Nem tudom, mi lelt ma engem? <br>Jókedvemben nincs határ; <br>Danolhatnék, fütyölhetnék, <br>Egyikhez sem értek bár. <br><br>Összeverem a bokámat, <br>Noha nem szól muzsika; <br>A szobám világos, ámbár <br>Nap nem süt belé soha. <br><br>Még a füst is rózsaszínű, <br>Melyet rosz cserép pipám <br>Legroszabb kapadohányból <br>Küld keresztül a szobán. <br><br>A szivem ver, mintha benne <br>Háborogna szerelem; <br>Pedig egy leány sem váltott <br>Csak egy jó szót is velem. <br><br>S annál megfoghatlanabb ez, <br>Mert zsebemnek zord egén <br>Pénzfogyatkozásnak éje <br>Űl sötéten, feketén. <br><br>Szóval: a világ előttem <br>Egy szép tulipánbokor... <br>Kár, hogy addig lesz csak az, mig <br>Kimegy fejemből a bor!

Bírlak-e, vagy csábúlt szemeim játéka im e kéz, <br>És e hókebel és e picin édes ajak? <br>Illat-e ez, melyet beszivok szomjamban aléltan, <br>S melynél olvadozok, láng-e ez angyali szem? <br>Úgy van! egész tündérország bűbája körűlfont, <br>S én gyönyörérzékből istenek álma vagyok<br>

Szeretném, ha vadalmafa lennék! <br>Terebélyes vadalmafa; <br>S hogy testemből jóllakhatna <br>Minden éhező kis gyermek <br>Árnyaimmal betakarva. <br><br>Szeretném, ha vadalmafa lennék <br>S minden egyes árva gyermek, <br>Ha keserű könnye pereg, <br>Felkeresné s könnyeivel <br>Öntözné meg a tövemet. <br><br>Szeretném, ha vadalmafa lennék, <br>Mi ha majd egykor kiszárad <br>És a tél apó kivágat, <br>Lángjaival felszárítná <br>Könnyeit a bús árváknak. <br><br>S ha csakugyan vadalmafa lennék, <br>Volna öröm a földön és <br>Sehol semmi bú, szenvedés <br>S a mosolygó fejeket nem <br>Bántaná az elköltözés.

A fő boldogság, melyhez rövid életüdőnkben <br>Minden szorgalmink, s ügyeink közelíteni vágynak, <br>Nem csak az elrakatott kincsek tárháziban áll vagy <br>A fellegbe merűlt Paloták fény szobrai mellett, <br>Sem pedig a tele tölt csűrökben. Az állhatatlan sors <br>Mindent átölelő karjával határt szab ezeknek. <br>Kincsedet a bal idő ellenség által emészti <br>S büszke faladdal egyűtt kicsikarja dühödve kezedből. <br>Hasztalanúl vonatod száraz rögeidben ekédet, <br>Gyakran az alkalmatlan idő kifogyasztja vetésed, <br>Csűröd apad; szintúgy minden jószágod enyészhet. <br>Nem csak ezek tesznek boldoggá minket ez élet <br>Ösvényén egyedűl, sőt élni ezekben unalmas, <br>Hogy ha egyéb nincs, ami reánk kiderítse világát. <br>Ami ezeknek díszt, tartósabb kellemet adhat, <br>Lelkűnknek nyugvást, gyakran jó kedvet, eszünknek <br>Messze világító fáklyát nyújt, érzeteinket <br>A dúló álfény bájától védeni tudja, <br>Az nem földi! - Az Ég szentebb adománya Barátság, <br>Melynek igaz kötelét sem az inség durva csapása <br>Meg nem rontja, sem a vad idő, a többféle viszontság. <br>A Rutulok seregén túl volt már Nísus, azomban <br>A dühös ellenség mérgének halállal adózott <br>Euryalus, deli társa, ki őt nem győzte követni. <br>Hát, úgy mond, mi időn Te halál torkába hanyatlasz, <br>Éljek-e én? S keserű fájdalma kiűzi helyéből, <br>Visszarohan, dárdát perdít, s ismételi harcát <br>Ritka barátjáért, - éltét áldozza fel érte! <br>Ennyire ment, s mehetett mindíg a tiszta Barátság! <br>Mely a hű sziveket halhatlan tettre riasztja. <br>Általa a szomorúk bajokat könnyűlve felejtik, <br>S ritka remény árad kebeléből kétes ügyökre. <br>A kietlen bércek lesimúlva virítnak előtte <br>S minden boldogság örömét csak ez egybe találni.

A mesterség: boldog lenni, <br>Igen könnyű, de ritka; <br>Nem kell azért messze menni, <br>Bennünk van a titka... <br>