Szompolyogva tértem félre; a gyermeket <br>Mondám, szabad volt akkor még szeretni. <br>Tekintsd hajad, s lásd ím e kecseket; <br>Mernéd a felvirúltat most illetni? <br><br>Öt kín között élt év orcád neked <br>Gyengébb redőkkel el kezdé lepetni. <br>Nem lelt-e Amor érző szíveket, <br>Kik készek voltak Nínonért gerjedni? <br><br>Kilép a parton. Lelke bánatában <br>Alélva dől el bátyja hív karjában, <br>S a szép mely lélegzést alig veszen, <br><br>Él, él! felpillant! s társaim sorában <br>Engem keres fel; Nínonná leszen, <br>S e hév, e szent csók istenné teszen. <br><br>1811 <br>

Megfagy a szív, ha nem szeret; <br>És ha szeret, megég. <br>Ez és az baj. E két baj közt <br>Melyik jobb?... tudj` az ég! <br>

Énekeljünk Cipriának, <br>Drága kincs! <br>Mert ez élet-asszonyának <br>Párja nincs. <br>Rózsa nyíl ennek nyomában, <br>Bársony ennek birtokában <br>A bilincs. <br><br>Énekeljünk Cipriának <br>Egyaránt; <br>Engem is nyájas fiának <br>Tegze bánt, <br>Amiolta szép szemeddel, <br>Rózsaszín tekinteteddel <br>Tőrbe hányt. <br><br>Énekeljük felsegítő <br>Karjait <br>S a szerelmek lelkesítő <br>Lángjait. <br>Vígadozzunk, és magunknak <br>Osszuk édes ajjakunknak <br>Csókjait. <br><br>Óh de kincsem! a te szíved <br>Ég-e még? <br>Úgy, miként ez a te híved <br>Szíve ég? <br>Látom ellobbant szemedről, <br>Lángoló tekintetedről... <br>Már elég. <br><br>Hátha engem sírom árka <br>Nyelne bé: <br>Boldog élted, szép madárka, <br>Lenne-é? <br>Ah, ha én elvesztenélek, <br>Mit csinálnék, drága lélek! <br>Óh - óh - jé? <br><br>Angyalocskám! csak te bírod <br>Szívemet, <br>Míg ölemből puszta sírod <br>Eltemet. <br>Addig is, míg csak lehellek, <br>Tégedet forrón ölellek, <br>Hívemet. <br><br>Csak te is hívedre nézzél, <br>Kedvesem. <br>Csókra új csókot tetézzél <br>Szívesen. <br>Így lehet hűségbe lennünk, <br>Karjainkon megpihennünk <br>Csendesen. <br><br>Hű galambom! kőlcsönözzünk <br>Szíveket, <br>Szíveinkre úgy kötözzünk <br>Lépeket. <br>Csókjaink közt egybefolyjunk, <br>Új szerelmünkről danoljunk <br>Verseket. <br><br>Szádra szám egy gerjedelmes <br>Csókot ád, <br>Mint igaz szívem szerelmes <br>Zálogát. <br>Jól tudom, hogy míg csak élek, <br>Hív leszel te 's, drága lélek; <br>Csócsi hát!<br><br>

Mennyi ember van, <br>akit szeretek. <br>Mennyi nő és férfi, <br>akit szeretek. <br>Rokonszenves boltileányok, <br>kereskedősegédek, régi és hű <br>cselédek, lapkihordók, csöndes, <br>munkás írók, kedves tanárok, <br>kik vesződnek a kisfiammal. <br>Találkozunk mi olykor-olykor, <br>meg-megállunk, szemünk összevillan, <br>s én még maradnék tétovázva, <br>talán hogy elmondjam ezt nekik. <br>Mégsem beszélek, mert csak a részeg <br>aggastyánok s pulyák fecsegnek. <br>Ilyesmiről szólni nem ízléses. <br>Meg aztán nincsen is időnk. <br>De hogyha majd meghalok egyszer, <br>s egy csillagon meglátom őket, <br>átintek nékik kiabálva, <br>hajrázva, mint egy gimnazista: <br>"Lásd, téged is szerettelek."

Ennek az özvegynek itt a villamosban <br>nem akar senki se <br>helyet adni. <br>Csak áll s lesi, hogy <br>hová <br>ülhetne le. <br>Szemében pedig ez van: Irgalom, <br>kegyelem, emberek. <br>Messziről jövök én, <br>gyermekszobákon és temetőkön <br>bukdácsoltam előre, <br>míg ide jutottam. <br>De elhalt az uram, nincs, aki védjen, <br>elhaltak fiaim, <br>leányaim, kedves vejeim is, <br>s most egyedül <br>teszem meg ezt az utat, <br>a végállomásig. <br>Mondjátok, emberek, <br>ha láttok itt, amíg dülöngök, <br>rendkívül-furcsa, kis fekete kalapomban, <br>rogyadozó térdemmel, <br>s a gyakor szüléstől <br>megroncsolt méhvel, <br>nem jut eszetekbe <br>az édesanyátok?