A te ernyődnek kies alkonyában <br>Andalog szívem, Helikon leánya! <br>Álmaim tündér ligetit te hímzed <br>Bájos ecsettel. <br><br>A szökő Hórák mosolyogva lengnek <br>Büszke hullámin magas énekednek, <br>S halhatatlanság koszorúi nyílnak <br>Könnyű nyomokban. <br><br>Megszeged reptét az örök tünésnek; <br>Néma hamvvedrek mohait biborral <br>Fested, és a bús ravatalba fényes <br>Életet öntesz. <br><br>A derék tőled nyeri szíve bérét. <br>Hector és Alcíd dalod égi szárnyán <br>Hágtak a Dörgő palotája ázur- <br>Bércein által. <br><br>A te berkedben szedi laurus-ágát <br>Théba föntzengő koszorúsa, Pindár <br>És az ömlő lant fejedelme, Flaccus <br>S Lesbos alakja. <br><br>Mély sugallásod kiemelt magamból, <br>Sátorod csendes kebelébe intett, <br>Hol Kazinczydnak keze szent örömmel <br>Nyújta borostyánt; <br><br>S Léthe áradt rám! elenyészik a föld, <br>Lelkes élettel ragad édenébe <br>Delius, s mellem magasabb erőkkel <br>Kezd dagadozni. <br><br>[1809]<br>

Óh, mely nagy az oly ember bóldogsága, <br>Kinek igazán gyűlt minden jószága; <br>Ki híven jár a magáé körűl, <br>És a hamisan jöttnek nem örűl. <br>Bóldog, aki az álnok nyereségre <br>Átkot mer kérni, felnézvén az égre, <br>És kinek jó lelkiismérete <br>Útján mégyen szüntelen élete. <br><br>De jaj! akinek az Isten törvénnye <br>Nyilván mondja, hogy hamis keresménnye! <br>Romlást okoz felebarátjának, <br>Kárhozatot gyűjt önnönmagának. <br>Jaj annak, kinek szerzett gazdagsága <br>Csalárd lelkének tanúbizonysága, <br>Kit elhagyott lelkiesmérete, <br>S a baromhoz hasonló élete. <br><br>Óh Isten! áldd meg foglalatosságom, <br>Melyben szent tetszésed által nem hágom; <br>Vezéreld hozzád vágyó lelkemet, <br>Hogy tőled várjam nyereségemet; <br>Azt tartván hasznos vevésnek, adásnak, <br>Melyben nem csaltam s kárt nem tettem másnak, <br>Melyért szent orcádnak ítélete <br>Előtt nem bánt lelkem esmérete.<br>

I. <br><br>Evoé, Élet, be gyönyörű ősz jött, <br>Talán legszebbik ősze a világnak, <br>Ma mosoly-csokrát szórom szét a számnak, <br>(Megint virul e búra görbedett): <br>Evoé, Nap, nincsen baj égen-földön. <br>Evoé, Vágy, a Mind igazolója: <br>Él az Élet s az Élet nem beteg. <br>Csuklástól csókon-megistenülésig, <br>Élet, ma hallom csengőn a szavad: <br>Nem milliónyi ilyen-olyan ember, <br>De Ember az Isten igérete <br>S míg ember él, minden győzve halad <br>Teljesülésig, mit csak ember élt <br>S a legkülömbek szent vágy-zászlait <br>Továbbviszik a legkülömb maradtak <br>S Halál nincs a legfurcsább vágyra itt. <br>Evoé, Élet, be gyönyörű ősz jött. <br><br>II. <br><br>Ma belül és hősön élnek a hősök, <br>Igaz romlása nincsen semminek, <br>Az ősz megint csiklandós-szomorú, <br>Ragyogásos, nagy szivek a mezők <br>S ragyogásos, nagy mezők a szivek. <br>S ha fájtak a tikkadt, ősi legendák, <br>Hát új legenda kerül, ami lázaszt. <br>Talál a Vágy új legyűrnivalót, <br>Rettegő bút és aggodalmat százat <br>S a vígságos, hatalmas Úr előtt <br>Az Élet mit örömföldbe vetett <br>Ma is drága és ma is szeretett, <br>Bár egy magyarul is megkötött sorsra <br>Minden egyéb ezerszer könnyebb volna, <br>De él az Élet s be gyönyörű Ősz jött. <br><br>III. <br><br>Támadjatok föl, jólfigyelő ősök: <br>Én tömeg-Mának nem adtam magam, <br>Nekem az Ember egy folytonos ember <br>S nekem semmi ma sem vigasztalan. <br>Most épitem vulkánokra a fészkem, <br>De fajtámra is mostan figyelek <br>S most hiszem el, hogy elhinni szabad, <br>Hogy milliókért élhet egy-nehány. <br>Dajka-nóták és tanító szavak <br>Fölzuhognak biborban egybeforrva: <br>Sohse vághat rosszat az Ember sorsa: <br>Ím, tábor vagyok gőgben, egyedül, <br>(Be jól van - vélem - minden, ami van) <br>Szívem napos, víg rétként elterül <br>(Hallom, hogy az egész föld dübörög <br>És átkozódnak, kik máskor imáznak): <br>Ma mosoly-csokrát szórom szét a számnak, <br>Evoé, Élet, be gyönyörű ősz jött. <br>

Midőn orcáink ragyogni fájnak <br>S szégyeljük már önnön-sugarunk: <br>Jönnek a vén orcátlanok. <br>Ezt üzenem Költőcske Mihálynak. <br><br>Szegény, kicsi, megvadított ember, <br>Ott a petyhüdt, csúf Béga körül, <br>Milyen nagyon szomoru lény <br>Evvel a bús szívvel, félelemmel. <br><br>Hogy irigylem az ifju merőket, <br>A győzelem víg gyermekeit <br>Kiknek gáncsot ily ellen ád, <br>Fiaimat, az új verselőket. <br><br>Föl, föl, fiuk, hóditóan szállnak <br>A ti bátor, új dalaitok. <br>Ti már ne is üzenjetek <br>Szegény, öreg Költőcske Mihálynak.<br>

Pucér mellemet vágyom betakarni <br>Felhőkkel mint az őszi, csöndes Ég, <br>Ne táncoljon tovább az Élet rajta: <br>Most már hadd jöjjenek a mesék. <br><br>Száz méter lenne borotvált szakálam, <br>Öreg az ajkam, fogam is hibás: <br>Olyan kicsi tenger lett a szivemből <br>S olyan nagy az Óperenciás. <br><br>Hát megpróbálom magam befelhőzni, <br>Szólni magamról unott a dolog, <br>Gyűl és dohog őszi mese és felhő, <br>Burkolt mellemre rágomolyog. <br><br>Volt egyszer, sokszor, volt talán ezerszer, <br>Hét mérföldes csizmáju hős, derék <br>Királyfi, ki szabad mellel elindult <br>És, himm-hámm, elnyelték a mesék.<br>