E néhány dalban ifjuságom, <br>Minden szép álmom eltemetve. <br>Csak a könny van még a szemembe', <br>Elszállt sok édes, balga álmom. <br><br>De mégis, míg az örök este <br>Reám borultát félve várom, <br>Dalokba olvadt ifjuságom <br>Hadd jusson még egyszer eszembe. <br><br>Még egyszer... s aztán durva lábon <br>Taposni a hervadt virágon <br>Jöjjön el hát, jöjjön az élet. <br><br>E néhány dal megőriz téged, <br>Ezerszer szent édes emléked, <br>Hervadt virágom: ifjuságom!...

Óh idő, futós idő! <br>Esztendeink sasszárnyadon repűlnek; <br>Vissza hozzánk egy se jő, <br>Mind a setét kaósz ölébe dűlnek. <br><br>Óh idő, te egy egész! <br>Nincsen neked sem kezdeted, se véged; <br>És csupán a véges ész <br>Szabdalt fel apró részeidre téged. <br><br>Téged szűlt-é a világ? <br>Vagy a világot is te szűlted éppen? <br>Mert ha csak nincs napvilág, <br>Nem mérhetünk időt mi semmiképpen. <br><br>Hátha tőled, óh idő! <br>Te aki mindenünket öszverontod, <br>A nap is holtszénre fő? <br>És láncodat magad zavarba bontod? <br><br>Mert, ihol lám, mindenek, <br>Bár bírtanak szépséggel és erővel, <br>Változást szenvedtenek, <br>Vagy semmiségbe mentek ők idővel. <br><br>Lám az ég forgása is <br>Idővel újabb változásba lészen, <br>Lám a csillagokba is <br>Ki most derűl, ki béborúl egészen. <br><br>Hát de mennyit szenvedett <br>Már ekkorig főldünknek állapatja, <br>Hogyha a feldűlyedett <br>Tenger, vagy Etna lángja szántogatja? <br><br>Sok faluk határain <br>Ma delfinek cicáznak a vizekben, <br>S a csigáknak házain <br>Most zergenyáj ugrándoz az hegyekben. <br><br>Sok merőfőld már sziget, <br>Sok vőlgyek a nagy bércekig dagadtak, <br>És ahol hegy volt s liget, <br>Fenéktelen sós tengerek fakadtak. <br><br>Így teszel te, óh idő! <br>A nemzetek forgó enyészetével: <br>Most az egyik nagyra nő, <br>S a másik elmúlik saját nevével. <br><br>A vitézlő Pártusok <br>Régólta szolgaság alá kerűltek: <br>S a bozontos Gallusok <br>Ma már a hérósok sorába űltek. <br><br>Már ma ökrök szántanak, <br>Hol Trója, a világ csudája állott: <br>És ahol szántottanak, <br>Most London, a világ csudája áll ott. <br><br>Óh, ha a nagy nemzetek <br>Sorsán hatalmad így előmutattad: <br>Hát mi, gyarló szerzetek, <br>Mit várhatunk - mit várhatunk miattad? <br><br>Gyermek-, ifjú-, vén-korunk, <br>A bú, öröm s a jó, gonosz szerencse, <br>Ép, beteg voltunk, s torunk <br>Kezedbe van, hogy jöttödet jelentse. <br><br>Futsz te, nem vársz senkit is, <br>Gyakorta sok hosszú reményt ledúlál. <br>Ím, te, míg ezt mondtam is, <br>Öt-hat parányi perceken kimúlál. <br><br>Nem lehet jelenvaló, <br>Csak múlt a jövendő pont lehet tebenned; <br>És miként a puszta szó <br>Repten-repűl, úgy kell veszőbe menned. <br><br>Így repűlt el tőlem is <br>Sok kedves esztendőm sebes-haladva; <br>S meglehet, hogy nékem is <br>A véghatár ma is ki lészen adva. <br><br>Úgyse volnék már gyerek; <br>Négyszer hat esztendőt eléldegéltem, <br>S eszerént az emberek <br>Szűk életének harmadáig éltem. <br><br>Vajha már - ha több nem is - <br>Mindegyik esztendőre jutna benne <br>Egy - csak egy órácska is, <br>Amely az érdem oszlopára menne. <br><br>Kész vagyok meghalni - kész, <br>Csak ezt tegyék síromnak a kövére: <br>ÚTAS! ITT FEKSZIK VITÉZ. <br>EGY NAP XXIV ÓRA: ENNYIT ÉRE. - <br><br>Ámde hogyha oly nemes <br>Szép tettek életembe nem tetéznek, <br>Hogy halála érdemes <br>Légyen dicsőitésre még Vitéznek: <br><br>Semmi, csak te, óh Lilim! <br>Te, akiért az életet szerettem, <br>Csak te légy, Lillám, enyím: <br>Mindég fogom becsűlni, hogy születtem. <br><br>És mivelhogy a napok <br>Elseprik a legédesebb időket: <br>Míg az ifjú hónapok <br>Virítnak, el ne is veszessük őket. <br><br>Elfut a nyájas tavasz, <br>A bársonyos hajnalra gyászköd árad, <br>A kinyílt jácint elasz, <br>A rózsaszál egy délbe is kiszárad: <br><br>Így az ifjúság maga <br>Majd elrepűl vidor tekintetedről, <br>És az Ámor csillaga <br>Eltűnik ám kacsingató szemedről. <br><br>Akkor, ah! rózsáid is <br>Nem fognak úgy kis ajkadon nevetni, <br>Akkor érző szíved is, <br>Ah, nem tud úgy örűlni és szeretni. <br><br>Én is akkor csak hideg <br>Vérrel barátkozom, hideg Lilimmal, <br>Úgy napolván, mint rideg <br>Vén pelikán, ifjú daljaimmal. <br><br>Míg tehát az lenne még, <br>A szép időt, óh Lilla! meg ne vessük. <br>Míg az élet lángja ég, <br>Egymást viszontöröm között szeressük. <br><br>És ha semmi érdemem <br>Nem fog fejemre zőld babért tetetni, <br>Semmi sem! mind semmi sem! <br>Csak hogy te, Lilla! meg ne szűnj szeretni. <br><br>Híremet s nagy voltomat <br>Ne trombitálják messzi tartományok, <br>Más ne tudja síromat: <br>Te hints virágot arra s a leányok.

