Lentről vad lárma csap föl hozzám, <br>Ki ide föl egyedül jöttem <br>S fölutamat megöntözötten <br>Mutatja elhullott vérem. <br><br>Magas váramból meg-megkérdem: <br>Kik azok a lármásak lent itt? <br>Ezek azok a dalos senkik, <br>Kiket megöltek a példák? <br><br>Víg tüdejük hallom, hogy mély, tág: <br>Vert úton, ügyesen loholnak, <br>Mi volt tegnap és mi lesz holnap, <br>Nyugodtan bízzák ők másra. <br><br>Óh, életem szent indulása, <br>Magam is bús szemet meresztek: <br>Óh, bár maradtam volna veszteg, <br>Mint kölyköket bátoritsak. <br><br>Mert általam él és van itt csak <br>E gyülevész had. Az én vérem, <br>Mely pirosan csillog az éjben, <br>Úszítja, vezeti őket. <br><br>Föntről nézem a törtetőket, <br>Kik fölzendültek váram alján <br>S vitáznak váram viadalmán <br>Mea culpa, mea culpa.<br>

Száritson ki szemükből a Nap, <br>Kik egyszer is megnéztek. <br>Ne hagyjon az én suta arcom <br>Senkinek se szánó emléket. <br><br>Sors-intézőm a Semmi legyen; <br>Szem- és fültömő Semmi, <br>Adassék meg nekem vád nélkül <br>S észrevevő vágy nélkül menni. <br><br>Hangomat a Semmi igya föl, <br>Mint az álmokat issza <br>S az én gyönge, panaszos hangom <br>Ne jajgasson senkinek vissza. <br><br>Távozzak el én mindenkitől <br>Megsemmisülve, szökve, <br>Szemekből, fülekből távozzak <br>Emlékek nélkül és örökre. <br><br>Egy suhanás se árulja el, <br>Mit lelkem úgyis titkolt: <br>Valaki elment élet nélkül, <br>Valaki elment, aki itt volt. <br><br>Felejtsem el én is magamat, <br>Nagyboldogan felejtsem, <br>Önmagamból és a világból <br>Szédülve, zuhantva leejtsem. <br><br>Akkor se legyek majd senkié, <br>De ne is legyek árva, <br>Nézzek szép, hideg mosolygással <br>Az én hívó, örök arámra. <br><br>Nem voltam másé, se magamé, <br>Arám: a hideg Semmi, <br>Nincs jogom, hogy emléket hagyjak <br>És, jaj, nincs jogom emlékezni. <br><br>Feledt kérdésként, választalan <br>Bukjam csöndbe omoltan: <br>Ha nem voltam, ne vágyjak lenni <br>S maradjak titok, hogyha voltam.<br>

Hamar-követje a tavasznak, <br>Hímes pillangó, idvez légy! <br>Még nincs rózsa; s te a kopasznak <br>Mégis csókolására mégy? <br><br>Miért szállsz ama puszpángokra? <br>Hiszen nem a víg kikelet <br>Adott még új kantust azokra; <br>Átzőldellik ők a telet. <br><br>Menj inkább a setét rögökbe, <br>Állhatatlan selyemmadár! <br>És súgd az ő dugúlt fülökbe, <br>Hogy élet és tavasz van már. <br><br>Lát'd, még a főldben szunyókálnak <br>A Flóra gyenge szűzei, <br>S a napra félve kandikálnak <br>A csirák nedves szemei. <br><br>Nézd csak, az orgonák tövébe <br>Mely kellő szagok lengenek; <br>Menj, fuss a szellők ellenébe, <br>Tán a violák fejlenek. <br><br>Eredj s egy hosszú csókkal szídd ki <br>Zefir elől illatjait <br>És szárnyad zörgésével hídd ki <br>A napra kisded húgait... <br><br>Mit? violákról violákra <br>Osztod, te csélcsap, csókodat? <br>Be boldog vagy, hogy