Téged keresnek szemeim, <br>Csak tégedet, szerelmem! <br>S mindenkit látnak szemeim, <br>Épen csak tégedet nem! <br>Ne látnám többé a napot, eget, <br>Csak láthatnálak, lelkem, tégedet! <br><br>Oh istenem, te nélküled <br>Milyen rideg az élet! <br>Inkább lennék fáradt madár, <br>Mely sivatagba téved, <br>Hol nincs számára hűs lomb, hűs patak, <br>Csak forró föveny, forró sugarak.<br>

Éjjel, <br>Mikor a fáradt harcosok őrt állnak az épülő kapu előtt, <br>A leggyötörtebb tompán a földre puffan, <br>Szive kifuttatja a vágányokat <br>S a fények szédítő pályaudvaráról <br>Kirobog a mennyei páncélvonat. <br><br>A páncélvonat megdördül haraggal, <br>De csak a pávák hallják s kitárják rá farkukat kénytelen <br>S a fiatalok vérébe zuhog <br>Ütegeiből a szerelem. <br><br>Mert küzdeni kell a halálban is: <br>A fáradt élet nem bír minden harcokat - <br>Mikor még friss eleven voltam, <br>Mért nem akkor zúdultál szivemből <br>Jobbharcú, mennyei páncélvonat! <br>

Izzik a tűzhely, ajtaja hajtva, <br>szökkenve sziszegnek a szikraszilánkok <br>álmokat űzve nézek a tűzbe: élnek a lángok <br>sírnak a lángok. <br><br>Élni ha fáj és sírni ha fáj <br>(van kivülök még, ó, ami fájna!) <br>vigaszt eregetve, szemünkbe meredve <br>itt van a kályha, <br>ízzik a kályha. <br><br>Fáj neki égni, s kínja be régi! <br>méla varázsban ég a parázsa, <br>de mégsem akarja, hogy betakarja <br>lassu hunyása, <br>hamvadása. <br><br>Döbben a lelkünk tűz kihunyásán, <br>jégölü sír, amit ágynak a tél vet - <br>- Hintve virággal, szent olajággal <br>ha nincs is az élet, <br>kincs ez az élet. <br><br>Szikraszilánkként szökni szeretnék, <br>láng-szeretettel életet áldok, <br>s jövőt kibetűzve nézek a tűzbe: <br>élnek a lángok, <br>sírnak a lángok. - <br><br>Szatmár 1925. december<br>

Hol a mohos szirt öbléből <br>Ezüst forrás ömledez, <br>S a patakok csörgésétől <br>A setét völgy zengedez; <br><br>Hol meredek tar kősziklák <br>Az egekkel mérkőznek, <br>S a százados roppant tölgyfák <br>A felhőkbe verődnek; <br><br>Hol a vadonnak csudái <br>Pompájokat mutatják, <br>S a természet nagy szcénái <br>Az érzőt felborzasztják; <br><br>Hol a váromladékokon <br>Az őszült kor lelke leng, <br>S a bészakadt sírboltokon <br>Bús halotti ének zeng: <br><br>Itt lakik a képzelődés, <br>Képekben elmerülve, <br>Itt a forró lelkesedés. <br>Plutarch karjára dűlve. <br><br>Itt emeli fel fátyolát <br>A Visszaemlékezés, <br>Itt rakja le zöld sátorát <br>A bölcs Magábatérés. <br><br>Itt tévelygek a világi <br>Lármától különválva, <br>Képzeletim forrósági <br>Között magamba szállva. <br><br>Amott egy magas szirt fokán <br>Egy puszta vár dőledez, <br>Melynek szomorú homlokán <br>Bús régiség epedez. <br><br>Hajdan ez a dicsőségnek <br>Volt fényes palotája, <br>S a legerősebb vitézségnek <br>Győzhetetlen hazája; <br><br>Hajdan felséges tornyai <br>A felhők közt ragyogtak, <br>S ime, most kevély ormai <br>Rakásra omladoztak! <br><br>Ott az eldőlt sírköveknél, <br>Hol most lelkek támadnak, <br>S a mélycsendű éjfeleknél <br>Bús nyögések hallatnak: <br><br>Ott nyugosznak a bajnokok <br>Mélyen a föld gyomrában, <br>A töredezett oszlopok <br>Között, örök homályban. <br><br>Ama kormos ablakoknál, <br>Hol most repkény szövődik, <br>S a mohosúlt kőláboknál <br>Iszolag tekerődik: <br><br>Ott búcsúzott szívszakadva <br>Az ékes hölgy férjétől, <br>Mikor a kürtök riadva <br>Elszakaszták keblétől. <br><br>Ott nézett le borzadozva <br>Bajvívó kedvesére, <br>Ott dűlt ismét lankadozva <br>A győzőnek keblére. <br><br>Amaz ijesztő boltoknál, <br>Hol most baglyok huhognak, <br>S a rémítő nyílásoknál <br>Száraz kórók suhognak: <br><br>Ott hörpölték egymás vérét <br>A párducos magyarok, <br>Ott nyerték el a harc bérét <br>A győzhetetlen karok. <br><br>Ama bércfalakon álltak <br>A vár pártás szűzei, <br>Mikor ellenségbe vágtak <br>A haza erősei. <br><br>Ama vár roppant kapuján <br>Zengtek a tárogatók, <br>Mikor a véres harc után <br>Visszatértek a hódítók. <br><br>S ott, hol a győzödelmesek <br>Toborzón vigadoztak, <br>S az érzékeny szerelmesek <br>Szívekben olvadoztak, <br><br>Most a gyászos romladékon <br>Bús éjszakák borongnak, <br>És a borzasztó tájékon <br>Bágyadt szellők zokognak. - <br><br>Így múlik el a világnak <br>Minden gyönyörűsége! <br>Így minden tündér nagyságnak <br>Veszendő dicsősége! <br><br>Hősek márvány sarampóit <br>Az idő eltemeti, <br>S a fél világ hódítóit <br>Feledékeny por fedi. <br><br>A bölcs, ki ma nagy lélekkel <br>A naphoz emelkedik, <br>Holnap gyáva gyermekekkel <br>Egy sírba ereszkedik! <br><br>[Végleges formája 1801 után]<br>

Mit látok, óh szent Istenek! álom-é? <br>Gyengén emelgesd kis csalogány begyed, <br>Lassan lebegjetek, virágok, <br>Álmomat el ne legyezd, zefirkém! <br><br>Óh, göndör árnyék! hogyne irigyleném <br>Sorsod, mikor még a nap is üldözi <br>Könnyű habocskádat, királyném <br>Gyöngykebelén s ajakán. Te félhólt! <br><br>Ki megcsömörlél rossz falatid miatt <br>Bús életedtől, tartsd meg ölő kezed <br>S reményed omladéki közzül <br>Vesd ide mord szemed e csudára. <br><br>S nem halsz meg úgy-é? Véd idejű, szilas <br>Gyengébb korodban, bárha Dianna tán <br>Vagy Venus is hevert alattad, <br>Mégse hevert, tudom, ily dicsőség. <br><br>Álnok legyecskék! Szemtelen állatok! <br>Ne merjetek rá szállani. Óh te kis <br>Szív-bájoló mozgás! Rezegj csak <br>Szép ajakán s szemein. Talán én <br><br>Szökdécselő... <br>