Elfolyt a méz a köpűből, <br>A köpű is romba: <br>Beléesett egy vén medve <br>Világfájdalomba; <br>Dirmeg idébb, dörmög odább, <br>Hangja szép goromba: <br>Hej! nem így volt, más világ volt <br>Fiatal koromba! <br><br>Nem őrizte akkor a méh <br>Szuronnyal a mézet, <br>A szamóca és a málna <br>Bővebben tenyészett; <br>Nem volt ilyen hosszu a tél - <br>Alighogy a talpam <br>Fölfelé is, lefelé is <br>Egyszer végignyaltam. <br><br>Csöve nem volt a vadásznak, <br>Az oláhnak botja - <br>Sem pedig így megviselve <br>Bundám állapotja. <br>Zöld erdőben, zöld mezőben <br>Barangolva bátran, <br>Kiskirályi méltósággal <br>Tetszésemre jártam. <br><br>Akkor minden tüskebokron <br>Nem volt ennyi fészek: <br>Mély odúból huhogtak az <br>Udvari zenészek; <br>Tele szájjal énekeltek; <br>Szélesen és hosszant; <br>Ez az apró sok csicsergés <br>Engemet csak bosszant. <br><br>No de 'iszen, bár nehezen, <br>Tűröm, amig tűröm, <br>Bölcseségem a világnak <br>Fogaim közt szűröm; <br>S ha nem akarja bevenni <br>A jó tanulságot: <br>Felfalom egy ásítással <br>Az egész világot.

Nem a terhes szekér <br>Alföld fertőiben, <br>Nem a vitorlátlan <br>Hajó a tengeren, <br>Nem e jő lassan, nem e jő; <br>Te jössz lassan, te vén idő. <br><br>Ah, hogy megvénülél! <br>Alig birod magad. <br>El is töréd azon- <br>Fölül még lábadat. <br>Mint béna koldús, csúsz elé, <br>Ki mankóját elveszité. <br><br>Öledben ásitó <br>Fiaid, a napok; <br>Ásítni általuk <br>Én is kedvet kapok, <br>Ásítok olyan nagyokat, <br>Hogy majd elnyelem magamat. <br><br>Förtelmes vén idő, <br>Roszlelkü hatalom, <br>Mint fogsz te futni majd, <br>Ha én nem akarom. <br>Mint fogsz te futni majd, midőn <br>Velem lesz édes szeretőm. <br><br>Akkor megifjodol, <br>Vén bőröd leveted, <br>S öltesz sas-szárnyakat <br>Köszvényes láb helyett, <br>És messze, gyorsan szállasz el <br>Az élet örömeivel. <br><br>Mostan röpűlj, idő, <br>Míg távol kedvesem; <br>Midőn együtt leszünk, <br>Midőn őt ölelem: <br>Nem bánom én, ha mindenik <br>Órád eltart egy századig!

A szálló évekkel <br>Sok minden megy el, <br>De a szív, a koldus, <br>Tovább énekel. <br><br>Mi remény volt régen, <br>Emlék ma csupán, <br>De legalább sírhatsz <br>Tűnt szépek után! <br><br>Ami emlék, szebb is, <br>Mint az, ami él, <br>Romok is ragyognak <br>Hűs hold fényinél!