egy virágra <br>Nem kötöd indúlatodat! <br><br>De én csak egy rózsát szerettem; <br>Ah! csak egy bírta szívemet, <br>S miólta már ezt elvesztettem, <br>Örök tél dúlja létemet. <br><br>Az én lelkem is hajdanában, <br>Mint te, vídám s eleven volt, <br>Míg ifjúságom tavaszában <br>A virágzó Lilla bájolt: <br><br>De most lomha s hernyó módjára <br>Mászkál a fanyar bánaton <br>És a mások múlatságára <br>Magának verskoporsót fon. <br><br>Ah! szárnyad eszembe juttatja <br>Psychét s az ő bánatjait, <br>És a Psyche gyötrő bánatja <br>Tulajdon lelkem kínjait. <br><br>Ő is Ámor aranyvárában <br>Egykor édes nektárral élt <br>És a gráciák rózsásában <br>Kedvet s örök tavaszt remélt: <br><br>De egy bűbájos hang neszére <br>E víg scénák eltűntenek, <br>S az ő halálos gyötrésére <br>Ég, föld, mind felesküdtenek. <br><br>Óh, mikor lesz, hogy bús kínjában <br>Letőltöm hernyó-éltemet <br>És szemfedelem púpájában <br>Kialszom szenvedésemet? <br><br>Mikor lesz, hogy lelkem, letévén <br>A testnek gyarló kérgeit <br>S angyali pillangóvá lévén, <br>Lássa Olympus kertjeit, <br><br>Hol őtet egyik vígasságból <br>Másikba új szárnyak vigyék, <br>Hogy a szférákban nőtt rózsákból <br>Örök ifjúságot igyék?<br>

Mily rövid az élet!... <br>Mint hullócsillag futása, <br>Mely földünk körébe jutva, <br>Lángra gyúl, és tűz-barázdát <br>Írva elszalad, gyorsabban, <br>Mint egyet pillantanál. <br>Útja honnan jött? hová visz?... <br>Míg sötét volt, s ujra az lesz, <br>A világ-ür végtelenjén <br>Hol bolyongott? és hová fog?... <br>Ki tudná megmondani! <br>Míg tündöklött, addig élt. <br><br>S honnan jössz te, lélek... <br>Mely csak e föld gőz-körében <br>Vetve lángot, addig fénylel, <br>Amig éppen áthaladsz; <br>Bölcsőd és sirod homály. <br>Akkor lobbanál-e föl csak <br>Az állatban, s véle múlsz el?... <br>Vagy jövél a végtelenből <br>Ismeretlen, hosszu pályán, <br>S visszatérsz azon megint?... <br>Oh, ha nem volt, és ha nincs <br>E parányi csillogáson <br>Innen és túl folytatás: <br>Mily rövid az élet! - <br><br>Megfelelsz te, lélek. <br>Volt idő, mikor tagadták <br>A futamló csillagot: <br>Semmi az, csak földi pára, <br>Lobban, és fut, és el-ég. <br>Most a szellemet tagadják: <br>Semmi az, csupán anyag, <br>Agyvelő, vér és ideg <br>Összhatása, mely azonnal <br>Véget ér, ha szétbomol <br>Agyvelő, vér és ideg. <br>Az anyag a halhatatlan: <br>Fűben-fában újra éled, <br>Összetársul, meg elszéled <br>Mindörökké, szakadatlan; <br>Hanem e feltámadást <br>A szellem nem éri meg: <br>Ez üres hang, nincs sehol, <br>Puszta réme ferde agynak, <br>Mílyet századok ránk hagynak - <br>S csak zavarja a tudást. <br><br>Oh, ti, akik jobb felemnek <br>Már e földön mély sírt ástok: <br>Oly bizonyos hát tudástok, <br>Hogy helye sincs védelemnek? <br>Nem mond ellen az a szellem; <br>Mely kutat, hogy támaszt leljen <br>Megtagadni önmagát? <br>S nem rettegné, ha