknak mi állunk feje tetejére, <br>S vágjuk sarkantyúnkat szíve közepébe! <br><br>Vigyázz, magyar, vigyázz, éjjel is ébren légy, <br>Ki tudja, mikor üt rajtad az ellenség? <br>Ha eljön, ugy jőjön, hogy készen találjon, <br>Még a félhalott se maradjon az ágyon! <br><br>Haza és szabadság, ez a két szó, melyet <br>Először tanuljon dajkától a gyermek, <br>És ha a csatában a halál eléri, <br>Utószor e két szót mondja ki a férfi!

No, megvan a kár! hajdani címerünk <br>És régi díszünk pernye alatt hever. <br>Amit tehát dicső atyáink <br>A veszedelmes idők s bajok közt <br><br>Hol életek, hol drága vagyonjaik <br>Feláldozásán tudtak, az ellene <br>Folyvást agyarkodó veszélyek <br>Körme alól ki-kiváltogatni, <br><br>Gyász omladékban hányja szemünkre, ma <br>A fényes úttól mennyire távozánk, <br>Melyen nagyérdemű atyáink <br>Felnyomozák vetekedve Kodrust. <br><br>Hív bajnokinknak mennyei lelkei <br>Kik Régulusnak legnehezebb nyomán <br>Törtettetek romolhatatlan <br>Vára felé az örök neveknek. <br><br>Bátran vivén a nyársakat, a kemény <br>Halálra, kedves honnyotokért, ugyan <br>Lássátok e szörnyű veszéllyét <br>Aljasodott maradékitoknak, <br><br>Áldott atyáink! hogyha ugyan lehet <br>A bóldogoknak sírni, sirassatok, <br>Mert vége a Palládiumnak. <br>Vége van! és mi, ihol la! élünk. <br><br>Szánjátok-e már elcsenevült fiak <br>Lassú veszéllyét, mert oda hajdani <br>Egymás eránt való szerelmünk, <br>Melyet örökbe ti hagytatok ránk. <br><br>Sem a tatárok, vagy törökök, sem a <br>Rossz nyíri pajkos nép riha tábora <br>Nem tettek ennyi kárt közöttünk, <br>Mint ihol a ravasz elpuhúlás. <br><br>A közhaszonról már nem is álmodunk, <br>Egymást emésztjük, s bóldog atyák! jeles <br>Érdemteket, hív társaiknak <br>Kornyadozó nyakakon tapodják <br><br>Némely, csak önnön hasznokat éhező <br>Fukar kevélyek. Mert bizony a sasok <br>Bagoly torongyokká fajultak. <br>Óh, esedezzetek istenünknél <br><br>Értünk, dicsőült lelkek! E hamvain <br>Szent templomodnak, mennyei jó Atyánk, <br>Im én is elbágyadva kérlek, <br>Halld meg uram! Könyörülj hazámon! <br><br>Add vissza közénk a szeretet tüzét, <br>Mely szíveinkből mind kialudt! vele <br>Hadd légyen e szent hely, midőn majd <br>Helyre fog állni, dicsőbb amannál.