Itt a bucsúperc: válok. - Nem szabad! <br>Leomlok, a világ kereng velem! <br>E szenvedés, e szörnyü kín alatt <br>Hogy nem repedsz meg, égő kebelem? <br><br>Nem, én nem hordom többé terhemet, <br>Habár egy élet rajta függene, <br>Válj lángszavakká, titkos érezet, <br>Te szívem pokla, szívem édene. <br><br>S ha szólanék is, mit remélhetek? <br>A sors irántam oly vad, oly kemény; <br>Oh kárhozat, oh gyilkos képzetek! <br>Nem gyúl érettem viszonérzemény. <br><br>Én távozom, s örökre távozom <br>Gyötrő titkommal tőled, oh leány! <br>Vezessen a sors boldog útakon, <br>Öröm-tavasznak tündér-korszakán. <br><br>Legyen pályád mosolygó rózsakert, <br>És minden óra benne rózsaszál, <br>S ne tudd, ne tudd, leányka, e levert <br>Sziv-éjjelen, hogy csillagom valál!

Mint kit a halál hatalma <br>E világból elszakajt, <br>S ösmeretlen sors elébe <br>Messze választ, messze hajt: <br>Úgy megyek ki most körödből <br>Lelkem elhalván bele, <br>Fájdalomnak és örömnek <br>Kínos édes lakhelye! <br><br>Ámbár most csak fájdalomnak, <br>Nem örömnek helye vagy, <br>S benned jó reményem semmi, <br>Veszteségem súlya nagy, <br>Mégis összetört lelkemnek <br>Elfojtott nyögésivel <br>Tőled gyászban és keservben <br>Szívszakadva megyek el. <br><br>Oh itt keltek, itt szövődtek <br>Életem reményei, <br>Itt repestek, itt enyésztek <br>Tarka álomképei. <br>Őket egy szem villanása <br>Alkotá és nevelé, <br>S ismét egy szem fordulása <br>Összedúlá, temeté. <br><br>A tiéd, szelíd leányka, <br>Bájt sugárzó szép szemed <br>Volt az, melynek változásán <br>Lelkem testem így eped. <br>Gondolád-e, hogy ha édes <br>Hódolással rám tekintsz, <br>Mennyet, poklot nyitsz szivembe, <br>Melynek vége-hossza nincs? <br><br>Mennyet a magas boldogság <br>Minden fellengésivel, <br>Poklot a kín, átok, ínség <br>Szemfogó mélységivel? <br>Gondolád-e, hogy mosolygó <br>Ajkaidnak hangjai, <br>És enyelgő, édesítő <br>Tetteidnek bájai <br><br>Nem hatóbbak nem nyomosbak, <br>Mint szelek fuvalmai, <br>Melyeket ha már megúntál, <br>El lehet fordítani? <br>Nem tudád-e, hogy minden kis <br>Hajlandóság s kegy jele, <br>Melyet adtál, bűnné lesz, ha <br>Visszaandalogsz vele? <br><br>Nem tudád; mint zöld mezőben <br>Könnyen élő szép madár, <br>Mely után a kis fiúnak <br>Szíve, szeme, lába jár, <br>Egy bokortól más bokorhoz <br>Fut, forgódik, meg-megáll, <br>És ha űzőjét kicsalta <br>Énekelve tovaszáll: <br><br>Úgy jövének enyelegve <br>Könnyű pillantásaid, <br>És kicsalták rejtekéből <br>Szívem égő vágyait: <br>A reménynek és kétségnek <br>Fájdalmát és örömét, <br>A gyönyörnek, gyötrelemnek <br>Áldó, féltő szellemét. <br><br>Mégis mind ez érzelemben, <br>Szép szemednek fényinél <br>Boldogabb is, gazdagabb is, <br>Mint ki kincsben, hírben él, <br>Vígan lejtve, gondfelejtve <br>Bujdosám a ligetet, <br>S áldást hangzó énekimtől <br>Zengett nyúgat és kelet. <br><br>Most mint a vad rengetegben <br>Áll a gyermek egyedűl, <br>Akkép állok elhagyatva <br>Szép szemednek fényitűl: <br>Láthatárom éjfél, s benne <br>Elmém kedves képei <br>Óriási rémmé nyúlván <br>Lettek ijedelmei. <br><br>Elszokám már a világtól, <br>Mély homály az én napom, <br>Bús setétség s elhagyottság <br>Éjszakám és hajnalom. <br>Mint egy égre nőtt vadas bérc <br>Űl a bánat lelkemen, <br>Bár szaladjak, bár pihenjek, <br>Súlya ott nyom szűntelen. <br><br>Fáj, ha benne háborognak <br>A szív tépő vadai; <br>Fáj, ha őket ostromolják <br>A tüz-elme nyilai. <br>Mégis a föld nem szakad le, <br>Merre hordom terhemet, <br>A magas menny nem borít el: <br>El kell vinnem részemet. <br><br>Elviszem! de mért, ah mért itt <br>Nem találok temetőt, <br>Itt, hol sírtam, és örűltem, <br>Hol vesztemre láttam őt? <br>Máshol fájni fog testemnek <br>Még a föld is, mely temet; <br>Ah de menni kell - leányka! <br>Áldjon isten tégedet!

