Kínnal szült fiakat szomorúságodra neveltél; <br>Inségben nőttek nagyra könyűid alatt. <br>S a szükség őket szanaszét ragadozta; hanyatló <br>Napjaidat nem volt, aki derítse, közel; <br>És idegen kezek ápolván sírodba letettek, <br>Annyi szülöttid közt megsiratatlan anyát: <br>Oh, végetlennek kell lenni az üdvnek egekben, <br>Hogy kielégitsen földi keserveidért. <br>

Büntetem magam egy kacagásért, <br>Egy feledt óráért kínzom magam: <br>Minden, amiért illett örülnöm, <br>Odavan. <br><br>Emberségek s a javuló Holnap <br>Hitébe ömlött nagy szerelem <br>Tört-szédülten zuhant a mélységbe <br>Le velem. <br><br>Együtt-fájok zúzott hitekkel, <br>Reménytelenül roncsok alatt, <br>Egy bátor jajjal tán megkönnyülnék <br>S nem szabad.

Hazugság, amit annyiszor hallottam, <br>Hogy ölni képes a nagy fájdalom. <br>Különben már rég nem volnál magadban, <br>Veled fekünném, édes angyalom! <br>A fájdalom nem éles fejsze, melynek <br>Csapásától az élet fája dől... <br>A fájdalom féreg, mely lassan, lassan, <br>De nem fáradva, folyvást rág belől. <br>

Ne hidd, hogy a világ ma boldog, <br>mert a piacon pár nevet. <br>Sötétbe bújnak a borongók, <br>és ott keresnek menhelyet. <br><br>A szenvedők sötéten érzik, <br>nem ez a föld az ő helyük. <br>Mély árnyba vérzik a kevély szív, <br>csak az üres forg mindenütt. <br><br>Fölszínen ágál a silányság, <br>ágyára dől a bús maga, <br>eloltja csendesen a lámpát, <br>s rádől sötétlő bánata...

Hogyha az erdőkön lett volna világra jövésem, <br>S ott egyedül lettem volna reszketve magam, <br>S a zuggó fák közt rettegtem volna vadaknak <br>Ordító szavokat, s küszködözéseiket, <br>Ily vad borzasztó esetek közepette meghuzván <br>Én magamat, nyelvem forgana szótalanúl. <br>Mostoha sorsomnak szomorú kebelébe kijutván, <br>Tám lekötött nyelvem megszabadulna nekem. <br>Most, mikor Istenség szollást is engede, némán <br>Hallgatnék, nyomorúlt s bal esetekre kiszánt, <br>Oh, jó s rossz esetek igazán kiadója Teremtőnk <br>Távoztasd, ha lehet, e panaszimnak okát. <br>Sirjához közelit bajoló pályája Atyámnak <br>Egymást váltogató emberi évek után. <br>Tagjai csüggednek, s már teste is romlik hanyatlik, <br>Oh mire jut, mire jut ennyi veszélek után! <br>Oh Kedves Nemzőm! Szűlőm! és Kedves Öcséim! <br>Nénéim! Hugaim! Oh mire jut fejetek! <br>Tám valamely idegen még szán fetrengni veszélbe <br>Színből s még mélyebb károsodásra hozand? <br>Tám idegen nemzet gyilkos uradalmai által <br>Kínoz? Mely szomorú, és bal esetekre juték! <br>Távozz, oh, komor éj rút fellege, menj el előlem <br>És ti csalárd Sorsnak képzeti tűnjetek el.