Egy Szent Lélek nevű kereskedő <br>Egykor sürgős, nagy rendelést adott. <br>Jövünk száz sarkából a világnak <br>Villámmal, gőzzel, szekérrel, gyalog. <br><br>Tevékkel vágtuk át a Szaharát, <br>Drága portékánk részben megavult. <br>De Szent Lélek már ezt így kivánta: <br>Egy kicsi Jövő, egy kicsi Mult. <br><br>Buddha, Mózes, Jézus éltek velünk: <br>Igemálhákkal rakott az agyunk. <br>Miként igérted, vedd át az árut, <br>Fizess, Szent Lélek, éhesek vagyunk. <br><br>Oh, mi, szegény, szomoru kupecek, <br>Eszmék vivői, büszke Szolonok. <br>Krőzusok élnek víg dőzsöléssel <br>S a mi kincsünk és sorsunk: a homok. <br><br>Hosszú tíz nap volt: sok ezer éves. <br>Hazudtak minden Pünkösd hajnalán. <br>Tüzes nyelvekre, meleg aranyakra <br>Rászolgált immár ez a karaván. <br><br>Becsületes, részeg, okos fejünk <br>Mindig másért fáj. Megejti a Szó <br>S úgy futunk el ön-boldogságunknál, <br>Mint szép tájnál bamba kéjutazó. <br><br>Elherdáljuk a vérünk és inunk, <br>Minket kezdettől jégeső mosott, <br>Földet szereznek, bankót csinálnak <br>Sok ezer év óta az okosok. <br><br>Hajh, Szent Lélek, nem vár a karaván, <br>Éppen elég volt az eszme-evés. <br>Viharverten és sakáltépetten <br>Várjuk: jöjjön hát a kitöltetés. <br><br>Fizess, Szent Lélek. Sok volt egy kicsit <br>Ez a bús, bolond, ingyen-szerelem. <br>Ím, megérkeztünk s véres árnyékok <br>Cikkáznak rózsás Pünkösd-reggelen.<br>

Fenn lengő hold! nézd, mint kínlódom, <br>Mondd meg nekem, hol fekszem én? <br>Ágy-é, amelyben hánykolódom, <br>Vagy a koporsó az szintén? <br>Nem? Csónak ez, mely, jaj, a kétes <br>Remény és biztos félelem <br>S az élet és halál setétes <br>Hullámjain lebeg velem. <br><br>Fojtó szirokkóknak hevétől <br>Asznak tüdőhólyagjaim, <br>S a kriptáknak fagyos szelétől <br>Borsódznak minden tagjaim. <br>Szívem megett egy láthatatlan <br>Kéznek nyila bélőve áll, <br>S mellem csontboltján irgalmatlan <br>Sarkával rúgdos két halál. <br><br>Hová ütődöm a habokba? <br>Haj! mely szörnyű hányattatás! <br>Most a cupressusos partokba, <br>Hol rémlet űl s jéghallgatás; <br>Majd a túlsó part lejtőjébe, <br>Honnan barátság szózatit <br>Hallok a plátánok berkébe, <br>S örömszerszámok hangzatit. <br><br>Innen savanyú ázótjokkal <br>Pusztás barlangok fojtanak; <br>Amonnan kerti balzsamokkal <br>Hígabb szellők újítanak. <br>Fúlok, lehellek; fázom, gyúlok, <br>Vagy egy kivégez már, vagy más, <br>Ájúlok, érzek és ocsúlok: <br>Haj! mely szörnyű hányattatás!... <br><br>Ki vagy te, ki hószín leplekbe <br>Felém mosolyogva közelítsz <br>S a partról e szagos berekbe <br>Áldott jobbodon felsegítsz? <br>Te, főldi biztossa az égnek, <br>Arany gyógyúlás! Te a nagy <br>És bőlcs teremtő tehetségnek <br>Halandó leánya! te vagy. <br><br>Te illetéd rózsás újjoddal <br>Mellyemnek rokkant bóltjait, <br>S elindítád pillantásoddal <br>Az élet dobbanásait. <br>Már lelkem új phoenix módjára <br>A lángok közzűl éledez; <br>S gyengűl újjom pattanására <br>Kis lantom újra zengedez. <br><br>De te repűlsz? mind tűnnek, mennek <br>Minő derűlés ez, nagy ég? <br>Sándorffym űl ágyamnál... s ennek <br>Köszönhetem, hogy élek még? <br>Zendűlj, ekhózz, esti csendesség! <br>A hálá engem dalra ránt. <br>Telj bé, kettős szent kötelesség, <br>Az orvos és barát eránt!<br>

