Az emberek, az élők és halandók <br>Elmúlnak tőlem lassan, csöndesen <br>És becsukódnak minden földi ajtók <br>És beborul egem és életem. <br>Az ifjúsággal a szerelem elmegy <br>A mennyei és földi szerelem, <br>Az örömök utolsót énekelnek <br>S a bánatok maradnak csak velem. <br><br>A bánatok s a régi, boldog ősök, <br>Magyar költők, tündöklő, végtelen <br>Dicső sorokban az áldott elődök, <br>Ők súgnak szellemhangokon nekem. <br>Balassi, Csokonai és Petőfi, <br>Arany, Tömörkény. És én figyelem <br>E hangokat, mint darvakat a téli <br>Magányos, hűvös, ködös éjjelen. <br>Lelkem szeme szent röptüket idézi <br>S hozzájuk hangolom az énekem...

Egy szegény nő, isten látja, <br>Nincs a földön egy barátja, <br>Agg, szegény és gyámolatlan, <br>Ül magán a csendes lakban. <br>Gyásza nincsen, gyásza rég volt, <br>Még midőn jó férje megholt; <br>De ruhája mégis gyászol: <br>Szíve fél a tarkaságtól. <br>Dolga nincs, hogy volna dolga? <br>Kis ebédhez nem kell szolga. <br>S az ebédnél nincs vendége, <br>Csak a múlt idők emléke. <br>Aki maga néz a tálba, <br>Azt az étel nem táplálja: <br>Több annak a gondolatja, <br>Mint amennyi jó falatja. <br>Gondol vissza és előre <br>A sok jó és bal időre. <br>S félig étel, félig bánat: <br>Mindkettőbe belefárad. <br><br>Hejh nem így volt hajdanában, <br>Mig nem járt özvegyruhában: <br>Tele kamra, tele pince <br>S mindig kézben a kilincse, <br>És szegénynek és boldognak <br>Udvar és ház nyitva voltak. <br>Vendéget nem kelle kérni: <br>Önként szoktak ők betérni, <br>Víz' dicsérni, bor' fecsélni, <br>És a gazdát nem kímélni. <br>A szegény, kit isten küldött, <br>Ide gyakran beköszöntött, <br>És azon mit innen elvitt, <br>Lelkében nem tört meg a hit: <br>Nem hideg pénz, hideg arcok, <br>Eleség volt az ajándok. <br>És ha néha úgy történék, <br>Bár nagy ritkán, nem jött vendég, <br>Akkor sem lön üres a ház, <br>Bőven volt az istenáldás: <br>Jobbra, balra a sok gyermek <br>Játszottak és verekedtek, <br>S gondjaiért az anyának <br>Sok bajt, örömet adának. <br><br>Hajh azóta csak bút látott, <br>Hogy a gazda sírba szállott: <br>Gyermekei szétfutottak <br>Napkeletnek, napnyugotnak, <br>S a szegény nő elhagyatva <br>Úgy maradt, mint a szedett fa. <br><br>Az idő jár, s ő csak megvan, <br>Hol reményben, hol bánatban. <br>Szűken teng kis vagyonábúl, - <br>És ha néha sorsa fordúl, <br>Gazdálkodni még most sem tud, <br>Ha neki van, másnak is jut: <br>Jobb időkből rosz szokása, <br>Hogy a könyeket ne lássa, <br>Megfelezni kis kamráját, <br>S maga gyakran szükséget lát. <br><br>Most ott ül az asztal mellett, <br>Imakönyvében keresget. <br>Könyvét híják Rózsáskertnek, <br>Melyben szent rózsák teremnek. <br>Régi, jó, de kopott jószág, <br>Melyet még csak a barátság <br>S egypár ernyedt szál tart öszve, <br>Oly igen meg van viselve. <br>S ím kopognak, és köhentve <br>Az öreg jó Sára lép be: <br>"Isten áldja meg, nagyasszony! <br>Most ugyan csak legjobb itthon. <br>Jó, hogy ilyenkor ki nem jár, <br>Majd elvesztem, oly nagy a sár." <br>,Hát mi jót hoz, Sára néni?' <br>"Istenem! bár tudnék hozni. <br>Egy kéréssel jöttem volna, <br>Ha miatta meg nem szólna. <br>Oly nehéz most a szegénynek, <br>Tán jobb volna, ha nem élnek. <br>Imádságos könyvet kérnék, <br>Higye meg, most oly jólesnék. <br>Mert hiszen ha már az ember <br>Szépszerint jóllakni sem mer, <br>Már ha szűken él kenyérrel, <br>Éljen isten igéjével, <br>Így legalább árva lelkünk <br>Az imádság tartja bennünk. <br>Itt, tudom, van heverőben: <br>Adjon az isten nevében." <br><br>,Jó asszony, felelt az özvegy, <br>Könyvem nincs több, csak ez az egy, <br>De ha már úgy megkivánta, <br>És ettől függ boldogsága, <br>Vegye egy felét jó névvel, <br>Én beérem más felével.' <br>S fele ide, fele oda, <br>Könyvét kétfelé osztotta. <br><br>Most a két jó öregasszony, <br>Hogy semmi jót ne mulasszon, <br>Fél könyvből, de nem fél szívvel, <br>Imádkoznak este, regvel, <br>S ha van isten mennyországban, <br>Nem imádkoznak hiában.

