Olvastad úgyebár a bibliába' <br>Az olajos-korsó történetét? <br>Az van megírva róla, hogy hiába <br>Ömlött, mert ujra mindig megtelék. <br><br>Ez olajos-korsó az élet kéje; <br>Azért kacagom a bolondokat, <br>Kik alig mártják nyelvöket beléje <br>Eszélytelen gazdálkodás miatt. <br><br>A bölcs hosszú kortyokban hajtogatja <br>E korsó édes nedvét untalan; <br>Mért gazdálkodnék? amidőn jól tudja, <br>Hogy minden percben ismét tele van. <br>

Én is örömre születtem <br>Arkádia berkében, <br>Rózsapárnán szenderegtem <br>Cypris ambrás ölében. <br>Az aranyszázad istene <br>Pásztorai közé kene. <br><br>Ah, de mint az aranyvilág, <br>A rózsakor elrepül! <br>Olympusra más isten hág, <br>S Dodona berke dördül. <br>Elvirít a szép kikelet, <br>S véle a hesperi liget. <br><br>Az enyém is elvirult már! <br>Pályám vége közelít; <br>Hol a gigászi Örök vár, <br>S chaoszában elmerít, <br>Mint egy cseppet az óceán, <br>Mint egy sóhajtást az orkán. <br><br>Légyen álom, légyen bíró, <br>Bátran megyek elébe, <br>Mint egy elfáradt utazó <br>A vadon enyhelyébe. <br>Mert ha bíró: nem furdal vád, <br>Mert ha álom: nyugalmat ád. <br><br>Ember voltam, csak gyarlóság <br>Létem fényes bélyege, <br>Ha virtusom nem hiúság, <br>Forró vérem melege, <br>Ha szívem nemesebben vert: <br>Önmagában méltó bért nyert. <br><br>Sírjak-e, hogy életemet <br>Jól használni nem tudtam, <br>S legkiesebb ösvényimet <br>Álmodozva folytattam? <br>Ha ezt újra elkezdhetném: <br>Ismét a múltat követném. <br><br>Az ifjúság örömeit <br>Lelkesedve öleltem, <br>De szívem szebb ösztöneit <br>Soha bé nem tölthettem. <br>Ithakám partját elértem: <br>S ah, hazámra nem ismértem! <br><br>Úgy éltem, hogy életemet <br>Visszaélni ne bánnám, <br>Úgy éltem, hogy életemet <br>Végezni ne fájlalnám; <br>Megcsókolgattam rózsáit, <br>Megizzadtam vaspályáit. <br><br>Láttam a mosolygó tavaszt, <br>Láttam az égető nyárt, <br>Láttam minden időszakaszt <br>S minden földi láthatárt: <br>Ha örök időket élnék, <br>Ezeknél többet nem érnék. <br><br>Tűnő éltem rövidségét <br>Én tehát nem siratom, <br>S a jövendő kétes képét <br>Előre nem borzadom, <br>Minden kornak van istene, <br>Nem zúgolódom ellene, <br>S kebelemben marasztom. <br><br>[1811] <br>

Mosolyom, e pajzán király-lyányt, <br>Vén, bús kapukkal, íme, elcsukom, <br>Arany-haját, nagy gyermek-szemét <br>Utálom, irigylem és unom. <br><br>Haját tépje, szemét kisírja, <br>Hadd öregedjék együtt meg velem, <br>Szokjék sötéthöz s maradjon el <br>Tőle is a kandi szerelem. <br><br>Emlékezzék, mikor csókoknak <br>Volt balzsamos, ezer, napos napuk <br>S csók-csengőre nyíltak szívesen <br>S ifjasan a zárt tömlöc-kapuk. <br><br>Fonnyadjon el gőgös pártája, <br>Mely a csók-díj selyménél szennyesebb <br>S gyógyítsa meg vágyát az Idő, <br>E bizsergő, enyhe, drága seb. <br><br>S majd hogyha a kapuk kinyílnak, <br>Felejtette légyen azt, ami volt: <br>Megölelem a fonnyadt, ősz lyányt, <br>Az aggszüzült, tört halál-sikolyt.<br>

