Pécshez! <br><br>Pécs az én városom, <br>büszke vagyok, <br>hogy itt lakhatom. <br>Örülök mert itt születtem, <br>és így tüke pécsi lettem. <br><br>Van e városnak mindene, <br>történelme, egyeteme, <br>egy fő védnöke, a hegye, <br>melynek Mecsek a neve. <br><br>Ők voltak az elsők: <br>kiket nem nyelt el a végtelen, <br>akik fenn éltek a Jakab hegyen. <br>Ma is ott az avargyűrű, <br>pár Trák nyílhegy és kösöntyű. <br><br>Utánuk a rómaiak, <br>nekik már több nyomuk maradt. <br>Ők alapították Sophianet, <br>és megadták Pécs első nevét. <br><br>Jöttek ide hódítani, <br>Orosz, Török, és Római. <br>Ám a végén ők hódoltak, <br>e mediterrán városkának, <br>s, lassan a lakóivá váltak. <br><br>Támadták a várost, bőszen, vadul, <br>mint a tenger oly szilajul. <br>De, meg törtek e táj láttán, <br>az itt élők nyugalmán. <br><br>Bár pusztítani akartak, <br>végül mégis nyomot hagytak, <br>ha nem is üszkös romot, <br>türbét, sírkamrát, templomot. <br><br>A királyok sem voltak restek, <br>így ők is építtettek. <br>Várat, templomot emeltettek, <br>ide egyetemet rendeltek. <br><br>Itt élt és alkotott, <br>Jannus a kétarcú Pannonius, <br>ki pap volt és költő. <br>Mi nem összeegyeztethető? <br><br>Nagy Lajos a lovagkirály, <br>iskolája még mindig áll. <br>Szép honunkban az első, <br>honnan sok nagy elme kinő. <br><br>Itt élt Szapolyai püspök, <br>ki sereget nem küldött, <br>a mohácsi csatába, <br>s, ez lett II. Lajos halála. <br><br>Itt volt Zrínyi a híd égető, <br>a hadvezérből a költő tört elő, <br>a szigeti várat hősen védő, <br>és a végén büszkén kitörő. <br><br>Napóleon is járt erre, <br>a pécsi huszárság segítette. <br>A hős seregnek tisztelegtek, <br>nekik emlékművet is emeltek. <br><br>A közelmúlt is, ha kívántuk, <br>csinált hősöket minálunk. <br>Az 56- os ellenállók, <br>a Mecseki Láthatatlanok. <br><br>Köszönöm, <br>hogy engedett itt nevelkedni, <br>tanulni, dolgozni, sportolni. <br>Talán családot is alapítani? <br>És, ha itt lesz az ideje, meghalni. <br><br>Pécs, 2004

Konduljanak meg a vészharangok! <br>Nekem is egy kötelet kezembe! <br>Reszketek, de nem a félelemtől; <br>Fájdalom és düh habzik szivembe'! <br><br>Fájdalom, mert düledék hazámra <br>Uj viharnak közeledtét látom, <br>És düh, és düh, mert tétlenkedünk, mert <br>Nem szakad le szemünkről az álom. <br><br>Pillanatra fölriadt e nemzet, <br>S szétnézett, mi zaj van a világban? <br>És a másik oldalára fordult, <br>S mostan ujra aluszik javában. <br><br>Ébredj, ébredj, istenverte nemzet, <br>Aki ott az elsők közt lehetnél, <br>S kárhozatos lomhaságod által <br>Mindig hátul és alant hevertél! <br><br>Ébredj, hazám, mert ha most nem ébredsz, <br>Soha többé nem lesz ébredésed, <br>S ha ébredsz is, annyi időd lesz csak, <br>Míg nevedet sírkövedre vésed! <br><br>Föl, hazám, föl! százados mulasztást <br>Visszapótol egy hatalmas óra, <br>"Mindent nyerni, vagy mindent veszítni!" <br>Ezt írjuk föl ezer lobogóra. <br><br>Oly sokáig tengődtünk mi úgy, hogy <br>Volt is, nem is a mienk az ország; <br>Valahára mutassuk meg már, hogy <br>Senkinek sincs semmi köze hozzánk. <br><br>Vagy ha végzés, hogy el kell enyésznünk, <br>Irtsanak ki hát ezen világból!... <br>A haláltól, nem tagadom, félek, <br>De csupán a becstelen haláltól. <br><br>Haljunk meg, ha nem szabad már élnünk, <br>Haljunk meg oly szépen, oly vitézül, <br>Hogy azok is megsirassanak, kik <br>Eltörölnek a földnek szinérül! <br><br>Legyen olyan