Kétes szép remények <br>Töltik keblemet, <br>Búmat édesítik, <br>Dúlják kedvemet, <br>S így kötött szemekkel <br>Fellegútakon <br>Visznek álmadozva <br>A zárt kör felé. <br><br>Oh ha veszteség van <br>Szánva sorsomúl, <br>Csak te, szép reménység, <br>Csak te légy velem. <br>Köss az ifjuságnak <br>Égi szárnyakat, <br>Hogy kerűlje a föld <br>Szentetlen porát; <br><br>Adj az ért korúnak <br>Állhatást, erőt; <br>Nyújts az elhalónak <br>Gyámoló kezet, <br>Míg rogyó inakkal <br>Sírba váncorog!

Fölkerestem nagy zajában <br>A világi életet; <br>Láttam mint ragyog sugára, <br>S mily csalárd uton vezet. <br><br>A barátság szűk hazáját <br>Megtapodták lábaim: <br>Itt sem, ott sem teljesűltek <br>Nagyra vágyó álmaim. <br><br>Légy segítőm, légy nyugasztóm, <br>O magánynak istene! <br>Itt reménylek: bár örökké <br>Bús vidéked rejtene. <br><br>Ím kor-ette szirteiddel <br>Hál'adón ölelkezem, <br>Búra hajló lombjaiddal <br>Bút pihegve mérkezem. <br><br>Nem kerűlöm völgyeidnek <br>Szent homályát, rémeit, <br>Sírva járom fellegekre <br>Nyúlt hegyidnek bérceit. <br><br>Légy segítőm, légy nyugasztóm <br>O magánynak istene! <br>Még ohajtom, bár örökké <br>Bús vidéked rejtene!

A lelkem ódon, babonás vár, <br>Mohos, gőgös és elhagyott. <br>(A két szemem, ugye, milyen nagy? <br>És nem ragyog és nem ragyog.) <br><br>Konganak az elhagyott termek, <br>A bús falakról rámered <br>Két nagy, sötét ablak a völgyre. <br>(Ugye, milyen fáradt szemek?) <br><br>Örökös itt a lélekjárás, <br>A kripta-illat és a köd. <br>Árnyak suhognak a sötétben <br>S elátkozott had nyöszörög. <br><br>(Csak néha, titkos éji órán <br>Gyúlnak ki e bús, nagy szemek.) <br>A fehér asszony jár a várban <br>S az ablakokon kinevet.