Hiába hideg a Hold. Egyszer <br>A mi óránk ütött <br>S szent láz verte az éjszakát, <br>Melybe két, szép, nyomorult embert <br>Terelt be a véletlen Idő, <br>A sokféle Időnek eggye, <br>Irgalmas, bolond, dús Idő, <br>Mely asszonyommal összehajtott <br>S melynek azóta nincs mulása. <br><br>Égő sebek az Égen s fázva <br>Suhog itt a földön a palást, <br>Suhog utánunk a palást, <br>Szomoruságunk hosszu palástja, <br>Éjszínü, királyi mezünk, <br>Pirosló, bús szerelem-sujtással, <br>De elöl meztelen csillogunk, <br>De szabad mellünk kivilágol. <br><br>Nincs már Közel és nincs már Távol. <br>Régi asszony s régi legénye <br>Úgy suhanunk, úgy simulunk, <br>Úgy hull reánk a hűs Holdnak fénye, <br>Úgy borulunk, úgy remegünk <br>Egymásba, mintha soha-soha <br>Kettő nem lettünk volna ketten. <br><br>Mindig ezt az asszonyt szerettem, <br>Szájában és szívében voltam <br>S ő volt a szám s az én szivem, <br>Mikor ittasan kóboroltam, <br>Kárhozottan a váradi éjben, <br>Mikor már eltemettem a trónom, <br>Pórrá paskolt a suta Sors <br>És voltam a senkibbnél senkibb. <br><br>S akkor volt, amikor ő ment itt, <br>Hozzám-hajtott, édes némberem <br>S akkor volt, amikor nagy-ámulva <br>Tárta ki karját két szakadt <br>Egy-ember és megint egy lett újra. <br>És nem is volt ez szerelem, <br>Csak visszaforrás újra itt, <br>E választó, bitang időben. <br><br>Kósza időben, kósza nőben <br>Láttok azóta, ha akartok. <br>Egy-bennünket cibálva tép <br>Az egy utcáju Idő, e zsarnok. <br>Hiába, az asszonyom megőszül, <br>Hiába, hogy én megkopok, <br>Hozzánk jártok még irigyelni. <br><br>Csillagunk a hideg Hold. Lelni <br>Se lehet csillagot hidegebbet, <br>De bennünk ősz hajak, csorba dalok <br>Szeretnek és forrva szeretnek. <br>Senki sem érti, mert sohse volt ez <br>S szomoru palástunk elnyulva kacag, <br>De meztelen előnk csillogva az éjben <br>Eggyen, nagyon, új és új ájulással, <br>Eggyen, nagyon, örökre összetapad.

Homály borult az erdőre, <br>A csend susog ki belőle. <br>Denevér száll, szól a kuvik, <br>Lassan a hold előbuvik. <br><br>Idő múlik, felhők jőnek, <br>Egyenesen az erdőnek. <br>Ott megállnak, némán várnak: <br>Áldást adnak a határnak. <br><br>Majd legyőzi őket a hold: <br>Tolvaj éjbe fénykévét told. <br>De lassanként sápad fénye: <br>Futtatja a nap fölénye. <br><br>Tülköl a gyár, szól a madár: <br>"Talpon legyen mindenki már!" <br>Hol van az éj? A multé lett: <br>Ujra itt van, él az élet.

A hindu bölcsesség nyugodtan így beszélt: <br>Nirvána szent köde örök ölébe zár, <br>Nirvána szent köde, mely minden lényre vár, <br>Mely álommá teszi az Időt és a Tért! <br><br>Álomnak árnyai bolygunk mi idelenn, <br>Hol minden változó, örök csak a mulás, <br>Árnyak, kiket a lét Álmokkal fölruház, <br>S ez Álmok: a remény, emlék és szerelem. <br><br>S a büszke tudomány, amely alázatos, <br>Szomorún válaszol: Nirvána is mese, <br>Vigasztalás neked, ember, nincs semmise, <br>Sebedre örök írt az elmúlás se hoz. <br><br>Örök minden atom és minden fájdalom, <br>Volt minden idelenn, mi ezután leszen; <br>A gyász és a vigasz, halál és szerelem; <br>Mindig föltámadás van mindenik napon. <br><br>Az örök haladás: dicső agyrém csupán, <br>Örök forgás e lét; az állat visszatér, <br>Vasketrecébe zár az Idő és a Tér, <br>Agyad meddőn eseng a Nirvána után!