minden ember, mintha <br>Zrínyi Miklós unokája volna, <br>Harcoljon ugy minden ember, mintha <br>Egyedül rá támaszkodnék honja! <br><br>Oh de akkor, akkor nem veszünk el, <br>Akkor élet és dicsőség vár ránk, <br>Akkor saját örök birtokunk lesz, <br>Ami után eddig csak sovárgánk. <br><br>Föl hazám, föl nemzetem, magyar nép! <br>Lépj a síkra gyorsan és egyszerre, <br>Mint a villám oly váratlanúl és <br>Oly erővel törj ellenségedre. <br><br>Hol az ellen, kérdezed? ne kérdezd, <br>Mindenütt van, ahová tekintesz, <br>S legnagyobb és legveszélyesebb az, <br>Ki mint testvér símul kebleinkhez. <br><br>Köztünk van a legnagyobb ellenség, <br>A cudar, az áruló testvérek! <br>S egy közűlök százakat ront el, mint <br>A pohár bort az egy cseppnyi méreg. <br><br>A halálos itéletet rájok! <br>Százezerszer sujtson bár a hóhér, <br>Bár a házak ablakán foly is be <br>Az utcáról a kiáradó vér! <br><br>Könnyü bánni külső elleninkkel, <br>Ha kivesznek e belső bitangok... <br>Félre most, lant... futok a toronyba, <br>Megkondítom azt a vészharangot!

Nem álldaltak bús bölcsőink körül <br>Sem bölcsek, sem rokkant királyok, <br>Mert nekünk senki sem örül. <br><br>Magyar életünk kezdtük tétován, <br>Nem láttunk hét kövér esztendőt, <br>De minden esztendőnk sovány. <br><br>Szorongóknak sohsem adtunk kezet, <br>Becsméreltük a jóltevőket <br>S örültünk, ha ki vétkezett. <br><br>Valami nagy-nagy Sors, Ok, Cél van itt, <br>Valami nagy-nagy, ős tanulság, <br>Amely kis népeket tanít. <br><br>Jöttünk, mert hítt a nyugati Vagyon, <br>De erőnk nincs a küzdelemre <br>S nyilaktól vérezünk agyon. <br><br>S mégis szivesen áldozunk velőt, <br>Mert tragikusabb és szebb sors nincs <br>Isten és emberek előtt. <br><br>Más fajta nép roboghat tova, <br>De ily szép, álmos, láncolt fajnál <br>Poétább faj nem élt soha.

A király ünnepét fogom énekelni, <br>Mikor összegyűltek a dal fejedelmi <br>Fényes Visegrádra, Mátyás udvarában, <br>Díjért, dicsőségért nagy versenyre kelni. <br>Oh lantom! ha értél valamit korábban <br>Ha egy szikra lélek volt az asszu fában: <br>Most, igazán most kell magadér' kitenned <br>Mert nem szabad nevét hiába fölvenned. <br><br>2 <br><br>Nem mondom, hogy zengjed győzelmes csatáit - <br>Ki merné feszítni énekét odáig! <br>Ő békében is nagy... vajha békenapján <br>Érjenek nyomába egyszerű nótáid! - <br>Andalog, andalog a történet lapján <br>S felszökken a lantos, hangszeréhez kapván: <br>De meg' alácsügged szíve, szeme, karja; <br>Mintha mondaná, hogy: "Ki meri? ki hallja?..." <br><br>3 <br><br>Ki meri? ki hallja? és talán: ki bírja...? <br>De engem eléget szégyen rozsda-pírja, <br>Hogy időmhöz képest oly keveset tettem <br>És hogy az én könyvem még nincsen megírva. <br>Állj meg, élet napja, oh állj meg fölöttem, <br>Csak míg ezt az egy dalt szépen elzöngöttem! <br>Azután nem bánom, hadd jőjön az este: <br>Édes lesz a harmat, mely sirom megeste. - <br><br>4 <br><br>Ama fényes időt hozom említésbe, <br>Mikor a nagy király bevonúla Bécsbe. <br>Lobogók lobogtak száz diadal-íven, <br>Száz harang némult el az ágyudörgésbe'. <br>Csillogó követség, hódolatra híven, <br>Üdvözölte Mátyást, győzödelmes néven, <br>S a bámuló népnek, bár látott elégszer, <br>Csaknem elvakítá szemeit az ékszer. <br><br>5 <br><br>Legelül vivék a győzelem tanúit, <br>Fegyveren, zászlókon a harc koszorúit; <br>Azután a síp, dob, tárogató zenge, <br>S diadal dagasztá a kürtök szarúit. <br>Azután