Rózsafa-vonóként nagy zöngésű húrhoz <br>Súrlódjék ez írás Móricz Zsigmond úrhoz. <br>Szóban hozta vón' el a beteg, ki küldte, <br>De sok Élet-lázban magát tönkre-hülte. <br>Mégis, mert hát ma még sokan hisznek velem, <br>Adják át Móricznak ezt az én levelem. <br>A könnyes, áldott hang, aki általadja, <br>Éppen úgy áldassék, mint az, aki kapja. <br><br>Szerelmetes barát, zömök Móricz Zsigmond, <br>Tudod jól, hogy polyva, az ember amit mond. <br>Ezért is jövök most hozzád kényes verssel: <br>Én-fajta versekben az ember nem kertel. <br>Jövök hozzád versben, betegségben, búban, <br>Jól kezdett s elromlott, dicső háborúban, <br>Jövök egy kis, kopott, szép, tavaszi Éggel, <br>Egy kis megszólással, egy kis irigységgel. <br><br>Boldog Móricz Zsigmond, ki nem korán kezdted, <br>Aszúra fog érni minden szép gerezded, <br>Rajtad már nem ülhet rohadt, magyar átok: <br>Ez okos elkésés: ez a magyarságod. <br>És mégis siettél: meglepődve vitted <br>Súlyát az ujságos, magyaros, szent hitnek, <br>Dölyffel, feleséggel, gyermekkel, várással, <br>Sok, most ébredező, ó kitalálással. <br>És ha hébe-hóba talán másként véled: <br>Erős vagy, mert erős lelkedben az Élet. <br><br>Temeszteni is tudsz és tudsz támasztani: <br>Sári Bíró vallja és bősz Túri Dani, <br>De ezerszer szebben, mert újabbról vallja <br>Győző, nagy lelkednek minden kis zsivajja. <br>És ami benned él s el fog jönni hozzánk, <br>Mi néha sápasztja magyar, piros orcád, <br>Ezer kimondatlan magyar bánat, titok, <br>Szépség várja vágyón: Móricz beszélni fog. <br>Hisz én is kimondtam néhány magyar-újat, <br>De mesekirályfik táltosai fújnak, <br>Ördög hordjon el már minden bolond verset: <br>Életet kívánunk, valószínüt, nyerset <br>S amit meg nem adhat rímek ezer hadja, <br>Mi új Ludas Matyink többször visszaadja. <br><br>Öreg-ifjú Zsigám, sok mindent hallhattál, <br>Hallva, nézve, írva sok-sok-sokat adtál. <br>De amíg rossz fogunk végleg el nem vásik: <br>Mégiscsak a legszebb, a legjobb: a másik. <br>Gondolom, te voltál ez a ťmásikŤ nálunk, <br>Egy kicsit életünk, egy kicsit halálunk, <br>Egy kicsit undorunk, egy kicsit örömünk, <br>Szóval: az Életet, mely tőlünk messze tünt, <br>Édes Móricz Zsigánk, te hoztad volt vissza, <br>Kedves magyar részeg, kedves bornemissza. <br><br>Rád furcsa emberek furcsán figyelnek: <br>Ma te vagy a tévő és jótékony gyermek, <br>Nyugat csapatjának keleti zászlója, <br>Mi nagy csatázásunk nagy igazolója. <br>Néha kényeskedő, de magyar hatalmú, <br>Nyugatba tört magyar s duzzadt bizodalmú, <br>Papnak indúlt lélek, de szabad, pacsirtás, <br>Szentírásos ember, kinek szent az írás. <br>Ma te vagy a magyar s rendkívüli követ, <br>Ma benned sarjadnak az ős, magyar tövek. <br>Ha tán bolondítnál s igazi se volnál, <br>Mert szépen hazudtál, engem igazolnál. <br><br>Téli Budapestnek kevés, vídám fája <br>Móricz Zsigmond úrnak csodatettét várja <br>S ha várja, várhatott s ha várta, megkapja: <br>Móricz a váratlan Tavaszoknak apja. <br>De engem szeressen: így üzenek neki <br>S jó, hogyha az embert ilyen is szereti, <br>Aki nem hatalmas s több a hatalmasnál <br>S ha ki-kinek árt is, milliomszor használ. <br><br>Adassék e levél Móricz Zsigmond úrnak, <br>Kit most érdemelten, szépen koszorúznak. <br>Koszorút nem viszek, írás megy helyette, <br>De ott leszek mégis, míg élek, mellette. <br>Készül, mert készítik, az én szemfedelem, <br>De Móricz Zsigmond is megmarad énvelem. <br>Magyar sors-kockákon ez ígyen döntődött, <br>Mind összekerülünk közös mártir-hősök <br>S ha a Lehetetlent nem tudtuk lebírni, <br>Volt egy szent szándékunk: gyönyörűket írni.<br>

