Magyar akácnak érett táskája <br>Vagyok talán <br>S magot-hullajtó, nagy megadással <br>Szóródjak át víg másoknak falán: <br>Talán ez a sorsom? <br><br>Óh, készen vannak az ápolt kertek, <br>Biztos falak, <br>Belőlem-élők nagy légiója: <br>Egy éhes, ifju, kedves csapat <br>Várja, hogy kidüljek. <br><br>Kis türelem még, óh, kedves utódok, <br>Jön a Halál. <br>Ezt az Urat még meg.kell ám várni <br>Hitvány az Élet és ez a Szabály. <br>Sietni próbálok. <br><br>Azután mindegy, ki jöhet, jöjjön, <br>Mindenki más, <br>Vessen magvimból akár egy erdőt <br>Sok váró, apró, dühödt uzsorás; <br>De én még ma: élek. <br>

Hol vagy kipusztult Jéruzsálem, <br>Gyászos hírű Nagybecskerek? <br>S ti cimborák, kik szétmenétek, <br>Mint az anyányi verebek?... <br>Oh, Fáraónak árva népe, <br>Rólad gyakran emlékezem én... <br>- Hisz olyan trupp, mint a miénk volt, <br>Nem is volt több a föld szinén! <br><br>Ti jóban, roszban hű barátok, <br>A koplalásban kollegák, <br>A pörpatvarban feleségek, <br>Kalandüzésben cimborák! <br>Oh! van-e még sok adósságtok, <br>Vándorpályátok merre mén? <br>- Mert olyan trupp, mint a miénk volt, <br>Nem is volt több a föld szinén! <br><br>Sok jó napokra emlékszem még! <br>- Mikor én hordtam cédulát. <br>Mily jóizűen eddegéltünk <br>Pattogatott kukoricát!... <br>Mily kéjelegve rágicsáltunk <br>A nyomor sótlan kenyerén... <br>- Oh trupp, dicső trupp, vajmi kár, hogy <br>Párod nem lesz a föld szinén. <br><br>S midőn búcsúztatókat hordtam, <br>Kapálni volt a közönség; <br>Nem kaptam semmit, mégis másnap <br>Újdonatúj csizmát huzék. <br>Oh, trupp! - ebéd után jóllakva, <br>Gyakran reád emlékszem én, <br>- Hisz olyan trupp, minő te voltál, <br>Dehogy lesz több a föld szinén!<br>

Midőn mosolygó bölcsességedet <br>Belém enyelgi szép epistolád, <br>Melyet barátunk, Horvát érdemelt, <br>Melyben Horáccal fested a mezőt <br>S annak szelíden bájoló nyugalmát, <br>Vigabban érzek s boldogabb vagyok. <br>Szebbnek találom puszta lakhelyem, <br>Kertem virági szebben illatoznak, <br>Szebben nevetnek szőlőm fürtjei, <br>És kazlaimnak árnya hívesebb. <br><br>Igen, de minthogy minden verselők <br>Homér atyánktól fogva ekkorig <br>Falut dicsértek, engedd meg nekem, <br>Hogy én Budáról s Pestről énekeljek. <br><br>Midőn Budának roppant bércfokáról <br>Szédülve Pestnek tornyait tekintem <br>S a száz hajókat rengető Dunát, <br>A nagy Dunának tündér kertjeit <br>És a habokkal küzdő szép hidat, <br>Melyen zsibongva egy világ tolong; <br>Midőn körültem minden él s örül, <br>S újabb meg újabb érzelemre gyújt: <br>Itt a tanult kéz nagy remekjei, <br>Ott a dicső ész alkotásai <br>Az élet édes bájait mutatják, <br>S mindazt előttem testesülve látom, <br>Amit magamban csak képzelhetek: <br>Kívánhat-é még többeket szemem? <br><br>Hát amidőn majd véled s Helmeczinkkel <br>Virághoz együtt ballagunk karöltve, <br>S a bölcs öregtől új lelket veszünk! <br>Onnét tehozzád s nyájas asztalodhoz, <br>Hol a kinyílt szív s józan ész kinál, <br>S vidám szabadság s tréfa a szakács; <br>Ornnét Palinkhoz, Pécel dallosához <br>És mindazokhoz, kik barátaink, <br>S velünk egyenlőn tudnak érzeni. <br>Hol majd hazánknak ó s új dolgait, <br>Majd a világnak főbb történeteit <br>Száguldjuk által, és mustrára intjük <br>A föld királyit s büszke nagyjait; <br>Vagy majd Kopernik égi útjain <br>Vizsgáljuk e nagy Minden titkait, <br>És a világok systemáit oldjuk; <br>Majd a morálnak mély törvényein <br>Platónkkal újabb s szebb respublikákat <br>Alkotva, Solont s a dicső Lykurgust <br>Lehozzuk embert boldogítani. <br><br>Ha azt megúnjuk, mert mindent megún <br>Az ember, s édes a változtatás, <br>Szemünk legelhet Thespis bájvilágán <br>S a táncolóknak szárnyas rendein, <br>Szívünk örömre olvadozva repdez <br>A zengzeteknek szép koncertjein; <br>S ha kell, közel van kert, szőlő, liget, <br>Horáccal untig ott kapálhatunk, <br>S nevetni fognak ott is a bohók. <br><br>Mi kell tehát több? Élni és örülni <br>S használni célunk, nem pedig heverni; <br>S a bölcs nyugalma háboríthatatlan <br>A pesti bálban s csörtetés között, <br>Mint a magányos rejtek árnyain. <br><br>Nyugodni, enni, inni és alunni <br>Lehet mezőn is; oh, de mint örüljek <br>Fákkal, füvekkel, ökrökkel sokáig? <br>Csupán szememnek tárgyi mindezek. <br>Szivemnek ember és rokon kebel kell, <br>Kivel vegyítse érzeményeit; <br>Elmémnek elme, mely megértheti, <br>S melyben sugárit tűkröztetheti. <br><br>Van itt is ember, mondd, de millyen ember? <br>Inség, gonoszság néz ki vad szeméből, <br>S lesujt pipádért, hogyha nem vigyázsz, <br>Szemét sötétség, vállát terh sanyarja, <br>S utálja mindazt, aki boldogabb. <br>S mi szép mulatság látni izzadását? <br>Mi szép nekem még rajta szántanom, <br>S aszott kezéből lesni sültemet? <br>Nem szebb-e Pesten vígan perleni <br>Werbőczi hajló nyelvén, és merészen <br>A szent igazság mellett harcra kelni? <br><br>Barátom! a bölcs boldog mindenütt, <br>Az Hortobágyon, az Pesten, Budán, <br>Mert ő magával hordja kincseit; <br>De boldogabb ott mégis, hol körűlte <br>A nyájas élet hinti kellemeit, <br>És szíve, lelke tárgyát lelheti, <br>Mint hol magába zárva él magának, <br>S csak álma tündérképét kergeti, <br>Mint egy vadonban bujdosó fakír. <br><br>Rendeltetésünk nem magányos élet <br>S örök komolyság és elmélkedés, <br>Hanem barátság és társalkodás. <br>S nem a világi jókat megtagadni, <br>De józan ésszel vélek élni tudni <br>A bölcseségnek titka és jele. <br><br>Maradj s perelj te Pesten, s élj vidáman <br>Barátid édes társaságiban, <br>S ne kérj az égtől többet, mint adott. <br>Van annyi, mennyi kell, s ha ez kevés, <br>Kevés lesz a föld minden kincse is. <br>A vízikórság szomját el nem oltja <br>Minden Dunáknak s tengereknek árja; <br>S az ép gyomornak egy pohár elég. <br><br>Ha van mit ennünk, innunk és szeretnünk, <br>Ha józan elménk, s testünk nem beteg, <br>Kivánhatunk-e s lelhetünk-e több jót, <br>S adhatnak-é mást a királyi kincsek? - <br>Így ír, így érez, így él most barátod, <br>Ki téged, édes Miskám, megkeres <br>Az új Zephyrrel s első fülmilével, <br>S veled csevegni és nevetni fog. <br><br>[1815]<br>