meglelte <br>- Mit tudása így teremte - <br>Azt az örök éjszakát?... <br>Ah, jobb volna kissé várni, <br>Nehogy úgy találjon járni <br>Az a híres tudomány, <br>Mint ama gyors fénnyel jára, <br>Mit csillagnak vélt a golyhó, <br>Ő azt mondá: csak gyúlt pára: <br>S ím, ma áll, hogy égi bolygó - <br>Mi lehet még ezután? <br><br>Ami annyi szívbe oltva <br>Élt világ kezdete olta; <br>Mit remélt a hindu, párz; <br>Amért lángolt annyi oltár, <br>Zengett Szíonon a zsoltár: <br>Hogy nem addig tart az élet <br>Míg alant a testbe' jársz; <br>Hanem egykor újra éled, <br>S költözzék bár fűbe, fába <br>Vagy keresztül állaton: <br>Lesz idő, hogy visszatérhet <br>Régi nemes alakjába, <br>Megtisztúlva, szabadon; <br>Vagy a "boldogok szigetjén", <br>Mint hivé a boldog hellén, <br>Vagy az üdvezűltek helyén, <br>Mint reméli keresztyény, <br>Lesz dicsőbb folytatása: <br>Én ezt meg nem tagadom. - <br><br>Mit hisz a tudós? ő lássa, <br>Földi pályám' ami nézi: <br>Annak immár vége lesz, <br>Vissza senki nem idézi; - <br>S rövid foglalatja ez: <br><br>Mély homályban, éjfél tájban, <br>Kis fény is ha nagynak tetszik, <br>Hogy a föld körén bolyongtam: <br>Egy barázdát én is vontam. <br>Az emberek ráveték <br>Pillantásukat egy percig, - <br>S egy tudós tán megfigyelt <br>És lapjára, sok száz jelhez <br>- Ahogy csillagfutást felvesz - <br>Könnyed, vékony karcolással <br>Rólam is tőn némi jelt, <br>Mire reggel ő sem ismer; <br>S összevéti annyi mással <br>A jövendő nemzedék, <br>Mely se kérdi tán, se tudja, <br>Nem is igen lesz rá gondja: <br>Hogy itt éltem, s a tömegben <br>Én is lantot pengeték. <br>

E durva ágyon végvonaglásomban <br>Még szánakozó könnyeket lelek, <br>Mert a dicsőség és lángész illatja <br>Árasztja el e fájdalom-helyet. <br>Itt énekelt ő, itt imádkozott és <br>Halt meg, reményeinek özvegye, <br>S én ismétlem, számlálva szenvedésim: <br>Szegény Gilbert, mennyit nem szenvede! <br><br>"Bátorság, költő!" így beszéltek hozzám, <br>"Gondunk leszen lantodra és reád." <br>Tennap mondák, s ma a vészben nekem csak <br>Az irgalom nyitá meg ajtaját. <br>Reszkess, gonoszság! végdalom megpendül, <br>S ha meghalok, rajtad lesz bélyege... <br>Ah, kiesik az írótoll kezembül: <br>Szegény Gilbert, mennyit nem szenvede! <br><br>Ha hosszú sóhajtásaim után egy <br>Vigasztaló szó hangzanék nekem, <br>Ha volna itten egy baráti kéz, mely <br>Megmelegítné reszkető kezem! <br>De a barátok nem hallják keservem, <br>Estéjök lakomában foly ma le, <br>S nem veszik észre társok távollétét... <br>Szegény Gilbert, mennyit nem szenvede! <br><br>Megátkozám én születésem napját; <br>De a természet olyan gyönyörű, <br>De minden este erdők illatával <br>Lebeg a szellő ablakom körűl. <br>Sétálni párosan virágos fűben, <br>Bent a fák közt merengve űlni le: <br>Oh mily boldogság, milyen szép az élet!... <br>Szegény Gilbert, mennyit nem szenvede!<br>