Itt vagyok, itt vagyok testestül-lelkestül. <br>Mit bámulsz ugy? ne szúrj szemeddel keresztül. <br>Húnyd be a szemedet, ha neki nem hiszesz, <br>Ha nem hiszed, hogy itt csakugyan én vagyok; <br>S kérdezd meg szívedet, hiszen majd felel ez... <br>Hallod? én is hallom, oly hangosan dobog. <br><br>Mit gondoltál, mikor ráztam a kilincset: <br>Vajjon ki az ördög háborítja csended? <br>Akárkit gondoltál, tudom, csak nem engem, <br>De azt is tudom, hogy jött volna akárki, <br>Nem fogadnál senkit nálam szívesebben, <br>S nem fognád forróbban karjaidba zárni. <br><br>Édes barátom!... de szólj már te is egyet, <br>Bennem a gondolat gondolatot kerget, <br>Ugy vagyok, mint mikor az éhes megrakott <br>Asztalhoz vetődik, - ugy vagyok valóban - <br>S nem tudja mely tálhoz kapjon. Nem szólhatok, <br>Hej pedig olyan sok mondanivalóm van. <br><br>Uj hivatalodban hogy éled világod? <br>Hogyan vagy, mióta az istent szolgálod? <br>Szépecskén benőtt az udvarod; semmi a, <br>Még jó: nem vesz éhen múzsád szárnyas lova. <br>Megfér-e együtt a lant és a biblia? <br>Nem vesz össze rajtad Apolló s Jehova? <br><br>S te, ki annyinak vagy megnyugtatására, <br>Száll-e megnyugovás lelked hullámára? <br>Vesd ki jóbarátom, vesd ki azt a férget, <br>Mely titkon, de folyvást emészt téged belül: <br>Hidd el, szép a világ, hidd el, szép az élet! <br>Ha vehetünk, mért ne vennénk örömibül? <br><br>S vehetünk. Rajtunk áll, hogy boldogok legyünk. <br>Csak akaratos ne legyen természetünk. <br>Gyermek-dolog, inkább szomjazni, mintsem más <br>Pohárból inni, mint amelyre kedve jött. <br>A bölcs - mert nem jogunk a sok válogatás - <br>Ahonnan jut, onnan issza az örömöt. <br><br>Mondjak-e rá példát? példa vagyok magam... <br>De im harangoznak: tiszteletes uram, <br>Vegye hóna alá imádságos könyvét, <br>S végezze illendőn a szent szolgálatot; <br>Én majd addig itt a kis kertben nézek szét, <br>S isteníge gyanánt szívom az illatot. <br><br>Mert az én templomom a nyílt, nagy természet... <br>Hanem akkor szóljunk, ha dolgodat végzed, <br>Akkor mondom el csak, hogy s mikép találtam <br>Homér-Arany Jánost, hazánk uj csilllagát, <br>S az én csilagomtól, rózsámtól hogy váltam, <br>S oltár előtt áldást reánk melyik pap ád. <br><br>Te fogsz megesketni, jó Mihály barátom... <br>De ideje végre, a szót kettévágnom, <br>Eredj, mert a harang immár elhallgatott, <br>Menj, ne várakoztasd jámbor híveidet, <br>S vigyázz: örömedben egyik bordalomat <br>Ne mondd el valahogy a miatyánk helyett. <br>

(Élek-e én? - éltem-e én?) <br>Tavasz jön, nagy útra kelek, <br>Most minden ár elsöpri gátját, <br>Készítsétek az úti ládát. <br>Szabad vagyok, szomjas vagyok <br>S most indultok ti is ragyogva, <br>Az Élet füttyét túl-zajongva, <br>Gyors, finom, szobás vonatok, <br>Télből Tavaszba ébresztők, tik. <br>Rómába is most készülődik, <br>Yachtját fűtteti a nagyúr <br>S Cook-nál jegyeztet a szegény. <br>(Élek-e én? - éltem-e én?) <br><br>A Halleluják már előre <br>Föltámadt Jézus-t berzenkednek, <br>Drága nedvek és drága kedvek <br>Kapnak csiráztató erőre <br>S a tenger álmos, szép, nyugodt. <br>Az Élet indul mindenütt <br>És titkos, bűvös hegedük <br>Mindenféle nótákat pengnek <br>S a szonáták tréfásan lengnek <br>Hopszaszák és nóták között. <br>Bécsi valcer, gondola-dal, <br>Nigger tánc és francia dalka, <br>Kóló, csárdás ölelkezik <br>S minden más ének szent zsivajba <br>A Tél megmaradott telén. <br>(Élek-e én? - éltem-e én?) <br><br>Egy japán kert költözött hozzánk <br>S az illatot illatok hozzák. <br>Tavaszi széltől megzavarva <br>Ibolyás, nótás Nizza is, <br>De ibolyás s nótás nagyon <br>Magyar síkok sok fehér falva, <br>Népük künn sürög a mezőn. <br>S az Élet édes szomjusága <br>Tikkaszt, kerget dalokba vágyva <br>És mindenki újakra készül <br>Mámoros, megváltó vitézül. <br>S ha van baj is, segít a Nap, <br>Jó szó, szép hit, szánt akarat <br>S régi bajtársunk, a Remény. <br>Csatangolnak gyönyörű dámák, <br>Készítsétek az úti ládát, <br>Tavasz jön, nagy útra kelek. <br>(Élek-e én? - éltem-e én?) <br>

