Az emberi nemen óh mely méltó jussal <br>Sírhat az érzékeny szív Heráklitussal! <br>Óh mely méltán lehet keserű könnyeknek <br>Forrásivá válni a síró szemeknek. <br>Méltán nem engednek véget a nyögésnek <br>Sok bajai ezen nemes teremtésnek, <br>Melyek számosabbak a fövenyeknél is, <br>Többek a mezőben lévő fűveknél is. <br>Könnyebb számbavenni a tenger cseppjeit, <br>Könnyebb a zőldellő fáknak leveleit, <br>Mint ezen kérdésre adni feleletet, <br>Keserűvé amik teszik az életet. <br>Nem szóllok hát róllok, ezzel, hogy bánatom <br>Nagyobb, hogy mint szólni tudnék, megmutatom. <br>A kisebb fájdalmak nyögnek és jajgatnak, <br>A nagyobbak némák, bámúlva hallgatnak. <br>Ti temető helyek gyászos sírhalmai, <br>Ti holtaknak bennek heverő csontjai, <br>Ti gyászos oszlopok, melyeket a hűség <br>Emelt, kiken írva van a keserűség, <br>Légyetek helyettem bőlcs prédikátorok, <br>Légyetek ékesen szóló orátorok. <br>Mondjátok meg, hogy tireátok csorgának <br>Könnyhullatásai sok édesanyának! <br>Mutassátok meg az itt általmenőknek, <br>Rajtatok oly fűvek mely számosan nőnek, <br>Melyeket kóstolnak sok árvák anyjaik <br>Szemeikből áradt könnyhulltásaik, <br>Melyeket sok özvegy jajos párázatja <br>Megnedvesít, mikor hív férjét siratja. <br>Ne tagadjátok el, hogy bizony nagyon sok, <br>Akikkel az égnek vagytok már adósok. <br>Akiket az égnek mind vissza kell adni, <br>Mikor az utólsó nap fel fog virradni. <br>Te a többek között, óh síralom halma, <br>Melybe temetve van sok árvák oltalma, <br>Te szólj s add tudtára az itt útazónak, <br>Tartsa az életét hogy változandónak. <br>Javai, amiket csak azok tartanak, <br>Míg élünk, bennünket sokszor megrontanak. <br>Melyek, míg életünk van legjobb korába, <br>Megjelennek nálunk egy nem várt órába. <br>De ha egy kevéssé hanyatlik életünk, <br>Örömünk közűl csak egyet sem lelhetünk, <br>S azok, amelyekbe találtuk kedvünket, <br>Már akkor elhagyják megúnt életünket, <br>Mint az oly madarak, amelyek nyárára <br>Hozzánk jőnek, de elmennek nemsokára, <br>Elhagyják főldünket, messzire repűlnek, <br>Mihelyest az idők egy kevéssé hűlnek. <br>Minden gyönyörűség így szalad előlünk, <br>A jókedv, az öröm így tűnik el tőlünk. <br>Szóljad, gyászos halom, ez igazságokat, <br>Megtanítván rájok az itt útazókat. <br>Vagy mivel te nem tudsz szólni e táblának, <br>Amely állíttatott egy édesanyának, <br>Amely emeltetett az emlékezetnek <br>Kezei által a buzgó szeretetnek, <br>Légy hív őrzője, hogy ebből megtessék a', <br>Hogy ez élet csak a szerencse játéka. <br>Tartsd meg, hogy tudják meg, akik itt elmennek, <br>E sírba hogy kinek tetemi pihennek. <br>- - - - - - - - az, ki ide tétetett, <br>Óh mely sok jó vele sírba temettetett. <br>Nemes - - - - - - hűséges atyának <br>És - - - - - - - szerelmes anyának <br>Hív gondviselése között neveltetett, <br>A nemeslelkűség útán vezettetett. <br>Ezek hűségeket, mivel mentek porba, <br>Maga köszöni már az égi táborba. <br>A szeretet őtet - - - - - - - - hozta, <br>Hogy - - - - - - - - - - - - áldozta <br>És páros életek, míg az Úrnak tetszék, <br>A megért gabonát - - - - - - metszék, <br>Mert az ezt követő jajos esztendőbe <br>Esküdt férje ment a gyászos temetőbe. <br>Így vált el egymástól két szív, mely lett eggyé, <br>Mikor - - - - - - - lőn