A felhő sem olyan, mint nálunk <br>És milyen más az őszi fény! <br>Nem csókol oly megejtő csókkal, <br>Mint ifjuságom szép helyén. <br>- Milyen az ősz? Olyan bűbájos <br>Álomba ringat most is ott?... <br>Megkérdeném, de messze vagytok <br>Százszor irigyelt boldogok. <br><br>Megkérdezem magától, édes: <br>Milyen az ősz? Oly szép talán, <br>Mint mikor egymásról álmodtunk <br>Sok fényes tündér-éjszakán? <br>- Milyen az ősz? Az őszi rózsa <br>Nem hervadt, szép, mint egykoron, <br>Amikor együtt nézegettük <br>Elábrándozva boldogon. <br><br>Az őszi rózsa olyan szép volt <br>Akkor; most is emlékezem, <br>Hogy féltünk a korai dértől, <br>Ha nézegettük kettesen. <br>Az őszi rózsa s mi szerelmünk <br>Milyen hamar elhervadott... <br>- Milyen az ősz maguknál, édes? <br>A nap még most is úgy ragyog? <br><br>Hogy ragyogott! Hogy szórta fényét <br>Magára, édes és reám, <br>Az az ősz volt a legszebb s maga <br>A legszeretettebb leány. <br>Ha eszembe jut, oly fájdalom <br>Égeti most is lelkemet... <br>- Milyen az ősz maguknál, édes? <br>Annál szebb - érzem - nem lehet! <br><br>Itt hűvös ősz van. Lehullott már <br>Az első, hideg őszi dér, <br>Lemondani tanít a hulló, <br>Búcsúzó, sárgult falevél... <br>Az én szívem is rideg, fásult, <br>Csak néha sóvárg és beteg... <br>- Milyen az ősz maguknál, édes? <br>Óh írja meg! Óh írja meg!...

Mikor most szinte minden nemzet temet, <br>Sirathassam meg mégis csudálatos, <br>Dacos, kicsi, árva én nemzetemet. <br><br>Békételen, bűnös, büszke, bánatos: <br>Jaj, mióta csak sorsát éli szegény, <br>Az öregebbik Sors mindig rá-tapos. <br><br>Mindig kicsi volt, hős, bús, ám megmaradt, <br>Elválasztott és kiválasztott derék, <br>Igaz s mártir hazug századok alatt. <br><br>Poétát: - nem bölcs, nem friss eszü: - okos, <br>Ki ha fecsérel kicsijéből sokat, <br>Kezében élet és áldás a fokos. <br><br>Csak magát ne bántaná vad szilajul <br>És csak ne volnának buta urai: <br>Megnőne, szépül, igazulna, javul. <br><br>Mit tagadjam? - siratom és szeretem, <br>Mit tagadjam? - talán ez az igazi <br>S ez is oktalan, de legszebb szerelem.

Árpáddal jött, magyarul élt, <br>Anjouknál kopját nem törött, <br>Tán török előtt megfutott <br>S hamar koldusra vetközött. <br>De érteni mindig tudott, <br>De magyarul mindig tudott <br>S tán tépetten és nem hősön, <br>De tisztán adott át a Jelennek <br>Engem az én ősöm. <br><br>De jött egy kóbor ivadék, <br>Rabló, szerencsés ritterek <br>Népe, akiknek sarj-során <br>Ma tán zsandár-miniszterek <br>Tobzódnak az Idő torán, <br>Igazi magyarság torán. <br>Ma gróf-sorban ők diktálnak, <br>De vannak, kik még emlékeznek <br>S ha kell, ki is állnak. <br><br>Én, koldus jobbak gyermeke, <br>Miként ezer éve, tavaly, <br>Testvéremül elfogadom, <br>Ki tiszta ember és magyar. <br>S a nyavalyásnak nem adom, <br>Mert gróf, jobbomat nem adom. <br>Mondják csak, hogy ők nem értnek, <br>Ne is értsenek grófi senkik, <br>Tavalyi cselédek. <br><br>Kirabolt, szegény, kis magyar, <br>Kitárul a felé karom, <br>Kit magyarrá tett értelem, <br>Parancs, sors, szándék, alkalom. <br>Magyar Sors jósoltat velem: <br>Grófok nem jöhetnek velem, <br>Egy-két harcot most már állunk, <br>De új értelem, új magyarság <br>Lesz most már minálunk.

Ha a magyar kuruc vóna <br>S többször ütne, mintsem szólna, <br>Bizonyhogy kerekednének <br>Felhős harag, felhős ének. <br><br>De a magyar adjonisten <br>Nem annak ad, kinek nincsen, <br>De annak, ki okos dőre <br>S mit se állít fejtetőre. <br><br>Nézem szégyennel, bánattal, <br>Magyar-bánó magyar aggyal <br>És ha százszor túlnyergeltem, <br>Eresztem százszor a nyergem. <br><br>Így van ez jól s mint lehetne <br>Valakinek százszorszebbje: <br>Egy ocsudott, mívelt szittya, <br>Ki redves fajtáját szidja? <br><br>Ha a magyar kuruc vóna <br>S többször ütne, mintsem szólna, <br>Bizonyhogy kerekednének <br>Felhős harag, felhős ének.