Már előre, már előre <br>Úgy látom, mintha itt volna <br>Ifjúságom ezer dolga, <br>Mit befogott a penész, <br>De ami szent, szentnél szentebb: <br>Enyém, ifjú és egész. <br>És sohse fog megvénülni <br>És ifjabb az ifjuságnál, <br>Maradandóbb az igaznál. <br><br>Ott fogok egy dombon ülni <br>S tán nem népdalt dúdolok <br>S képet juttat majd eszembe, <br>Hogy ekével bandukolva <br>Földet tör négy-nyolc tulok. <br>De akarom: emlékezzem, <br>De akarom, hogy az otthont <br>Lássam frissen, jobban, szebben. <br>Meghurcoltan, sokat látva, <br>Űzve, szidva és imádva, <br>Nem tehetek kegyesebben <br>Önfejemre koszorút, <br>Mint hódoltan, meghajolva, <br>Magam csalva, bántva, lopva <br>Rázúdítok a lelkemre <br>Egy nagy égiháborut: <br>Olyan szép volt ifjan látva <br>S úgy illik az otthon-tájra, <br>Úgy illik az én szivemhez <br>Ez a víg vég-zivatar.<br>

Mint foly a sebes víz, úgy múlik az élet, <br>Közelít minden nap hozzánk az ítélet. <br>Ezt hírdeti néked, bár megnémúlt szája, <br>- - - - - - kinek előtted példája. <br>- - - - - - - - tartott betegsége, <br>- - - nyár után lett éltének vége. <br>Így cselekszik éppen urunknak kalmárja, <br>Sárnak tart itt mindent, ama kincset várja. <br>Állj meg, ha érkezel, útazó, e szóra, <br>Csak addig, míg lefoly egy fertálynyi óra. <br>Azt mondják, valakik e főld színén állnak, <br>Egyenként prédái lésznek a halálnak. <br>Nem kedvez a halál kicsinynek vagy nagynak, <br>Zsoldot adnak ennek, kik e főldön laknak. <br>Úgyhogy ma e főldön, kik lehellést vésznek, <br>Száz esztendő múlva mind porokká lésznek. <br>Xerxes, a perzsáknak hatalmas királyja, <br>Virtusait kinek még ma is csudálja, <br>Amennyire terjed a főld kereksége, <br>Tűkör mert még ma is az ő vitézsége, <br>Könnyeit orcáján örömmel hullatá, <br>Zokogó panaszát ekképpen hallatá: <br>Ímé táboromat a főld alig bírja, <br>Mégis nemsokára a főld lészen sírja <br>E sok ezerekből álló számos népnek, <br>Eközött kicsinynek, nagynak, rútnak, szépnek. <br>E' pedig azt mondja: valakik itt állnak, <br>Nemsoká prédái lésznek a halálnak. <br>Bizony, ha elménkkel a múlt esztendőre <br>Visszanézünk s megyünk az elmúlt időre, <br>Sokkal többet látunk a főldnek porába, <br>Mint volt a rettentő Xerxes táborába. <br>Kiket sem a szépség, sem az okos elme <br>Meg nem szabadított, sem Isten félelme. <br>Az ékesen szóllást mindenek csudálják, <br>Kik a bőlcsek közé magokat számlálják. <br>De ez is meg nem ment senkit a haláltól, <br>Amint tanúljuk ezt magától szent Páltól. <br>Múlandó a szépség, ha ki csak ezt nézi, <br>Gond, betegség, idő hamar megigézi. <br>Mondd meg, hol Absolon deli termetével? <br>Porrá lett, a férgek osztoztak testével. <br>A bőlcsességnek is eleven példája, <br>Oda van Salamon bézáratott szája. <br>Kit láttál valaha Dávidnál szentebbet, <br>Példát a halálra nem látsz ennél szebbet! <br>Ékesen szóllás kell? hol van Demosthenes, <br>Cicero, Ulysses, hol van Diogenes? <br>De hol van az, aki, míg e főldön éle, <br>Bőlcs nyelvével a Szentírásból beszéle? <br>Szólítsd meg e gyásszal béfedett koporsót, <br>Ezt mondja: a halál mindenre vét sorsot. <br>Csak ilyen az ember, ilyen hát az