Szép, lankadt novemberi gally, <br>jó bánat tiszta, lassú míve, <br>kiről levált a röpke raj <br>s alatta hajló, száraz íve <br>maradt hűs, haldokló kezeknek, <br>magánnyal dús és koldus ág, <br>melyen csak emlékek rezegnek: <br>elvégezett szomoruság! - <br><br>miért vettelek észre ma <br>talán először életemben, <br>mint sokszor elhadart ima <br>szavát, amely az értelemben <br>tartalmat nyer és felvilágol? <br>Miért nincs más rajtad kivül <br>szememben ebből a világból, <br>mely elsötétül és kihül?

Az emberek, az élők és halandók <br>Elmúlnak tőlem lassan, csöndesen <br>És becsukódnak minden földi ajtók <br>És beborul egem és életem. <br>Az ifjúsággal a szerelem elmegy <br>A mennyei és földi szerelem, <br>Az örömök utolsót énekelnek <br>S a bánatok maradnak csak velem. <br><br>A bánatok s a régi, boldog ősök, <br>Magyar költők, tündöklő, végtelen <br>Dicső sorokban az áldott elődök, <br>Ők súgnak szellemhangokon nekem. <br>Balassi, Csokonai és Petőfi, <br>Arany, Tömörkény. És én figyelem <br>E hangokat, mint darvakat a téli <br>Magányos, hűvös, ködös éjjelen. <br>Lelkem szeme szent röptüket idézi <br>S hozzájuk hangolom az énekem...

Forgószél megy út közepén, <br>Csoportokat dobál felém, <br>Hejh forgószél! ha jó volnál, <br>Inkább babámhoz hordanál. <br><br>Az én babám nem kis baba, <br>Sugár mint a jegenyefa, <br>Szépen danol, szépen táncol, <br>Hozzá kökényszeme lángol. <br><br>A kökényt én úgy szeretem, <br>Ha szemében tekinthetem; <br>Hejh! de tőle távol vagyok, <br>Csak egyedűl fűlök, fagyok. <br><br>Érem-e még azt vagy soha, <br>Hogy galambom elmondhassa: <br>Hova, hova bojtárlegény, <br>Tudod-e, hogy szeretlek én? <br><br>Azt csak tudnám még, hogy szeret. <br>De tudom, hogy el nem jöhet, <br>S mint madár a száraz ágon, <br>Csak úgy tengek a világon.

Minden órám csüggesztő magányom <br>Néma csendén búnak szentelem, <br>Rajtad elmém, ah, törődve hányom <br>S könyim árját issza kebelem. <br>Merre, merre tüntök hű szerelmek, <br>Melyek láncolátok szívemet? <br>Ha fogjátok forró szenvedelmek <br>Elborítni lángként éltemet? <br><br>Most is karján fényes Ideálnak <br>Még magasan rengnek álmaim, <br>Ah, de tündérvárán nem találnak <br>Méltó tárgyat többé lángjaim. <br>Fanni, Fanni, mint zefír utánad <br>Sóhajtásim szállnak úntalan, <br>Szűnj meg egyszer lélekvesztő bánat! <br>Szív, mért ingerlődöl hasztalan? <br><br>Zengtem égi dalt: mint alkonyában <br>Philoméla kertem bokrain, <br>S mind hiában folytak, mind hiában <br>Bájos hangok lantom húrjain. <br>Csillagokra fel remegve sírtam, <br>S fényektől nem jött vígasztalás; <br>Berkén Echót fájdalomra bírtam, <br>S jajgatásnak szólt csak jajgatás. <br><br>Isten hozzád eltűnt rózsapálya, <br>Isten hozzád elsírt nyúgalom! <br>Képed lelkem többé nem találja, <br>Dúló vészként zúg a fájdalom. <br>S bár a kor, borítva fátyolával, <br>Tőle messzebb messzebb elvezet, <br>Rám világít lobbanó fáklyával, <br>S visszavonz a bús Emlékezet. <br><br>S ah reményem mindegyik virága <br>Újra fonnyad szellemkebelén, <br>Újra sűlyed a szív boldogsága, <br>S régi sebben újra vérzem én! <br>S míg a gyötrelemnek visszérzése <br>Százszorozva tépi lelkemet: <br>Képzetemnek vészhozó lengése <br>Gyújt és kínos álmokkal temet. <br><br>Szállj homályba, s húnyj el fátyolodnak <br>Éjjelében bús Emlékezet! <br>Álmaid ha lassan alkonyodnak, <br>Nyúgalom tán nyújt még hű kezet. <br>Nyájas arcod visszasúgárzása <br>Enyhe fény a boldog napjain; <br>Nékem, ah, csak Léthe áradása <br>Hoz segédet kínom lángjain! <br><br>Álmosd, 1813. június 11. után

Kettős teher <br>s kettős kincs, hogy szeretni kell. <br>Ki szeret s párra nem találhat, <br><br>oly hontalan, <br>mint amilyen gyámoltalan <br>a szükségét végző vadállat.