Sajkás vagyok vad, hullámos folyón. <br>Hullámzik a viz, reng a könnyü sajka, <br>Reng, mint a bölcső, melyet ráncigál <br>Szilaj kezekkel a haragvó dajka. <br>Sors, életemnek haragos dajkája, <br>Te vagy, ki sajkám ugy hányod-veted, <br>Ki rám zavartad fergeteg módjára <br>A csendriasztó szenvedélyeket. <br><br>Elfáradtam már, messze még a part? <br>Mely béfogad révébe;... vagy az örvény? <br>Mely nyúgodalmat szintugy ad, midőn <br>Mélyébe ránt, a sajkát összetörvén. <br>Sem part, sem örvény nincsen még előttem, <br>Csak hánykódás, csak örökös habok; <br>Hánykódom egyre a folyó nagy árján... <br>Ki sem köthetek, meg sem halhatok. <br><br>De mily hang ez, mily tulvilági hang, <br>Mely bévegyűl a habzúgás közé? <br>Tán szellem, égbe szálló a pokolból, <br>Hol büntetését már átszenvedé?... <br>Egy hattyu száll fölöttem magasan, <br>Az zengi ezt az édes éneket - <br>Oh lassan szállj és hosszan énekelj, <br>Haldokló hattyúm, szép emlékezet!... <br><br>Nem voltam többé gyermek, s nem valék <br>Még ifju. Ez az élet legszebb éve, <br>Mint legszebb perc, midőn a hajnalégről <br>Az éj kárpitja félig van levéve. <br>Sötétség volt még egyfelől szivemben, <br>De másfelől már pirosan kelének, <br>Mint a közelgő nap szemeiből <br>Kilőtt sugárok, a vágyak s remények. <br><br>Amire vágytam, bírni is reméltem, <br>S amit reméltem, azt el is nyerém; <br>Talán azért, mert nem sok volt... egyéb sem, <br>Mint pihenés egy hű barát ölén. <br>Hű volt barátom, mert hisz ilyenkor még <br>Nincsen kikelve a rejtett önérdek, <br>E mindent elrágó hernyója a <br>Baráti hűség virágos kertének. <br><br>Barátom hű volt; ürítgettem véle <br>A boldog órák édes poharát, <br>S a lelkesűlés égi mámorában <br>Sasként röpültem a világon át. <br>S amerre szálltam, minden az enyém volt! <br>A dúsgazdagság bársony pamlagára <br>Hajtám le főmet, melyet övezett <br>A dicsőségnek csillagkoronája. <br><br>Ily nagyszerűnek álmodám jövőmet, <br>S már hittem is, hogy ez való, nem álom... <br>De most egyszerre szívem, melyet a <br>Világgal tölték meg, tágulni látom: <br>Szivem tágúla, vagy tán a világ <br>Kisebbedett? azt nem tudom, de érzém, <br>Hogy kebelemben hézag támadott, <br>Hézag, keblemnek legmelegebb részén. <br><br>És napról-napra nőttön-nőtt ez ür, <br>S ez ür miatt nem szállhatott már lelkem, <br>Félt, hogy mélyébe hull... s nem kelle többé. <br>Mit eddig olyan lángolón öleltem, <br>Nem kellett kincs és nem kellett dicsőség. <br>Mind a kettő oly fénytelen vala! <br>Oly fénytelen, mint lesz az ég idővel, <br>Ha elkopik majd csillagfátyola. <br><br>Nem kelle semmi, még a jóbarát sem, <br>Magam magamnak voltam terhire, <br>S futottam, mint kit rémek serge üldöz, <br>Az életzajtól messzi-messzire. <br>Csöndes magányban keresék tanyát, <br>Sötét erdő völgyébe telepedtem... <br>Oh e magányban milyen alakok <br>Lengtek körűlem s szálltak el fölöttem! <br><br>Szivembül jöttek e tündéri lények, <br>Szivemnek nem rég támadt üregébül, <br>Tündéri lények, milyenekre félig <br>Emlékezém a szép gyermekregékbül. <br>"Megálljatok! megálljatok!" kiálték, <br>"Oh, csak egy álljon meg közűletek, <br>Csak addig, mig egy csók s egy ölelés tart!" <br>Nem álltanak meg, mind eltüntenek. <br><br>Kerestem őket, és meg