A nagy esőzés elállt, <br>a ködpárák is fölszálltak, Úrnőm. <br>Az elefántok készen állnak, <br>amely percben akarod: <br>indulhatsz. <br>Én maradok és mindenre vigyázok: <br>az illatodra a szobákban, <br>a lábnyomaidra a tornác előtt. <br>Esténként elengedem a házőrző <br>tigriseket, <br>s a fojtott csendben <br>a vörös csillagok alatt <br>mindig újra hallom búcsúszavad.

Mielőtt innen végkép elmegyek, <br>Szeretnék elköszönni, emberek. <br><br>Mint rab, akinek int a szabad út, <br>Búcsút rebeg, mielőtt szabadult. <br><br>Mint a madár, kit Dél vár arra túl, <br>Az eresz alján még egy dalt tanul. <br><br>Mit is daloljak, én szegény beteg, <br>Mit is dadogjak nektek, emberek? <br><br>Talán nem is kell még búcsúzni se? <br>Hisz észre sem vett engem senkise. <br><br>Csak egy könny voltam, aki porba hull, <br>Csak egy sóhaj, ki égbe szabadul. <br><br>Csak egy csók, aki hideg kőre lel, <br>Csak egy szó, kire visszhang nem felel. <br><br>Egy pillangó, ki csillagot keres <br>S elgázolja egy durva szekeres.

Irígyen a sors boldogságom ellen, <br>Pozsony! körödből ismét messze hí; <br>Megyek - de dúlva van bucsúzó mellem, <br>Miként váradnak puszta termei. <br>Utánam intesz még Dunád ködébül, <br>S arcomra keserű köny árja gördül. <br><br>Nem hosszu volt tebenned múlatásom, <br>S az órák mint a nyíl röpűltenek, <br>De ily órákat a nagy mennyországon <br>Angyalnak adnak csak az istenek. <br>Édenben éltem üdvözűlöttképen <br>Barátaimnak nyájas, hű körében. <br><br>A messze távol kéklő fátyolába <br>Takarja már szép képedet, Pozsony, <br>Nem lágyul a vad végezet, hiába <br>Nyögel panasz kesergő ajkamon: <br>Mennem kell! s tán örökre szakadátok <br>Már tőle el, ti szeretett barátok? <br><br>Vegyétek hát a bujdosó kebelnek <br>A zúgó szélben hangzó végszavát: <br>Szerencse kényei akár emelnek, <br>Akár nyomor s inségbe döntnek át, <br>Míg a koporsó nyugtomat nem adja, <br>Érettetek gyúl szívem indulatja.

Immár kész koszorúnk, melyet tíz hónapig izzadt <br>Arccal, gyenge eszünknek gyüjtve diszét, fonogattunk <br>A zöld Pindus alatt, a nyájas Múzsasereg közt! <br>Ennyit, nagytudományu atyák, volt gyüjteni képes <br>S nem többet iparunk! - Noha édes múzsai körben <br>Töltni időt, noha Pallas kertjében gyönyörűebb <br>Illatozásu virágok kelnek, mint a vadonynak <br>Puszta helyén, fárasztóbb mégis a pindusi ösvény, <br>Vonzóbb drága szülőnk s kedves rokonink köre, mintsem <br>Hogy kis időre szivünk azt kész nem volna kerülni. <br>Számüzetett Naso, ki tanítál a Helikonra <br>Törni utat s akadályt meggyőzni karunk panaszid már <br>Nem veszi a tanodába, se Nepos hősei éltét, <br>Ki mutatá híven, mennyit vittek vala véghez <br>Graecia nagy fiai s Karthágó győztesi, mely jót <br>S mely rosszat tettek, mi csatákba' valának <br>És hogy haltanak el. Mai ünnep válni megenged <br>Tőletek s a tanulástól, míg belekezdeni kell majd. <br>Nagyságos báró, tanodánk kegyes elnöke s atyja! <br>S ti tisztelt figyelők, ti nagytudományu atyáink! <br>Volt türedelmetökért szívünk mit nektek adózzon, <br>Hogy minket hallgatni nem untatok el, rebegőket? <br>Gonditokért hálás kebelünk forró köszönetjét <br>És a csekély szálkú koszorúnkat kegybe vegyétek! <br>Hosszú éltetöket soha gond, bú, baj ne epessze, <br>Létünk és tanodánk folyton kegyetöknek örüljön! <br>Drága tanító úr, ki fáradhatatlan iparral <br>A tudományokban jártassá tenni akartál <br>Bennünk', vedd végső együttlétünkben ezen pár <br>Búcsúszót, mert elválunk sok időre tetőled! <br>S ti kedves helyek, ahol számt'lanszor mulatoztunk <br>Vagy nagy körbe' leülve, vagy a labdát veregetve <br>És kapkodva, vagy ugrándozva, vagy édes örömben <br>Víg dallokra fakadva, ezentúl csend üli kedvelt <br>Tájitokat, már-már elhagyni fogunk mi ezennel! <br>S végre deáktársim, kik nem köz s renyhe erővel <br>Jártátok velem a tudomány ösvényit: ez óra <br>Tőletek elválaszt, szétoszlunk mostan, egy erre, <br>Másik amárra megyen születése helyére, holottan <br>Hány örömek várják édes szüleinknek ölében! <br>Majd amidőn a sors keze minket messzire széleszt <br>Egymástól, midön itt nem lelt örömökbe förödve <br>Lészünk szűlőink hajlékában, midön ekkép <br>Szólhat már ajkunk: ti komor gondok, nem adunk most <br>Helyt főnkben néktek, kipihenni fogunk sok <br>Munkáinknak utána, pihenni, nem tanodával <br>Gondolkodni! Elég volt tíz hó arra! - O akkor <br>Még egyszer gondoljunk itten lelt öröminkre, <br>Gondoljuk, mennyit fáradtunk s izzadozánk itt, <br>A tudományoknak kimeríthetetlen ösvényén. <br>S most társim! miután végét már érte a munka, <br>Amely tíz hóig szűnetlen foly vala köztünk, <br>Jóisten veletek! Tanodánkat hagyjuk örömmel <br>És szaporán édes szüleink kebelébe siessünk!

Vert az óra, <br>Halnak a remények, <br>Kik szívembe <br>Hajnalfényt hintének; <br>Szebb jövendő <br>Tiszta hajnalfényét, <br>Mely keblemnek <br>Éjjelét üzé szét. <br><br>Vert az óra! <br>A szörnyű itélet: <br>"Elszakadni <br>Mindörökre tőled, <br>Lány! szerelmem <br>Nyájas tavaszában!" <br>Zúga hozzám <br>Rémes kongásában. <br><br>Szűm nyugalmát <br>Ismét hol találja, <br>Messze tőled <br>Keblem ideálja? <br>Honnan int a <br>Csendes béke réve, <br>Honnan int a <br>Bujdosó elébe? <br><br>A mosolygva <br>Kedvező szerencse <br>Pályád édes <br>Örömökkel hintse, <br>Míg én búban <br>A széles világot <br>Átfutom, nem <br>Lelve boldogságot.