Ti élet édesét lehellő leányok! <br>A szépség tüzénél olvasztott bálványok! <br>Kiket imád sok szív, áhítva reszketvén, <br>Füstölgő oltárán a tömjént égetvén, <br>Óldjátok le rólam hitvány kötésteket, <br>Félre! nem imádlak többé benneteket, <br>Mert minden szépséget, mellyel hódítátok, <br>Már az én szépembe egy summába látok. <br><br>Jer, szépem, mutasd meg azt kevély nemednek <br>Együtt, amivel ők egyenként kérkednek: <br>Hadd mondják, akiknek vagyon tisztább ízek, <br>Te vagy a remekkép, amazok csak skízek. <br>Léda gyermekinek hűljön meg a vérek, <br>Szégyeljék a görögországi vezérek <br>Azt, hogy Helénáért harcoltak Trójánál, <br>Holott, ímé, van szebb asszony Helénánál! <br><br>Állj ki, irígy, találj mocskot tagjaiba; <br>Nézd, legkényesb ízlés! van-é benne hiba? <br>Ha valamely részét hibásnak lelitek, <br>Hibáztok, - a szépet rútnak képzelitek. <br>Ha kérditek tőlem: mi szép? azt felelem: <br>Én a szépet s rútat olyformán képzelem, <br>Hogy szép mindaz, ami őbenne láttatik, <br>Ami benne meg-nincs, az rútnak mondatik. <br><br>Nincs hát semmi hiba, mind így ítélgetnek <br>Ezen remekébe a bőlcs természetnek. <br>De óh, e remekben én egy hibát látok, <br>Amelyről ti éppen nem gondolkozátok, <br>Hogy ámbár a pazar természet bő keze <br>Minden szépségeket ez egyre hímeze, <br>Mégis e remekben az a nagy csonkúlás, <br>Hogy ővele is köz a végső elmúlás. <br><br>Isten! hát csak azért mívelsz Ily remeket, <br>Azért árasztasz rá minden szépségeket, <br>Hogy egy légyen szódat feldúló múljonnal <br>Minden szépségeket eltörőlj azonnal? <br>Hová teszed akkor Ily dicső mívedet, <br>Amilyet még semmi főld pora nem fedett? <br>Hadd tudjam, sírjára rózsákat plántálok, <br>S ezt írom rá: szépek! de ez szebb volt nálok. <br><br>Ha pedig őnéki több élet adatott, <br>Szóljon sírom felett csak egy fél szózatot, <br>Akkor is szikrái a hév szeretetnek <br>Fagyos tetemeim között lángot vetnek.<br>

Eveztem én az élet kék taván. <br>(Remegtem éles alkonyatkor egyszer, <br>Mivelhogy nincsen semmi kabbalám <br><br>S de furcsa állat a magános ember, <br>Szeretne látni büszke partokat <br>S kilépni egyre soha-soha nem mer, <br><br>Csak messziről tár kapzsi karokat.) <br>A víz pihent s gondoltam nagy kevélyet <br>(Avar királyfi volt a gondolat): <br><br>Pihen alattam a tajtékos élet, <br>Egy vén öreg a parton gödröt ás: <br>(Gyerekszem volt, de mélye feketéllett) <br><br>Riassza fel hát könnytelen csapás! <br>Az ingó lécen bátoran megálltam <br>S elém bukkant a vízi-óriás. <br><br>Ajkát tartotta. Remegett az állam: <br>Ha csókolom, a vérem nem hevül. <br>(A partok égtek rőtszakállú lángban.) <br><br>Aztán eltünt, otthagyva egyedül. <br>S én még sokáig megkövülve vártam <br>S úgy vert valami itt bennem, belül. <br>

