Mindég csak sírsz? csak bús siralomra <br>Nyílnak most is bágyadt szemeid? <br>Mindég csak e gyászos sírhalomra <br>Öntözgeted néma könnyeid? <br><br>Tudom, legszebb örömid reggelét <br>E szomorú hant alá zárád; <br>Tudom, árva szíved kedves felét <br>Kéri vissza epedő orcád. <br><br>Oh, hárítsd el ázott fátyolodat <br>Bús szemedről, kegyes szenvedő! <br>Nem fedi már szeretett tárgyadat <br>E porhalom s mohos temető. <br><br>Ott lebeg már az öröm szárnyain, <br>Hol a békés Léthe csörgedez, <br>S virágzó zöld pálmák árnyékain <br>Örök élet lelke lengedez; <br><br>Hol a myrtus- s amarantszigetek <br>Felett arany aether mosolyog, <br>S illatozó balzsamos ligetek <br>Közt az élet forrása ragyog; <br><br>Ott békesség s isteni nyugalom <br>Harmatozva száll mindenekre, <br>Nincs ott bánat, sem gyász, sem sírhalom, <br>Sem bús fátyol halvány képekre. <br><br>Nem szakad el a hív szerelemnek <br>Ottan többé rózsakötele; <br>Ott virrad fel a sokat sírt szemnek <br>Bíborszínben kívánt reggele. <br><br>Vár tégedet is e dicső tájék! <br>Ezentúl szent hantjait járod; <br>Vár szeretőd, vár e kedves árnyék, <br>S nemsokára szívedhez zárod. <br><br>Akkor égi csókok törülgetik <br>Gyöngy orcádról kegyes könnyeid, <br>S rég ohajtott karok ölelgetik <br>Rég ohajtott szűz tetemeid. <br><br>Ölelkezve fogtok leborulni <br>Dicső Atyánk szent zsámolyánál, <br>S édes örömlángokra buzdulni <br>Cherubimi harmóniánál. <br><br>[1803 körül]

Szív, örömtől elszokott szív, <br>Multak gyászos özvegye! <br>Meghervadtál, meghajoltál - <br>Az vagy-é még, aki voltál, <br>Árva szívem, az vagy-e? <br><br>Óh, neked már fáj a bú is, <br>Az öröm is fáj neked! <br>Bánt az árnyék, a derű is, <br>Bánt az édes, keserű is, <br>Mint a szegény beteget. <br><br>Nem a régi fájdalom már, <br>Évek folytán ami rág: <br>Csupán mérgét hagyta benned, <br>S minden illetésre szenved <br>A tulérző fájvirág. <br><br>Jer! a multak hűs derével <br>A jelent tovább ne öld. <br>Mi okod van új panaszra? <br>Nézz a kikelő tavaszra: <br>Ege fényes, lombja zöld. <br><br>Jer! az áldott szép természet <br>Enyhe öle hívogat; <br>S temetőn, bárha bolyongok <br>Eltakarják üde lombok <br>A sötét sírhalmokat.

A bánat? egy nagy óceán. <br>S az öröm? <br>Az óceán kis gyöngye. Talán, <br>Mire fölhozom, össze is töröm. <br>

Ma langy a lég opálja, <br>Nyilát a nap dobálja, <br>A friss fények lobognak, <br>Szép nap a boldogoknak. <br><br>De lám, ti földi népek, <br>Oly búslakodva nézlek, <br>A szívetekbe látok, <br>Akárhogy titkoljátok. <br><br>A sárga nap ragyoghat, <br>Az ízes szél gagyoghat, <br>Az orcánk színes lárva, <br>De sötét agyunk árva. <br><br>Kívül szemek zafírja, <br>Az ajkak gyenge pírja, <br>De benn a mellkas váza <br>A nyomorúság háza. <br><br>Ha most csudát tehetnék, <br>S kezembe felvehetnék <br>Minden szivet, szegények, <br>Kihunynának a fények. <br><br>Úgy raknám búnkat eggyé, <br>Egy nagy fekete heggyé, <br>Emelnék, rakva jajszót, <br>Bánatból Csimborasszót. <br><br>Hadd nőne fel az égre, <br>Az Isten lássa végre, <br>Pokol-fenékre döntse, <br>Az óceán elöntse! <br><br>Új szívünk nőjön, égi, <br>Szelíd szív, ne a régi, <br>Ne tudjon kínt meg lázat, <br>Ne érje több gyalázat. <br><br>Dühöt, bosszút ne értsen, <br>Ne gyűlöljön, ne sértsen, <br>Szeressen, csak szeressen, <br>Forrón, ezerszeressen. <br><br>Legyen minden sziv áldott, <br>Melyet dobogni váltott <br>Anyáink szentelt kínja, <br>A szülő vér rubinja. <br><br>Hisz oly egyetlen drága <br>Az élet halk virága, <br>Annak kéne örülni, <br>Szennyektől megtörülni. <br><br>Tudósok ezt szeressék, <br>Rejtett titkát keressék, <br>Hisz minden bölcs szó talmi, <br>Amíg meg is kell halni. <br><br>Örökre ifju élet! <br>Jó vón vidulni véled, <br>Ne lenne más igazság, <br>Csak az örök vigasság. <br><br>Hogy minden nép örüljön, <br>Könnyet is az törüljön, <br>Ki sír a Végzet balján <br>A bús Kárpátok alján. <br><br>Ó, Isten, Isten, Isten, <br>Ne ülj az égbe resten, <br>Nézd, orcánk színes lárva, <br>És sötét agyunk árva. <br><br>Nézd, langy a lég opálja, <br>Nyilát a nap dobálja, <br>Friss fényeid lobognak, <br>Ó, tégy meg boldogoknak!

Kél és száll a szív viharja <br>Mint a tenger vésze; <br>Fájdalom a boldogságnak <br>Egyik alkatrésze; <br>Az örömnek levegőjét <br>Megtisztítja bánat, <br>A kizajlott búfelhőkön <br>Szép szivárvány támad. <br><br>Tegnap a remény is eltört, <br>Az utolsó árboc, <br>Csupán a kétség kötött egy <br>Gyarló deszka-szálhoz: <br>Ma fölöttem és alattam <br>Ég és tenger síma; <br>Zöld ligetnek lombja bókol <br>Felém, mintegy híva. - <br><br>Nem törik a szenvedő szív <br>Oly könnyen darabbá, <br>Csak ellágyul, s az örömre <br>Lesz fogékonyabbá; <br>Mint egy lankadt földmüvesnek <br>Pihenő tanyája: <br>Kész boldogság lesz neki a <br>Szenvedés hiánya. <br><br>Nincsen olyan puszta inség <br>Hogy magának benne <br>A halandó egy tenyérnyi <br>Zöld virányt ne lelne; <br>És ha ezt a szél behordta <br>Sivatag fövénnyel: <br>Megsiratja... de tovább megy <br>Örökös reménnyel. - <br><br>Sivatagja életemnek! <br>Van pihenő rajtad; <br>Vészes hullám! szív-hajómat <br>Nem szünetlen hajtod; <br>Ha nehéz bú és nehéz gond <br>Rossz napokat szerze: <br>Kárpótolja a nyugalom <br>Enyhületes perce.