...A gond a szívünk gyökerén tanyázik, <br>s ott titkos kínokat csírázik, <br>békétlen hánytorog, zavar nyugtot, gyönyört; <br>mindegyre új meg új álarcot ölt, <br>házat mutat s tanyát, kis gyermekeket meg asszonyt, <br>máskor tűz, víz, tőr, mérgezés; <br>attól remegsz, mi nem jön, és <br>mit el sosem veszítsz, azt kell folyton siratnod...<br>

Virágzásom idejében <br>Akármerre kerültem, <br>A természet nagy kertjében <br>Minden nyitott körűltem; <br>Minden újult, éledett, <br>Minden örvendeztetett. <br><br>Héj de már hogy meghervadtam, <br>Ha lehajtom fejemet, <br>Azt súgja a főld alattam, <br>Hogy maholnap eltemet. <br>Sorsom így ha képzelem, <br>Elgyalít a félelem. <br><br>De ha nézem a temérdek <br>Csillagokkal tölt eget <br>És tanácsot tőlle kérdek; <br>Ő magához integet, <br>Hol kinyílva tölthetem <br>Újra munkás életem. <br><br>Lelkem azt örülve látja <br>És repülne hirtelen; <br>Csak az fáj, hogy test barátja <br>Tőlle válni kénytelen; <br>Ő a világi sok bajt <br>Únva nyúgalmat óhajt.

Rossz vagy, vagy jó vagy? <br>Nem születtem én kitalálónak <br>S nem is születtem rossznak vagy jónak, <br>De kedves, gyűlölt <br>Hiábavalónak. <br><br>Akarsz maradni? <br>Én, jaj-jaj, hisz alig tudok adni, <br>Igérni tudok és megfogadni, <br>De beváltani? <br>Inkább elszaladni. <br><br>Téged szeretlek, <br>Hogy Te szeretsz, nem is olyan fontos: <br>Két ember s mind a kettő bolondos. <br>Mi lesz velünk, majd eldönti talán <br>A Sors, e bölcs, gondos.

