Nézem a lámpám. Villamos lámpa. <br>Fűti egy titkos, rejtett erő. <br>Tompa árnyékból csillogó élet lesz, <br>Ahogy belőle fény tör elő. <br><br>Nézzétek, milyen megfoghatatlan, <br>Csupa titok, csupa hatalom <br>S mégis, fényével akkor pompázhat csak, <br>Mikor én, az Ember, akarom! <br><br>Midőn lefekszem s oltom a lámpát, <br>Váratlanul azon akadok: <br>Mi lenne, hogyha többé föl nem gyulna <br>S örökre sötétbe maradok! <br>

I <br><br>Sírva jön a magyar nóta világra, <br>Bánatos a magyar ember világa. <br>Mit keseregsz, atyámfia, rokonság? <br>Ez az egész merő élet bolondság. <br><br>Duna vize lefelé foly, nem vissza, <br>Régi baját magyar ember elissza! <br>Azt miveli széles-magas kedvében, <br>Majd megszakad belé a szív keblében! <br><br>II <br><br>Elesett a Rigó lovam patkója, <br>Jeges az út, majd kicsúszik alóla, <br>Fölveretem orosházi kovácsnál, - <br>Ej no! hiszen több is veszett Mohácsnál! <br><br>Volt nekem egy rigószőrü paripám, <br>Eladatta a szegedi kapitány, <br>Ott se voltam az áldomás-ivásnál, - <br>Ej no! hiszen több is veszett Mohácsnál! <br><br>Volt nekem egy fehér házam, leégett; <br>A telekem, azt se tudom, kié lett; <br>Be van írva vásárhelyi tanácsnál, - <br>Ej no! hiszen több is veszett Mohácsnál! <br><br>Volt szeretőm, esztendeig sirattam, <br>Az nekem a mindennapi halottam, <br>Most is megvan az a gonosz, de másnál, - <br>Ej no! hiszen több is veszett Mohácsnál! <br>

E gondola, gondolom én, szeliden ringó, puha bölcső. <br>s rajta koporsóváz öble a csöppnyi faház. <br>Bölcső s néma koporsó közt így lengedezünk mi <br>át a Csatorna vizén, gondtalan életen át.<br>

Fölhangolom olykor a lant idegeit, <br>Megzengeni téged, o kellemes élet! <br>- Mert kellemes az, noha sok sebet ejt, <br>És rengetegekbe nem egy uta téved. <br><br>De bármi magasra törekszik a dal, <br>Bármint csalogassam az életi mézzel: <br>Mélázva örömtelen hangjaival <br>Mindenkor a sírban, a sírban enyész el. <br><br>Kivánatos a tavasz éke nekem, <br>Indúlok is olykor örűlni virághoz; <br>S mig kertbe röpíti sugárit a szem, <br>Lábam temetői keresztek alá hoz. <br><br>Itt élek a szív komoly álmainak <br>A halk temető morajatlan ölében; <br>Ákácai lombja rezegve inog, <br>Hintázza az est fuvalomja szelíden. <br><br>A szobrok a domboru hant elején <br>Mindannyi betűi egy isteni lapnak; <br>Nagy gondolatit mikor olvasom én; <br>A sírba, a sírbul az égbe ragadnak. <br><br>Bús tompa harang konog a faluban. <br>Új gödröt amott komor emberek ásnak. <br>Gyászhangja kiséri áhítatosan <br>A holtat honához a hamvadozásnak. <br><br>Sejtése szivemnek aligha csaland: <br>Nem messze lehet keze már az időnek, <br>Mely engem is ágyba tesz itten alant, <br>S szememre halál örök álmai jőnek. <br><br>Isten neki! üssön, ha ütnie kell, <br>Mely pályafutásom elállja, az óra; <br>Létem fonalai, szakadozzatok el, <br>Társim, bucsucsókot a hervadozóra. <br><br>S mit sorsom elérni nem engede, nem! <br>Bár vágyaimon koszorúba szövődék: <br>Isten veled, égi virág... szerelem! <br>S föld hajnali csillaga, napja... dicsőség! <br>

A könyvek boldog városában éltem, <br>Hol gót eszmék, görög romok, <br>Reneszánsz kupolák, rokokó csarnokok <br>Rejtettek el biztatva és kevélyen. <br><br>Nagy voltam én és törpe e világban, <br>Enyém volt minden korok vigasza, <br>A nagy világ, a kis haza, <br>Enyém volt asztalon és ágyban. <br><br>De egyszer útam innen kifelé vitt, <br>Az élet szele örökre elszédit, <br>Azóta véres és rózsás nyomon járok, <br><br>Enyémek az új arcok és új álmok, <br>Enyém a könny, láz, gond és szerelem <br>S könyvek igazát seholsem lelem!<br>