Barangol és zúg, zúg az őszi szél. <br>Csörögnek a fák száraz lombjai, <br>Mint rab kezén a megrázott bilincs. <br>Hallgass, zugó szél, hadd beszéljek én! <br>Ha el nem hallgatsz, túlkiáltalak, <br>Mint nősirást az égiháború. <br>Egy nemzet és két ország hallja meg, <br>Mi bennem eddig titkon forra csak, <br>S amit keblemből mostan kiröpítek, <br>Mint a volkán az égő köveket. <br>Az forra bennem, az fájt énnekem, <br>Hogy egy nemzetnek két országa van, hogy <br>E kétországos nemzet a magyar! <br>Ez tette lelkem pusztává, a bánat <br>Pusztájává, hol egy tigris lakik: <br>A vérszemű, a lángszemű harag. <br>Oh e vadállat hányszor verte el <br>Magányos éjim csendét, amidőn <br>Besüvöltötte puszta lelkemet! - <br>Mely ördög súgta, hogy kettészakadjunk, <br>Hogy szétrepesszük a szent levelet, <br>Mit diadalmas őseink írának, <br>Szivök vérébe mártván kardjokat? <br>Kettészakadtunk, és a szép levélből <br>Rongyok levének, miket elsodort <br>És sárba dobott a századok viharja. <br>Lábbal tiportak bennünket. Könyűket <br>És jajkiáltást küldöttünk az égbe, <br>De panaszunkat az be nem fogadta. <br>A rabszolgákat nem hallgatja az meg, <br>Mert aki jármot hágy nyakába tenni. <br>Méltó reá, hogy azt hurcolja is, <br>Míg össze nem dől a korbács alatt. <br>Tartottunk volna össze: a világ most <br>Tudná hirünket, nem volnánk kizárva <br>A templomból, hol a nagy nemzeteknek <br>A tisztelet tömjénét égetik. <br>Tartottunk volna össze, nem törölnénk <br>Szemünkből annyi fájdalmas könyűt, <br>Midőn forgatjuk reszkető kezünkkel <br>Történetünknek sötét lapjait. <br>A porszemet, mely csak magában áll, <br>Elfúja egy kis szellő, egy lehellet; <br>De hogyha összeolvad, összenő, ha <br>A porszemekből szikla alakúl: <br>A fergeteg sem ingathatja meg! <br>Fontoljuk ezt meg, elvált magyarok, <br>Amit mondtam, nem új, de szent igaz. <br>Az események romboló szele <br>Nem fú jelenleg, és a porszemek <br>Nyugton hevernek biztos helyökön; <br>De ha föltámad a szél, mielőtt <br>Eggyé olvadnánk, el-szétszór örökre <br>A nagy világnak minden részibe, <br>És soha többé meg nem leljük egymást. <br>Iparkodjunk. A század viselős, <br>Születni fognak nagyszerű napok, <br>Élet-halálnak vészes napjai. <br>Fogjunk kezet, hogy rettegnünk ne kelljen <br>Az eljövendő óriásokat. <br>Tartsuk meg a szép, a szent kézfogást, <br>Tartsuk meg azt, oh édes nemzetem! <br>Ki legelőször nyujtja ki kezét, <br>Azé legyen a hála s a dicsőség; <br>S ki elfogadni azt vonakodik? <br>Annak porára szálljon minden átok, <br>Melyet sirunkra majd virág helyett <br>Ültetni fognak maradékaink, <br>Kiket örökre megnyomoritánk! <br>