Fene gyerek volt az a Kun László, <br>Magyarország egykori királya! <br>Kun Lászlónak azért híták őt, mert <br>A kunokkal volt cimboraságba'. <br><br>Az igaz, hogy torkára forrt az a <br>Kun barátság, benntörött bicskája... <br>De ez már a vége; kezdjük elől, <br>Ne hágjunk rá a szép rend nyakára. <br><br>Amit mondtam, ujra csak azt mondom: <br>Fene gyerek volt biz őkegyelme; <br>Az ördög se' tudja, hogy mi volt több, <br>Emberség-e vagy kutyaság benne? <br><br>A koronát még kölyök korában <br>Nyomintották a fejére néki, <br>S már csatázott siheder korában, <br>És vala nagy az ő vitézségi. <br><br>Ottokárral, híres cseh királlyal, <br>Keveredett kemény háborúba, <br>És pediglen Ottokár alól e <br>Háborúban a gyékényt kihúzta. <br><br>A cseheknek nagy királya ott a <br>Csatatéren a fűbe harapott, <br>Lászlót pedig nem tekinték máskép, <br>Hanem csak úgy, mint egy új csillagot. <br><br>Hazament ám, hanem otthon bezeg <br>Fenekestül fölfordult az ország, <br>Olyan volt, mint a Csáki szalmája, <br>És e bajt a nagyurak okozták. <br><br>Természetes, hogy mikor a macska <br>Nincs otthon, az egerek táncolnak... <br>A nagyurak kapták magokat hát, <br>Egymással mind rútul hajba kaptak. <br><br>László király, szerelmetes öcsénk, <br>Már most aztán fogj erősen hozzá... <br>Dehogy fogott, dehogy fogott! kisebb <br>Gondja is nagyobb volt, mint az ország. <br><br>Nekilódul, becsap a kunokhoz, <br>S haza gondját eltemeti szépen <br>Kun legények telt kupái mellett, <br>Kun menyecskék dagadó ölében. <br><br>És amidőn hites felesége <br>Szót emelne e miatt előtte, <br>Egy szikrát sem teketóriázott, <br>Azon módon elkergette őtet. <br><br>S melege lett pap uraiméknak, <br>Kegyetlenűl szorult a kapcájok, <br>László király a pogány kunokat <br>Fosztogatni uszította rájok. <br><br>Meghallja ezt a szentséges pápa, <br>S haragjában adtateremtettéz, <br>És meghagyja egyik püspökének: <br>"Rendcsinálni magyarokhoz elmégysz!" <br><br>És el is jött azonnal a püspök, <br>S odavitte jó móddal a dolgot, <br>Ugy szívére beszélt a királynak, <br>Hogy elméje javuláson forgott. <br><br>Meg is javúlt, istenes szándékból <br>Megtéríté papok veszteségét, <br>A kunoknak sátorát elhagyta, <br>S visszavette elvert feleségét. <br><br>De egyszerre más jutott eszébe... <br>Gyűléseztek a papok Budában... <br>Megunta a locsogást-fecsegést, <br>S szétzavarta őket hamarjában. <br><br>Fenyegeti a pápa követe, <br>A püspök, hogy majd átkot vet rája... <br>Bánja is ő! galléron csípeti <br>A szent embert és tömlöcbe zárja. <br><br>És a régi tivornyázó élet <br>Alvó zaját újra fölkeltette, <br>Fölkereste a kún cimborákat, <br>S ott virított rózsaszínü kedve. <br><br>Megcsóválta fejét a nemzet, és <br>Szólt: "Ami sok, az csak sok, hiába! <br>Ha ez így tart, belénk üt a mennykő." <br>S László komát betették fogságba. <br><br>Nem sokáig üldögélt a hűsön, <br>Kinyitották tömlöcét és szóltak: <br>"Lángban, vérben áll a haza, király, <br>Jer és győzd le a kún lázadókat!" <br><br>"Rajta tehát!" fölkiálta László, <br>"El, utánam élet és halálra! <br>Rég vagy, kardom, a homályban... mostan <br>Vess homályt a nap koronájára!" <br><br>És vezette hadát a kunokra, <br>S ráncba szedte őket nagy csunyául, <br>Kit levert a harcmezőn közűlök, <br>Kit pedig kiűzött a hazábul. <br><br>S megragadta a kormányt erősen, <br>Megmutatta, hogy ő milyen férfi, <br>Hogy ő nemcsak a korhelykedést, de <br>A nemzetnek ügyeit is érti. <br><br>A gonoszak meghunyászkodának, <br>S a királyra reszketéssel néztek, <br>A jók szivét pedig seregestül <br>Szállták meg a mosolygó remények. <br><br>De alig hogy elmosolyodott a <br>Nemzet, ujra lebiggyedt a szája, <br>Mert azt vette észre, hogy istentől <br>Ujra elrugaszkodott királya. <br><br>El bizony, de mennyire! naponként <br>Veszettebbül sűlyedt a piszokba... <br>De még egyszer fölemelte fejét, <br>Fölgyúlt szíve, és égett lobogva, <br><br>A berontott kúnok és tatárok <br>Meggörnyedtek karja erejétül, <br>Még egy cserfa-koszorút hozott az <br>Ifju király a harc mezejérül. <br><br>Akkor aztán jó éjszakát, erkölcs! <br>Belemászott nyakig a mocsárba, <br>És valódi szent volt ekkoráig <br>Ahhoz képest, ahogy mostan járta. <br><br>Egy tivornya a másikat érte, <br>Sátor alatt élt, mint a cigányok, <br>Véle régi korhely cimborái <br>S véle a kún és tatár leányok. <br><br>Hanem egyszer ilyen szókat hallott: <br>"Laci pajtás, meghalálozik kend!" <br>S három ember úgy oldalba szúrta <br>Őfelségét, hogy még meg se' nyekkent.