síralmas özveggyé. <br>Fél esztendő vala, amíg gyászosságba <br>Élt, már most férjével van a mennyországba. <br>Ilyen a szív, amely igazán szerető, <br>Társától sokáig messze nem lehet ő. <br>Amíg az élőknek seregében éle, <br>- - - nyarakat, teleket szemléle. <br>Számos esztendők, de óh bizony azoknak, <br>Kik halálán sírnak, nem látszanak soknak. <br>Szerelmes magzati, titeket végtére <br>Hív hideg karjai megölelésére. <br>Rebegő nyelvének haldokló szózati <br>Titeket szólítnak, kedves magzatjai. <br>Jertek, ez egy-két szót, melyet szól hozzátok, <br>Kegyes szívetekre híven felírjátok, <br>- - - - - - tudom, hogy veled a bánat <br>Engem, hív anyádat, keservesen szánat, <br>Tudom, hogy jó szíved érettem hidegszik, <br>Hogy a koporsóba testemet szegezik. <br>De szűnjék bánatod; e siralmas eset <br>Mert a bőlcs Istennek tetszéséből esett. <br>A hatalmas Isten minden veszedelem <br>Ellen légyen neked őriző védelem. <br>Szerelmes - - - kedves férjed párja, <br>Szakad szemeidből gyöngykönnyeid árja, <br>Hogy árvává lettél, de bízzál, az egek <br>Szomorú szívedhez nem lesznek hidegek, <br>Mivel áldott férjnek bízálak kezére, <br>Én érettem a' lesz életed vezére. <br>Híven ápolgassad kis unokáimat, <br>Így újíthatod meg elmúlt napjaimat. <br>- - - - - - - - forró hűségedért <br>Adják meg az egek a megérdemlett bért. <br>Bánatos árváim - - - most már <br>A veszély rajtatok második ízbe jár, <br>Mert könnyes szemekkel, ím, megholt atyátok <br>Mellé temetitek szerelmes anyátok. <br>Már minden óltalom eldűlt mellőletek, <br>Ím! védelem nélkül maradt életetek, <br>De bízzatok, bizony a siralmas árva <br>Előtt a jó egek nincsenek bézárva. <br>Úgy légyen intézve ifjú életetek, <br>Hogy mi, megholt szülék, éljünk tibennetek. <br>Menj el már, útazó, de forgasd eszedbe, <br>Amit utóljára mondok, életedbe. <br>Hogy nyomorúságos, kétséges az élet, <br>Hogy bajra született, aki emberré lett.<br>

A zőld fákkal ékes Pindusnak tetején <br>A múzsák örömmel játszadoznak; <br>A gyönyörűségnek ezen boldog helyén <br>Szomorú bánatok nem lakoznak. <br>Itt szívet újító citerát pengetnek, <br>Mellyel minden búkat elkergetnek. <br>Itt zőld laurusból koszorúkat fonnak; <br>Melyeket a tudós főkre vonnak. <br><br>Vígságot újító szívek tehát jertek <br>A múzsák múlató seregébe, <br>A komor gondoktól megújulást nyertek <br>E gyönyörűségnek mezejébe. <br>Számkivet innen minden bút Fébus lantja, <br>Ha tudós újjaival megpattantja, <br>Önként rabjává lesz a szív Euterpének, <br>Ha sípjában hangzik ékes ének. <br><br>Innen hordja a hír kiterjedt szárnyával <br>A bőlcs férfiakat az egekbe, <br>Az egész világra hangzó trombitával <br>Fúvall dicsőséget nagy nevekre. <br>Így leve sok Flaccus, sok Naso, sok Maro <br>Dicső hirével az égen járó. <br>Így lettek sokan az élet örökösi, <br>Akik közt te is vagy, Gyöngyösi.<br>