Emlékednek végső foszlányát, <br>Ledöntött bálvány, eldobom, <br>Egy sóhaj és Isten hozzátok <br>Szerelmes, lázas, balga álmok, <br>Lelkem továbbszáll szabadon. <br><br>A szerelem szép világától <br>Megtörve, fájón búcsuzom. <br>Elrablá tőlem ifjuságom, <br>De elhagyott tündér-világom <br>Búcsuzva meg nem átkozom. <br><br>Búcsuzom. - A szerelem lángja <br>Addig tart, míg az ifjuság. <br>Sírján a meghalt ifjuságnak <br>Letörtem egy édes leánynak <br>Meghalt szerelmünk ciprusát. <br><br>E cipruság utolsó dalom, <br>Elzengem ezt is még neked, <br>Benne sír lelkem régi álma <br>S drágán megváltott szabadsága <br>Bezárult édenkert felett. <br><br>Lelkem szabad. Fakó világban <br>Repülhet, szállhat szabadon. <br>Nem kötik már a régi vágyak, <br>Romjain egy letűnt világnak <br>Elzengtem utolsó dalom. <br><br>Lelkem szabad. Feloldva minden, <br>Mi szárnyait leszegezé. <br>Repülhet már a magas égig <br>Vagy egy kopár temetőn végig - <br>Most ásott, néma sír felé... <br><br>Emlékednek végső foszlányát, <br>Ledöntött bálvány, eldobom, <br>Egy sóhaj... óh, bár véle szállna <br>Egy üres élet végső lángja, <br>Míg elcseng utolsó dalom!...

A sárga lomb megreszket, <br>levél hull, jön a dér. - <br>Ó, minden, ami kedves, <br>elmúlik, sírba tér. <br><br>Az erdőbe a napnak <br>ernyedt sugara vesz. <br>Tán a búcsúzó nyárnak <br>utolsó csókja ez... <br><br>Sírni, zokogni tudnék, <br>érzem - valami tép. <br>Most, hogy bucsút kell vennünk, <br>felújul ez a kép: <br><br>el kell hagyjalak téged, <br>s tudom: meghalsz te már! <br>Te vagy a haló erdő, <br>én a bucsúzó nyár.

A holdsugárban... a holdsugárban <br>a lábnyomát megcsókolám. <br>S izzó fejem a földre nyomva <br>zokogtam az útnak porán <br>a holdsugárban. <br><br>A napsugárban, a napsugárban <br>könnyű lesz válni már nekem. <br>Meghajlok kesztyűsen előtte, <br>s megyek vidáman, hidegen, <br>a napsugárban. <br>