1 <br><br>Áldás reátok, ligetemben <br>Odább iramló csermelyek! <br>Utaitokon a szép tavasznak <br>Himes virági termenek. <br><br>Ez arc fölött is két patak foly, <br>Folytok, szerencsétlen könyek! <br>De halvány pályátok körében <br>Virágok ah nem zsengenek. <br><br>2 <br><br>Forró sugárokat <br>Lövel a nyári nap; <br>Sugári lánghevén <br>Patak, folyó apad. <br><br>O forró nyári nap, <br>O lángoló sugár, <br>Könyűmnek árjait <br>Apasztanád ki bár! <br><br>3 <br><br>Eljött az ősz; a part virága <br>Hervadva hull a csermelyár habjába. <br>Eljött a bú; az élet kéje <br>Kihalva fúl a könyek özönébe. <br><br>4 <br><br>O télnek dermesztő hidegje! <br>Mely a folyókat lebilincseléd; <br>O télnek dermesztő hidegje, <br>Bilincseld le szememnek csepkönyét! <br><br>5 <br><br>Fuss, oh patakcsa, <br>Fuss csüggedetlen; <br>Megnyúgoszol majd <br>A tengerekben. <br><br>Hullasz könyüm, hullj; <br>O a halálban <br>Számodra is tán <br>Megnyúgovás van.

Letészem a lantot. Nyugodjék. <br>Tőlem ne várjon senki dalt. <br>Nem az vagyok, ki voltam egykor, <br>Belőlem a jobb rész kihalt. <br>A tűz nem melegít, nem él: <br>Csak, mint reves fáé, világa. <br>Hová lettél, hová levél <br>Oh lelkem ifjusága! <br><br>Más ég hintette rám mosolyját, <br>Bársony palástban járt a föld, <br>Madár zengett minden bokorban, <br>Midőn ez ajak dalra költ. <br>Fűszeresebb az esti szél, <br>Hímzettebb volt a rét virága. <br>Hová lettél, hová levél <br>Oh lelkem ifjusága! <br><br>Nem így, magánosan, daloltam: <br>Versenyben égtek húrjaim; <br>Baráti szem, művészi gonddal <br>Függött a lantos ujjain; - <br>Láng gyult a láng gerjelminél <br>S eggyé fonódott minden ága. <br>Hová lettél, hová levél <br>Oh lelkem ifjusága! <br><br>Zengettük a jövő reményit, <br>Elsírtuk a mult panaszát; <br>Dicsőség fényével öveztük <br>Körűl a nemzetet, hazát: <br>Minden dalunk friss zöld levél <br>Gyanánt vegyült koszorujába. <br>Hová lettél, hová levél <br>Oh lelkem ifjusága! <br><br>Ah, látni véltük sirjainkon <br>A visszafénylő hírt-nevet: <br>Hazát és népet álmodánk, mely <br>Örökre él s megemleget. <br>Hittük: ha illet a babér, <br>Lesz aki osszon... Mind hiába! <br>Hová lettél, hová levél <br>Oh lelkem ifjusága! <br><br>Most... árva énekem, mi vagy te? <br>Elhunyt daloknak lelke tán, <br>Mely temetőbül, mint kisértet, <br>Jár még föl a halál után...? <br>Hímzett, virágos szemfedél...? <br>Szó, mely kiált a pusztaságba...? <br>Hová lettél, hová levél <br>Oh lelkem ifjusága! <br><br>Letészem a lantot. Nehéz az. <br>Kit érdekelne már a dal. <br>Ki örvend fonnyadó virágnak, <br>Miután a törzsök kihal: <br>Ha a fa élte megszakad, <br>Egy percig éli túl virága. <br>Oda vagy, érzem, oda vagy <br>Oh lelkem ifjusága!