Mikor térsz már az eszedre, te Sándor? <br>Tivornya éjjeled és napod; <br>Az istenért! hisz az ördög elvisz, <br>Ha még soká így folytatod. <br><br>Szeretetreméltó barátom, <br>Nézd meg csak a tűkörben magadat; <br>Hát ember az, akit ott látsz? mennykő! <br>Tükröd kisértetet mutat. <br><br>Fiú, légy hát okosabb valahára, <br>Szedd rendbe rendtelen életedet; <br>Hidd el, kedves pajtásom, az ember <br>Korhelység nélkül is ellehet. <br><br>Naponként egy messzely borocska, <br>Én úgy hiszem, ennyi untig elég. <br>S mi a szerelmet illeti: jobb lesz <br>Talán szeretők helyett feleség. <br><br>De mit beszélek? mit beszéltem! <br>Messzely borocska és feleség? <br>Én és feleség, én és messzely bor? <br>No hisz csupán az kellene még! <br><br>O nem, nem! engem a rendes élet <br>Időnek előtte megölne, tudom; <br>Költő vagyok, költőileg kell <br>Végigrohannom az életuton! <br>

A birtok, mit születésem adott, <br>Az élet közös nyomora; <br>S te vagy e birtok olcsó címere, <br>Kétkrajcáros makrapipa! <br><br>És e nyomor meg e makrapipa, <br>Legjobb barátim lettenek, <br>És sötét óráimba kívülük <br>Senkit, semmit nem ismerek. <br><br>Oh, én tudom, hogy e két jóbarát <br>Hű lesz hozzám halálomig <br>S nem hagynak el, miként az emberek, <br>Utósó lehelletemig. <br><br>S hol a nyomornál hűségesb barát, <br>Mely a sírba kisérni fog? <br>Mely ott még egy élethosszat keserg, <br>Míg végkép el nem hamvadok!... <br><br>S te leghűségesebb makrapipa, <br>Te leszesz olcsó sírjelem, <br>Mert a nyomor, tudom, nem engedi, <br>Hogy nekem más fejfám legyen!<br>

Barátim vagytok, azt mondjátok. <br>Talán nem mondtok hazugságot, <br>Ez meglehet, <br>De azért nem adom nektek hitemet, <br>Nem adhatom: most jó dolgom van, <br>Jertek hozzám, ha majd napom lejár, <br>Mert a barátság nappal láthatatlan, <br>Éjjel ragyog csak, mint a fénybogár. <br>

Makkai Sándornak mély tisztelettel <br>Elvégeztetett, hogy lecsap a villám. <br>Az erdő jajveszékelt életéért. <br>Egy tölgyfa hangos szóval kiáltott <br>S áldozatul adta magát. <br><br>Rengett a föld és lobogott a fa; <br>csodálatos, Isteni tüzijáték, <br>mint csipkebokor lángja a Hóreben! <br>(Csak a füstje volt keserű.) <br><br>Rengett a föld és lobogott a fa <br>vérvörösen, olthatatlanul, <br>jajtalanul és pattogó ággal <br>s zengett a zordon zivatar. <br><br>E lángnál elkerülte az erdei vándor <br>az ingovány fekete torkát; <br>az eltévedt, megriadt ősfióka <br>anyjához talált. <br><br>Szörnyű szép volt és sírnivaló. <br>Másnap itélkezett az erdő <br>s a vakmerő, üszkös, torzfekete csonkot <br>kitagadta! Kitagadta! <br>

Íme, lassanként lefoly a virágkor, <br>S gyenge rózsáink vele elvirítnak; <br>A kies Tempék, Örömek, Szerelmek <br>Véle enyésznek. <br><br>Melly rövid s kedves! valamint az első <br>Éjjelünk, melyen szeretőnk ölében <br>Életünk legszebb örömébe égve <br>Kóstola szívünk. <br><br>Elrepül tőlünk, soha vissza sem tér! <br>Sem Galenusnak tudományi titka, <br>Sem kegyességünk ezer áldozatja <br>Vissza nem adja. <br><br>Minden órádnak leszakaszd virágát, <br>A jövendőnek sivatag homályit <br>Bízd az Istenség vezető kezére, <br>S élj az idővel! <br><br>Elmarad tőlünk szeretett barátnénk, <br>Itt hagyunk mindent, valamit szerettünk, <br>Semmi nem kísér szomorú koporsónk <br>Néma ölébe. <br><br>A piros hajnal derülő sugára, <br>A barátságnak kegyes ápolási, <br>A legesdeklőbb szerelem siralmi <br>Fel nem idéznek! <br><br>[1804]<br>