Földre szállt a legszebb angyal <br>Isten engedelmivel, hogy <br>Fölkeresse, megtekintse <br>A legszebbik szép leányt. <br>Megtalálta. Megszerette. <br>És ezentúl rája nézve <br>Szebb volt a föld, mint a menny, <br>És azért is minden éjjel <br>Le-lejárt a szép leányhoz. <br>Csillagról csillagra lépett, <br>És midőn elérte már <br>A legalsó csillagot, <br>Ottan egy hattyúra ült, <br>Egy fehér hattyúra, és ez <br>Hozta őt a lyányka mellé, <br>Aki őt kertébe várta, <br>S szűz mosollyal fogadá, <br>Melytől a bimbók kinyíltak <br>És az elhervadt virágok <br>Újolag föléledének. <br>Ottan űltek és beszéltek, <br>Míg a hajnal nem hasadt, <br>És beszédök mindenről folyt, <br>Ami szép és ami szent. <br>A leányka szemlesütve <br>Hallgatá a fényes angyalt, <br>S ahogy egyszer föltekintett, <br>Annyi bűbáj volt szemében, <br>Hogy az angyal térdre omlott, <br>És egy csókot kére tőle, <br>És a lyány meg nem tagadta. <br>Milyen csók volt ez!... midőn <br>Összeért az angyal ajka <br>És a lyányé, az egész föld <br>Megrezzent a kéj miatt, <br>Mintha az csak egy szív volna; <br>S odafönn az égen minden <br>Csillag egy-egy csengetyű lett, <br>Mely varázshangon csilingelt, <br>S e még nem hallott zenére <br>A virágok, mint megannyi <br>Tündérek, táncolni kezdtek, <br>És a hold - mivel talán az <br>Elpirult lyány belenézett - <br>Elpirúla szinte, s tőle <br>Rózsaszínű lett az éj. <br>És az angyal csókja szépen <br>Megfogamzott: a leányka <br>Anya lett: oly gyermeket szűlt, <br>Oly dicsőet, aminő csak <br>Akkoron születhetik, ha <br>Föld és ég ölelkezék. <br>Kardot szűlt a lyányka, kardot, <br>És ez a kard... a szabadság. <br><br>* <br><br>Feljött a legrútabb ördög <br>Sátán engedelmivel, <br>Fel a földre, hogy meglelje <br>A legocsmányabb boszorkányt. <br>Megtalálta. Megszerette. <br>És ezentúl jobban tetszett <br>Néki a föld a pokolnál, <br>És azért is minden éjjel <br>Föl-följárt a boszorkányhoz. <br>Tűzokádó hegy torkában <br>Jöttek össze éjfelenként. <br>Békafejű, kígyófarkú, <br>Lángsörényű, sárkánylábú, <br>Vad fekete paripa <br>Hozta föl az ördögöt, <br>S a boszorkány, denevérek <br>És baglyok kíséretében, <br>Hórihorgas seprőnyélen <br>Lovagolva jött elé a <br>Tűzokádó hegy torkába. <br>Ottan űltek és beszéltek, <br>Míg megszólalt a kakas, <br>És beszédök mindenről folyt, <br>Ami rút s szentségtelen. <br>S szólt az ördög: "Fázni kezdek, <br>Jöszte beljebb, jöszte beljebb, <br>Le a hegy legfenekére, <br>A tüzeknek őshonába... <br>Hah, még itt is fázom, fázom, <br>Szinte csattog a fogam... <br>Jer, ölelj meg, jer, csókolj meg!" <br>S ölelkeztek, csókolóztak. <br>Milyen csók volt ez!... midőn <br>Összeértek ajkaik, <br>A boszorkány s ördög ajka: <br>Összeborzadott a föld, <br>S dörgött, morgott, mintha vészes <br>Felhőket nyelt volna el, <br>S elkezdett okádni a hegy, <br>És okádta ég felé a <br>Tűzesőt, tűzköveket, <br>És egy láng lett a világ, <br>Csak a csillagok s a hold <br>Vontak fátyolt arcaikra, <br>Sűrű fátyolt, feketét, <br>Hogy semmit ne lássanak. <br>S megfogant az ördög csókja, <br>Anya lett s szűlt a boszorkány, <br>Szűlt oly förtelmet, minő csak <br>Akkoron születhetik, ha <br>Föld s pokol ölelkezék. <br>Láncnak híják a boszorkány <br>Undok kölykét, láncnak híják, <br>És e lánc... a szolgaság. <br><br>* <br><br>És a mennynek s a pokolnak <br>Két szülötte, a szabadság <br>S szolgaság, a kard s a lánc, <br>Harcot űz élet-halálra, <br>Hosszu harcot, hosszu harcot, <br>Elfáradva, nem pihenve. <br>Tompa, csorba már a kard, <br>De a lánc is szakadoz. <br>Várjunk, várjunk egy kicsit, <br>Megtudjuk már nemsokára: <br>Melyik lészen úr a földön? <br>Melyiké lesz a világ?

Mélázva meséli <br>Édesanyám, <br>Szomorú élete <br>Alkonyán, <br>Hogyan szerették <br>Egymást ők ketten <br>Szerelmük tavaszán, <br>Mikor én születtem... <br><br>Lobogó kandalló <br>Hasábja bug: <br>Múló az üdvösség, <br>A tavasz hazug, <br>De azt is tudom jól, <br>Megérezem, <br>Hogy szent volt, hogy nagy volt <br>Az a szerelem! <br><br>Hiszen a hajtása <br>Én vagyok, <br>Nagy szemeim lángja <br>Tőle ragyog! <br>Kivettem a részem <br>Télből, fagyból, árnyból, <br>De bennem örökké <br>E letűnt üdvösség <br>Szent tavasza lángol!