nem lelém, <br>Még csak nyomukra sem akadhaték; <br>Nyom nélkül jártak, oly könnyűk valának, <br>Könnyebbek, mint a szellő, mint a lég. <br>S minél messzebbre távozának tőlem, <br>Minél homályosabban láttam őket: <br>Annál dicsőbbek voltak, és szivem <br>Annál emésztőbb sovárgásban égett. <br><br>Szivem sovárgott és én sorvadék, <br>Társim nevettek a sápadt fiún, <br>Csak jóbarátom, ő nem nevetett, <br>Fejét csóválta, búsan, szomorún. <br>Mi lelt? kérdezte; én nem felelék, <br>Mert hisz magam sem tudtam, hogy mi lelt. <br>Szomjas valék s vizet hiába ittam, <br>Nem enyhité viz a tikkadt kebelt. <br><br>S meguntam ezt a földi életet, <br>Mely elvesztette szépségét szememben. <br>Föl, föl! mondám, a mennybe! ahová <br>Fájó szivemnek tündérnépe lebben; <br>Föl a mennyekbe! ha a léget szívom, <br>Mit ők színak: tán majd e szomj nem éget... <br>S ha ott is futnak tőlem? ah, utánok <br>Keresztülbolygom a nagy mindenséget! - <br><br>Fényes tavasz volt. A mezőn szivárvány, <br>Égő szivárvány százezer virágbul; <br>De rám oly búsan néztenek... talán <br>Tudták, hogy elkészűlök a világbul. <br>A legnagyobb hegy tetejére mentem, <br>Onnan tekinték föl az ég felé. <br>Átlátszó kék volt a felhőtlen ég... <br>Beléláttam... tisztán láttam belé... <br><br>Ábránd-alakjaim legszebbike <br>Ott volt az égben. Ajka mozgott; szinte <br>Hallottam hívó hangjait... de jól <br>Láthattam, hogy felém kezével inte. <br>Megyek! mondám, s a bérc szélére léptem, <br>Ahol száz ölnyi mélység nyilt alattam. <br>Már-már ugrám... hátúl egy kéz ragadt meg... <br>Eszmélet nélkül visszahanyatlottam. <br><br>Midőn eszméltem: a dicső alak, <br>Kit az egekben láttam az imént, <br>Ott állt mellettem... oh, mit érezék? <br>Leirhatatlan édes érzeményt! <br>"Ilyen közel van hát a föld az éghez?" <br>Zavart elmémmel ekkép gondolkodtam, <br>"Im a mennyben vagyok szép angyalomnál, <br>S elébb egy perccel még a földön voltam." <br><br>Ezt gondolám, de szólni nem tudék, <br>Avvagy talán nem mertem szólani, <br>Félvén, hogy majd ha ajkam megnyitom, <br>Keblemből a menny ki fog szállani, <br>És megragadtam angyalom kezét, <br>Hogy el ne tűnjék tőlem újolag, <br>És derekát átövezé karom, <br>Átövezé, mint egy égő szalag. <br><br>S merőn szemléltem fényes arculatját. <br>Most is csodálom, hogy szemem világa <br>El nem veszett e földöntúli fénytől, <br>Midőn benéztem szeme csillagába. <br>Sötétkék csillag volt az ő szeme, <br>És szemöldöke fekete szivárvány, <br>S vállán ugy úsztak barna fürtei, <br>Miként az éj egy rózsatenger árján. <br><br>Meg mertem végre nyitni ajkamat, <br>S beszéltem üdvről, angyalokrul, égről. <br>Nagyon homályosan beszélheték, <br>Mert ő nem értett semmit e beszédből. <br>"Én lyány vagyok," szólt, "földi lyány, nem angyal; <br>Ahol vagyunk, ez a föld, nem az ég, <br>S te itt a mélybe estél volna, ámde <br>Én mentésedre még jókor jövék." <br><br>"Legyünk tehát a földön," válaszoltam, <br>"Földön vagy égen, az mindegy nekem, <br>Csak oldaladnál, kedves oldaladnál; <br>Hisz ahol te vagy, ott az én egem. <br>De űlj le mellém, s engedd, hogy karom <br>Szorosabban fűzhessen át, o engedd! <br>Úgyis sajátom vagy, tulajdonom, <br>Mert téged az én képzetem teremtett." <br><br>Leültünk ott a szikla