Ne hadd el magad, öregem, <br>bőröd ne bízd kereskedőre, <br>ki elád felhőt az egen <br>s a földön telket vesz belőle. <br>Inkább segít a kutya szőre <br>a teríthető betegen, <br>semhogy magát miértünk törje, <br>aki sorsunktól idegen. <br><br>Magának rág mind, aki rág, <br>a fogacskák azért fogannak. <br>S mert éhes rongy vagy, a fogát <br>elkoldulhatod-e a kannak? <br>Fázol. Hát mondd, hihetsz-e annak, <br>ki fűtve lakik öt szobát, <br>falain havas tájak vannak, <br>meztelen nők meg almafák? <br><br>Hihetsz-e? Szagos kis dorong <br>édes szivarja s míg mi morgunk, <br>ő langyos vízben ül s borong, <br>hogy óh, mi mennyire nyomorgunk! <br>Ha pincéjébe szenet hordunk, <br>egy pakli "balkánt" is kibont! <br>Szivére veszi terhünk, gondunk. <br>Vállára venni nem bolond... <br><br>Bús jószág, ne vetéld magad! <br>Együtt vágunk a jeges télnek. <br>A jégből csak lucsok fakad, <br>de hű társ - éhezők kísérnek. <br>S ha most a tyúkszemünkre lépnek, <br>hogy lábunk cipőnkbe dagad, <br>rajtad is mult. Lásd, harc az élet, <br>ne tékozold bizalmadat. <br>

Ó örökszép Nap, te erős, hatalmas <br>Antik istenség, örökifjú Élet! <br>Fellobog most dús ereimben orcád, <br>Zendül a vérem. <br><br>Fölkelő Nap, nem borulok elődbe, <br>Rég-pogányosan dalolok Neked most, <br>Égfelé tartott tenyerekkel, arccal <br>Állok előtted. <br><br>Őseink, ó ládd, Neked áldozának, <br>Mért hagyod hát el megesett Hazámat? <br>Adj erőt e bús magyarokba, Élet! <br>Élni meg élni! <br><br>Ősapámnak bús fia lettem én is. <br>Rám örökségnek csak a Név maradt már, <br>S én köszöntlek: ím kiiszom Nevedre <br>Friss-vizü kancsóm.

Ott a költő sírja, a kicsiny fehér domb, <br>Ujon ásott sír az, nem nőtte be hant; <br>Ormán az öreg tél pihen ősz hajával, <br>Ifju élet romja temetve alant. <br>Mért halt meg? hiszen még oly soká élhetett: <br>Bölcs kárhoztatás! menj, dobd reá kövedet. <br><br>"Gyönge az a lélek, mely az élet súlyát <br>Nem bírva, leroskad a pálya felén; <br>Nem férfi az, aki fölveszi a gyilkot, <br>Melyet vigaszul hagy a futó remény." <br>Imhol a nyugágy, mit kislelkűség vetett <br>Nagy lélek, eredj, dobd a sirra kövedet! <br><br>Te, kit aranyhímes pólyába kötöztek <br>S fednek születésed érdemcsillagi, <br>Kire gondolkozni sem szorult magadra, <br>S minden gondolatod más találja ki: <br>Ily halál sohasem fog érni tégedet: <br>Nagy lélek, eredj, dobd a sirra kövedet! <br><br>Te erős jellem, ki csúszva-mászva győzesz, <br>Akit a kegyszellő jobbra-balra hajt, <br>Ki el birsz feledni egy hitvány mosolyért <br>Annyi könnyes arcot, annyi zok sohajt, <br>Ki az érző szívet gúnyosan neveted: <br>Nagy lélek, eredj, dobd a sirra kövedet! <br><br>Te, ki földi léted boldog hizlalóján <br>Nem sejted, hogy benned égi szellem él; <br>Ki, ha vágyaidat mérsékleni tudnád, <br>Oktalan állatnak is beillenél: <br>Soha ilyen gyászos nem leend végzeted: <br>Nagy lélek, eredj, dobd a sírra kövedet! <br><br>Te, utonállója minden pénzdarabnak, <br>Kit silány éltedhez bilincsel az érc, <br>Ki, ha rajtad állna - míg lesz a világon <br>Nem tied egy fillér - örök-évig élsz, <br>E merényt te soha, soha nem követed: <br>Nagy lélek, eredj, dobd a sirra kövedet! <br><br>És te szellemfukar, ki rideg falak közt <br>Gyüjtesz a penésznek halott tudományt, <br>Kit nem érdekel a hitvány földi ember, <br>Míg a hold lakói állapotja bánt: <br>Nagy lélek, eredj, dobd a sirra kövedet <br>Vagy kőnél keményebb szivtelen könyvedet! <br><br>Mi pedig, barátim, járjunk el a sirhoz <br>Olvasztani róla könnyel a havat, <br>Hadd sírjon a szív, ha itélni erőtlen! <br>Tán így hamarább jön az enyhe tavasz <br>S béhinti virággal az egyszerü dombot, <br>Hol ő pihen, aki tövis közt bolyongott. <br>