élet, <br>Számadásra hívja őtet az ítélet. <br>Ímé, ez az Isten hűséges szolgája <br>Megholt s jutott örök hallgatásra szája. <br>Ki a Szentírásnak tiszta szent vizével, <br>Hat esztendők alatt élő beszédével <br>Vezérlette híven pásztorsága nyáját, <br>Míg ki nem futotta éltének pályáját. <br>Ha kérdezed nevét, s élete folyását, <br>Értsed születését, helyét és lakását. <br>Az ő életének legelső kezdete <br>- - - - - - tisztes szüléktől lehete. <br>Ezerhétszáznegyvenkilencnek mentébe, <br>Mikor a nap lépett a - - jegyébe. <br>- - - - - - - volt édes atyja neve, <br>Ki már őelőtte halál-préda leve. <br>Méhében fogadta - - - - - - - - <br>Kit nem vélt, hogy élve maga után hanna. <br>Ezen jó szülei még gyenge korába <br>Béiratták őtet múzsák táborába, <br>Hol mindjárt jeleit elméjének adta, <br>Tanuló társait könnyen meghaladta. <br>Magára palástot őltözvén végtére, <br>Példa volt és szolgált az ifjak díszére. <br>Legelső tisztségre ezek közt hogy jutott, <br>Fáradhatatlan volt, bár izzadt és futott. <br>Majd szélnek eresztvén innen vitorláját, <br>Megnézte a kűlső nemzetek hazáját. <br>És a tudománynak becses cseppjeivel <br>Megrakva egynéhány esztendők mentivel, <br>Amint a dolgos méh, úgy jött hazájába, <br>Cicerói nyelvet hozván le szájába. <br>Itt alig pihent meg, - - mindjárt kérte, <br>Mert a virtusokat őbenne esmérte, <br>Hogy vezére lenne az ecclesiának, <br>Ama mennyei Úr kedves sajátjának. <br>Melyet meg is nyervén, pásztorsága alatt <br>Amíg legelt a nyáj, - - esztendő haladt. <br>De az Úr már őtet örök pappá tette, <br>A boldog lelkekkel egy székbe űltette. <br>Mert midőn, ím, folyna - - - hónapja, <br>Éltét elfogyasztá - - - - - - napja. <br>És már - - órára az idő virrada, <br>Akkor az ég néki Ily szózatot ada: <br>Jó vagyon, hív szolgám, hűséged jutalmát <br>Megadom, vedd el hát lelked nyúgodalmát. <br>Míg hát hideg testét a főld bétakarja, <br>Búcsúzó szavait mondani akarja. <br>Elsőben is téged veszen hát nyelvére, <br>Ki szűlted s vigyáztál gyenge életére. <br>Ama hív fiúi és buzgó szeretet, <br>Amellyel tehozzád mindig viseltetett, <br>A fagyos vérben is magát kimutatja <br>És végső áldását ekképpen hallatja: <br>Hozzám hűségedet el nem felejthetem, <br>Mindég háládatos szívvel emlegetem. <br>Mert míg nyavalyáim tetemim szaggatták, <br>Szemeid magokat könnyekkel áztatták. <br>Amidőn eljön is halálom órája, <br>Melyen életemnek volt végső csatája, <br>Akkor is szikrája hív szeretetednek <br>Kitetszett erántam s igaz hűségednek. <br>Mely kegyességedért nagy jutalmad légyen, <br>Világi éltednek míg folyása mégyen. <br>Kedves - - - - - - életemnek párja, <br>Tudom, hogy szívedet epesztő bú járja, <br>Hogy el kell temetned azt, akit szerettél, <br>Kivel arany lánccal egybeszerkesztettél, <br>Hogy az özvegységnek gyászos inségére, <br>Váratlan órára életed már ére. <br>De távoztasd szíved sűrű fellegeit, <br>Könnyebbítsed minden bánatid terheit. <br>Mert az Úr, az árvák s özvegyeknek atyja, <br>Szabadúlásodat néked megmutatja. <br>És bár most leányát ostorával sujtja, <br>Bízzál, mert végtére segedelmét nyújtja. <br>Már én megyek, az Úr viselje gondodat, <br>Siralmaid után hozza fel napodat. <br>Te is, Jézusomnak szerelmes jegyese, <br>Ki magának téged vérével kerese, <br>Virágozz, módjára a szép pálmafának, <br>Amelyhez az írígy kezek gyakran vágnak. <br>Végre hűségednek zőldelő pálmáját <br>Nyerd el az idvesség fényes koronáját. <br>Néked már, megfagyott testemnek sátora, <br>Csendes házad lészen a főld hideg pora. <br>Lelkemnek majd ismét veled egyessége <br>Lészen, midőn eljő nyúgodalmad vége.<br>