Miért mondottál rosszat nékem? <br>Én nem bántottalak, barátom, <br>Hogyha valamiért haragszol, <br>Szívesen bocsánatot kérek <br>S szeretném, ha most velem jönnél, <br>Megnézzük majd a favágókat <br>S leheverünk együtt az erdőn, <br>Fejünk fölött hullámzanak a lombok, <br>Hűs tengerfenékről az eget nézzük, <br>Ahol meg zsenge felhők lombosodnak. <br>Ott nagy nyugalom karol majd belénk <br>És nékünk az most olyanigen jó lesz, <br>Háromszoros a jó, ha kettő kapja, <br>Azért szeretném, hogyha velem lennél, <br>Mig odahallik este a harangszó, <br>A bogáncsokat leszedjük egymásról <br>S hazaballagunk éppolyan fáradtan, <br>Miként a kapás, szótalan munkások, <br>Akik a földek békés erejébe <br>Százannyit termő magokat vetettek. <br>

Mailáth! poétád éneke leng feléd, <br>Nem mint a rohanó Vág, mikor árjait <br>A Kárpátok közt zúgva szórja, <br>Tört jeget és köveket sodorván; <br><br>Csak mint az alkony enyhületén kalász- <br>Párnáján pihenő lyányka szelíd dala <br>Üdvezli a várt est nyugalmát <br>S a hegyek ormai közt mosolygó <br><br>Holdat, midőn már csend fedi a mezőt, <br>S a pásztorkalibák gőze a völgybe szállt. <br>Mailáth! poétád napja húnyik, <br>S nem ragadoz dala árja többé <br><br>Tündér tükörben nyílt nekem a világ. <br>S mint egy Pygmalion szobra, ölem hevén <br>Életre gyúlni látsza honnom, <br>S annak ivá kebelem sugalmát. <br><br>Mellembe, mint egy Ilion éneke <br>Zengett a haza szent lángja; Olympia <br>Istenfiakkal küzdve tűnt fel <br>Isteni bájba merűlt szememnek. <br><br>Eltűnt a rémkép. Ámde ha szózatom <br>Szép lelkedre hatott, nem vala puszta hang, <br>Nem, mely tudatlan gyermek ajkán <br>Lelket emelt; koszorúm ne bánd meg! <br><br>S ha szépnek érzed férfias énekim, <br>Benned vagynak azok, benned a honni szív, <br>Melyet magasztalsz, benned a hív <br>Honszeretet daliás erénye. <br><br>Menj, énekeld hát e magas égi lényt! <br>Ezt harsogta örök Pindaros és Horác, <br>Ez isteníté a világnak <br>Hajdani váteszit és erősit; <br><br>S ez nyit nekünk, ím, élisi pályatért <br>Rákos hős mezején. Hallom a pályazajt <br>S a pályazajban Széchenyink hős <br>Hágdozatit, lova könnyű győztét. <br><br>Oh, énekeld őt, a diadal fiát! <br>Eurus szűlte pején mint viva, nyerve díjt; <br>[Mint áldozá fel ezreit, hogy <br>Ész müvein kecsesülne nyelvünk,] <br><br>Mely újra szülje a lerogyott magyart <br>S Pannon férfidiszét. Engem a villitánc <br>Int már; de honnom új virultán <br>Vert dalodat porom érzi majdan. <br><br>[1830]<br>