Nyugszik esti szürkület fátylában <br>A halk táj, s a berki dal kivesz, <br>Még csak itt az agg falak körében <br>Egy tücsök borongva zengedez. <br>Csend lebeg le fellegetlen égről, <br>Lassan mén a csorda mezejéről, <br>És a fáradt földmives halad <br>Megnyugodni ősfedél alatt. <br><br>Itt az erdőkoszorús tetőkön, <br>Az enyészet töredékiben, <br>Hol reám a múltból borzalom száll, <br>Bánat! e dalt néked szentelem. <br>Búval gondolom, hogy mik valának <br>Hajdanán e porló maradványok: <br>Egy tornyos vár állt felségesen <br>A hegyeknek szirttetőiben. <br><br>Ott, hol oszlopok setét kövére <br>Bút susogva hajlik a repkény, <br>És a puszta ablak üregén át <br>Csillog szomorún az esti fény, <br>Az atyának ott talán könyűje <br>Áldva perge bátor gyermekére, <br>Melynek hírsovárgó kebele <br>Vágyva néze harcnak ellene. <br><br>Béke veled! szólt az őszűlt bajnok, <br>Átövezve hősi karddal őt, <br>Soha többé, vagy térj győzve vissza; <br>Érdemeld meg őseid nevét! <br>És a nemes ifjunak szemébe <br>Rémitő láng szálla; arca ége <br>Rózsáknak virító berkeként, <br>Melyre bíbor hajnal hinte fényt. <br><br>És arszlánszivű Richardként harcba <br>Akkoron röpűlt a dalia, <br>S mint erdőnek a viharban kellett <br>Ellenének meghajolnia! <br>S mint virágos partu ér szelíden <br>Szállt meg sziklavára teremében, <br>Az örömkönyűt siró atyát <br>És ölelve szép menyasszonyát. <br><br>Ah gyakorta a szorongó kedves <br>Erkélyéről néz a völgy felé, <br>Vért, pajzs csillog estnek aranyában, <br>A paripa nyargal, hive jő: <br>Hallgatólag jobbját néki nyujtja, <br>S áll majd halványan, majd elpirúlva; <br>De mi szende szemeiből szól, <br>Olyat Petrarc' s Sappho sem dalol. <br><br>Hol bagolyfészkek fölött terűlnek <br>Durván összebonyolúlt füvek, <br>Ott a billikom vidáman csenge, <br>Míg a csillagok kiégtenek; <br>Terhesen vítt harcok diadalma, <br>És a szent csaták szörnyű kalandja <br>Míg emlékezetben újra kelt, <br>Kedvvel tölté a zord hőskebelt. <br><br>Ó mi változás! most borzadályos <br>Éj takarja a dicső helyet, <br>S esti szél nyög búsan, hol erősek <br>Vígadának áldomás felett; <br>Ott magányos kórók lengedeznek, <br>Hol lándzsát és pajzsot kért a gyermek, <br>Ha riadván a harctrombita <br>Csataménre pattant az atya. <br><br>Elhamvadtak a hatalmas csontok <br>Immár a borongó föld alatt; <br>Félig sűlyedt kő alig mutatja, <br>Hol találták végnyugalmokat. <br>Mennyi lett játéka a szeleknek, <br>Sírjaikkal emlékeik is vesztek; <br>A vitéz kor fénytettei felett <br>Feledés űz barna felleget. <br><br>Igy enyész a élet dicsősége, <br>S hatalomnak álomképzete! <br>Igy merűl a gyors idő röptével <br>Éjbe minden, amit föld szüle! <br>Hamvveder, szánt az emlékezetnek, <br>Halhatatlanság-igérő ének, <br>Győztes főt koszorúzó babér, <br>S tett, amelyet érc, márvány dicsér: <br><br>Minden, ami bájol, s vággyal tölti <br>Itt a porban a nemes kebelt, <br>Eltűnt, mint az őszi nap sugára, <br>Hogyha vész a láthatárra kelt. <br>Kik vígan ölelkezének este, <br>A korány arcokra már bút feste; <br>A barátság is, s a szerelem <br>Kéje vész a földről jegytelen. <br><br>Édes szerelem! rózsás ösvényed <br>Pusztaság tövisivel határ, <br>S te, barátság aetheri világa, <br>Egy rögtön vihar homályba zár. <br>Kábaság a hír, fenség, hatalmak! <br>A koporsók egyiránt takarnak <br>Éjbe büszke földuralkodót <br>S reszketeg fejű zarándokot. <br>

Én hittem-e egykor <br>Átoknak az éltet? <br>Én bolygtam a földön, <br>Mint éji kisértet? <br>Elégeti arcom <br>A szégyeni láng! - <br>Mily édes az élet, <br>Mily szép a világ! <br><br>Vad ifjukoromnak <br>Szélvésze kitombolt, <br>Kék, tiszta szemével <br>Mosolyg le a mennybolt, <br>Mint gyermekeikre <br>Az édesanyák - <br>Mily édes az élet, <br>Mily szép a világ! <br><br>Minden napom egy bút <br>Gyomlál ki szivembül, <br>Kert újolag e szív, <br>Mely széltire zöldül, <br>És benne virít a <br>Sok tarka virág... <br>Mily édes az élet, <br>Mily szép a világ! <br><br>A bizodalom, kit <br>Oly rútul elűzék, <br>Két karral ujonnan <br>Lelkemre füződék, <br>Mint távoli utról <br>Jött régi barát... <br>Mily édes az élet, <br>Mily szép a világ! <br><br>Jertek közelembe, <br>Jó régi barátok, <br>Nem néz a gyanúnak. <br>Kancsal szeme rátok, <br>Elvertem az ördög <br>Ez atyjafiát... <br>Mily édes az élet, <br>Mily szép a világ! <br><br>Hát még ha eszembe <br>Jut ifju virágom, <br>A barna leány, e <br>Szép hajnali álom, <br>Kit én ugy imádok, <br>S ki engem imád - <br>Mily édes az élet, <br>Mily szép a világ! <br>