tetején <br>S beszélgeténk. Kérdezte: ki vagyok? <br>"Egy bús sohajtás voltam eddig," szólék, <br>"Öledben ím e csókkal meghalok. <br>Most csókolj vissza, lyányka, hogy legyen <br>Föltámadásom... - ím, föltámadok, <br>Mert csókod ért; s ki bú-sohaj valék, <br>Most a gyönyörnek mosolya vagyok." <br><br>Ő megcsókolt. Nem kéreté magát, <br>Első szavamra ajkamon volt ajka; <br>E csók! ez ajk!... mért nem váltunk itt kővé? <br>Hadd függtem volna mindörökre rajta! <br>E csók, e csók! ez édesb volt a méznél <br>S az anyatejnél. Csak ezóta élek; <br>Midőn elcsattant e csók ajkamon, <br>Érzém, hogy ekkor szállt belém a lélek. <br><br>"Tekints körül", szólott a csók után <br>A lyányka, "látod, milyen változás? <br>Én nem tudom, honnan, s miként van ez, <br>De mostan ég és föld egészen más. <br>Kékebb az ég, sugárosabb a nap, <br>S e fák alatt itt hűvösebb az árnyék, <br>S pirosb a rózsa, illatosb a lég... <br>Ah, mintha csak egy más világban járnék!" <br><br>"Más a világ, más, nem olyan, minő volt," <br>Feleltem én, "vagy csak mi változánk? <br>De bármiként van, mit törődünk véle, <br>Midőn e változás áldás reánk!" <br>Egymás ölébe így fontuk tovább <br>Beszélgetésünk rózsakötelét, <br>S amint eszméltünk szép ábrándjainkból, <br>Láttuk, hogy a nap már a földre lép. <br><br>Alkonyodék. Arany felhőkön szállott <br>A nap violaszín hegyek mögé. <br>A messzeségbe nyúló rónaságot, <br>E száraz tengert, halvány köd födé. <br>A szikla, melyen állottunk, piroslott <br>A végsugártól, miként bíbor párna <br>A trónon. De hisz trón volt ez; mi rajta <br>A boldogság ifjú királyi párja. <br><br>Elbúcsuzánk; nem szóval; szemeinkkel; <br>S nem szomorúan, oh nem, oly vidáman! <br>Az éjt úgy néztük, mint a haldokló <br>A sirt, amelyen túl egy szebb világ van. <br>Nem ígértük, hogy holnap eljövünk, <br>De mind a ketten eljövénk hiven, <br>S így éltük által az egész tavaszt, <br>Ajk ajakon, kéz kézben, szív sziven. <br><br>S így éltük által az egész nyarat. <br>Minden napunk egy virágszál vala <br>A bokrétából, melytül illatot nyer <br>Az istenek olympi asztala. <br>De e virágok elhervadtanak már; <br>Mit ér, szemlélnem száraz kelyhöket? <br>Röpűlj ki e szép kornak édenéből, <br>Haldokló hattyúm, bús emlékezet! <br><br>Eljött az ősz, ez a vad zsarnoka <br>A természetnek. Kérlelhetlen karja <br>Letépi a szegény fák levelét, <br>A földre sujtja, és lábbal tiporja. <br>Lábbal tiprá boldogságunkat is; <br>Reánk küldé enyészetes szelét <br>Elválás képiben, s ez arcainknak <br>Leszaggatá szép rózsalevelét. <br><br>Elváltunk, hogy ne lássuk egymást többé. <br>Komoly borongó volt az őszi este; <br>A ködön át a távolból lyánykámat <br>Könnyes szemem mégegyszer fölkereste, <br>Aztán futottam, útat nem tekintve, <br>Arcom, kezem tövistől vérezék... <br>Futottam árván, mint a hullócsillag, <br>Melyet magából kilökött az ég. - - <br><br>Azóta arcom és kezem begyógyult, <br>Arcom s kezem, mit tüske sérte meg, <br>S szivemből is ki vannak irtva már <br>Az elválástól támadott sebek; <br>De e sebeknél jobban fáj nekem most, <br>Jobban fáj az, hogy már-már feledem <br>Ábrándjaidnak édes üdvességét, <br>Oh tündérálom, első szerelem! <br>