egy őrhad; azután a gyenge <br>Bécsi szűzek hosszú, ünnepélyes rendje; <br>Aztán a királyné, vert arany hintóban; <br>Országot ér, ami rajta ragyogó van. <br><br>6 <br><br>Nem messze a király egyszerű köntösben <br>Lovagol. De előbb ott menének közben <br>Aranyos apródok, mind ifju növendék, <br>Hercegek és grófok fiai legtöbben. <br>Majd a holló címert hordozó leventék <br>Mátyás közeledtét kürtszóval jelenték; <br>S valamennyi ország címere, zászlója <br>Hirdeté, hogy ímhol nagy uralkodója. <br><br>7 <br><br>Ott a négy ezüst csík szép vörös mezőben, <br>Látszik, hogy piros vér megáztatta bőven, <br>De a hét oroszlány nincsen immár közte <br>(Hét magyar vezérünk) mint egykor-időben. <br>Hanem ott az András érseki keresztje, <br>Jeruzsálemnél azt ő maga szerezte. <br>Mindez ábrázolva mesterül egy képen, <br>S Hunyadi hollója gyűrüvel középen. <br><br>8 <br><br>Ott lebeg Csehország büszke oroszlánja, <br>Jóllehet mérgében a nyelvét is hányja; <br>Koronás fő három, mellyel bír a dalmát; <br>S a szomszéd horvátok egyszerű kockája. <br>Kardos kar jelenti Ráma birodalmát, <br>Vadkan feje s négy hold a szerbek uralmát; <br>Hármas koronával Gácsország dicsekszik, <br>A szerémi szarvas zöld fa tövén fekszik. <br><br>9 <br><br>Hát ama nap és hold, a hét sziklavárral <br>S aranyos mezőben a turul madárral? <br>Te vagy az, te vagy az, gyöngy kis ország, Erdély! <br>Aztán a bolgár föld a három agárral. <br>Azután Etelköz, melyet ősi kard-él <br>Szerze a Bog mellett, a szőke Szerednél; <br>Jő Kunország ebe, s a moldvai marha, <br>S Havas-el hollója, kis keresztjét tartva. <br><br>10 <br><br>De ki győzze mindazt sorra énekelni: <br>Elmondani is sok, hát még véren venni! - <br>A király azonban egymaga kiválik, <br>Mert csupán őrajta nincs ragyogó semmi. <br>Fegyver-öltözetje, felburkolva állig, <br>Annyi drágaság közt egyszerűn barnállik: <br>De a fényes lélek, mint egy fényes felhő, <br>Homlokán sugároz, mint a nap, ha feljő. <br><br>11 <br><br>Homlokán sugárzik, űl az eszes képen, <br>Mosolyog az ajkán, lángol a szemében. <br>Alatta enyeleg harci méne, Kánya, <br>S mivel oly lassan kell, nem tudja, hogy' lépjen. <br>Maga az aranypénzt jobbra-balra hányja: <br>Arany pénz helyett van szeme ragyogványa, <br>A szelíd kegyesség, a nyájas tekintet, <br>Melyet a nép közé jobbra-balra hintett. <br><br>12 <br><br>Oldalán egy ifjú lépdelteti ménjét, <br>Tőle, mint szerény hold, kölcsönözve fényét. <br>János az, Korvinusz, kinek születése <br>Nem ismert egyéb, mint szerelem törvényét. <br>Szeretet! ez bűne, ez lesz bűnhödése <br>Ha feltámad egykor a nagyok önzése; <br>Oh! ha mint szeretni, úgy tudna gyülölni: <br>Nem látna idegent atyja székin ülni... <br>- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Él-é a síron túl vagy nem az emberi lélek? <br>Ezt a kérdések kérdését a mi Vitézünk <br>Fejtegeté; de mivel nem akadt nyitjára elölről, <br>Túlnanról akará még megvizsgálni. Azonnal <br>Kettényílt az örök titok kárpitja előtte... <br>Ő bément s széjjelnézett. Látván a halandók <br>Gyenge világa elől elrejtett mennyei pompát, <br>Gondolatit szárnyára vevé a lelki dicsősség, <br>És ő még fül nem hallott szent angyali hangú <br>Énekek énekein kezdé dicsérni az élet <br>Felséges voltát, mely várja az emberi lelket. <br>Megtetszett kedves zengése az angyali karnak <br>S mennyei múzsának lelkét ottfogta. E halmot <br>Hamvai tisztelik, és gyönyörű munkái hazáját.