A történeteket lapozám s végére jutottam, <br>És mi az emberiség története? vérfolyam, amely <br>Ködbevesző szikláibul a hajdannak ered ki, <br>És egyhosszában szakadatlan foly le korunkig. <br>Azt ne higyétek, hogy megszűnt már. Nincs pihenése <br>A megeredt árnak, nincsen, csak a tenger ölében. <br>Vértengerbe szakad majd a vér hosszu folyója. <br>Rettenetes napokat látok közeledni, minőket <br>Eddig nem látott a világ; s a mostani béke <br>Ez csak ama sírcsend, amely villámnak utána <br>A földrendítő mennydörgést szokta előzni. <br>Látom fátyolodat, te sötét mélytitku jövendő, <br>És, meggyujtván a sejtés tündéri tüzét, e <br>Fátyolon átlátok, s attól, ami ott van alatta, <br>Borzadok, iszonyodom, s egyszersmind kedvre derűlök <br>És örülök szilajan. A háború istene újra <br>Fölveszi páncélját s kardját markába szorítván <br>Lóra ül és végigszáguld a messze világon, <br>És a népeket, eldöntő viadalra, kihíja. <br>Két nemzet lesz a föld ekkor, s ez szembe fog állni: <br>A jók s a gonoszak. Mely eddig veszte örökké, <br>Győzni fog itt a jó. De legelső nagy diadalma <br>Vértengerbe kerűl. Mindegy. Ez lesz az itélet, <br>Melyet igért isten, próféták ajkai által. <br>Ez lesz az ítélet, s ez után kezdődik az élet, <br>Az örök üdvesség; s érette a mennybe röpűlnünk <br>Nem lesz szükség, mert a menny fog a földre leszállni. <br>

Egy pár rövid nap, és én mennyit éltem! <br>Tükörbe nézni szinte nem merek, <br>Attól félek, hogy már hajam megőszült... <br>Ez a szív itten, oh ez oly öreg. <br><br>Az éjszakákat keresztűlvirasztom. <br>Az álmot már nem is keresem én, <br>Ugysem találnám. Nem tudok alunni, <br>Mióta bennem alszik a remény. <br><br>A kínok is már mind elfáradának, <br>Elfáradának engem bántani; <br>Pedig könnyebb a kínok gyilkait, mint <br>Holttestöket keblünkben hordani. <br><br>Én hordom őket és azt gondolom, hogy <br>Egy század óta hordom őket már. <br>Olyan nehéz és oly hideg halottak! <br>Fagy tőlök vérem, csak alig hogy jár. <br><br>Erőtlen szemmel nézek szerteszéjjel, <br>Mint aki kőhöz vágta homlokát, <br>Aztán föleszmél félig, s két alakban <br>Lát mindent, s tisztán még semmit se' lát. <br><br>Nincs bennem élet, nincs a lélek bennem, <br>Kétségeim azt messze zavarák. <br>Ugy hull reám egy szebb idő emléke, <br>Mint sírhalomra a tépett virág.<br>

A szinész utain virág s tövis terem, <br>A szinész élete öröm és gyötrelem. <br>Bűvös szellemkezek vezérlik lépteit, <br>Leplezve gondosan az élet terheit. <br>Szép álmot álmodik: öröklő hirnevet, <br>Szellem bejárja a földet és eget. <br>Bú- s kéjnek egyaránt feltárja kebelét, <br>Részvéttel osztja meg a szenvedő könyét, <br>S bár megvetett, szegény, de nem boldogtalan, <br>Amig szive dobog s mig pártfogója van, <br>Mert pártfogója az, mi neki üdvöt ád, <br>Szeretni lángolón ohajtott pályáját. <br>S még a hir nevéről <br>Szép dolgokat beszél, <br>Sirhalma pázsitán <br>Zokogva sír a szél. <br>

Elvándorol a madár, <br>Ha őszre jár <br>Az idő. <br>(Tavasszal azonban ismét visszajő.) <br>Száll... száll... száll... viszi szárnya; <br>Azon veszed észre magad, hogy már a <br>Távolság kék levegőit issza. <br>Olyan sebesen száll, <br>Hogy eltünő álomnak véled. - <br>A madárnál <br>Mi száll tova még sebesebben?... az élet! <br>De, mint a madár, ez nem tér többé vissza. <br>