Hajnali harmatban, <br>Selyemfüves réten, <br>Ezer virág friss illatát <br>Kalapomba mértem. <br><br>Rozmaringos hintón <br>Repültem idáig, <br>Kék nefelejcs, tuipános, <br>Takaros házig. <br>Van ennek a háznak <br>Olyan virágszála, <br>Kinek harmat rózsavíztől <br>Kivirul orcája.<br>

" - Ó Uramisten, ne légy Te a Jóság! <br>Ne légy más, mint az Igazságos Úr. <br>Több kalászt adj, de azért el ne vedd a <br>Rózsát. <br><br>Vagy ne maradj vén Kozmosz-palotádba, <br>Gyere ki, nézd meg - szolgád mit csinál? <br>Ronggyá nem mosná élet-subád ember <br>Átka. <br><br>S Neked könnyű vón a tövist letörni. <br>Tanulhatnál még tőlem is, Uram - <br>Én töröm s nem lesz vacsorám, csak - föld: egy <br>Ölnyi. <br><br>A telked azért mégis tisztitom csak. <br>És már egy nagy sajgó gerinc vagyok - <br>Sokat görnyedtem, ne kivánd, hogy eztán <br>Rontsak. <br><br>Azért ameddig csak birom, csinálom, <br>Bár kezemen csalánmart hólyag ül. <br>S ha vihar jönne, mint a korhadó fa, <br>Állom. <br><br>De add kölcsönbe legalább subádat: <br>Téged nem ér el átok és eső, <br>Szép úr-kastélyod van és nagyon gyors a <br>Lábad. <br><br>Ugysem fizetsz meg munkámért eléggé - <br>Testemnek ágyam is hideg, a Föld <br>S aranyszavad átváltozott rossz, kongó <br>Érccé. <br><br>S munkámban, Uram, érek annyit, mint Te <br>Nagy passziódban; és a lelkem is <br>Részed lesz nemsokára s a legszebb fényt <br>Hintve: <br><br>A szemed lesz, hogy mindent láss meg itten. <br>Bizony mondom, még nincsen is szemed, <br>Most nem látsz. Lennél immár igazságos, <br>Isten!" <br><br>Fáradt baromként reszket lelke, teste, <br>Félmunkát végző társak röhögik <br>S feszül, mert tudja - reá korábban jön <br>Este. <br><br>Nagy, roskadt lelke igéket emel még <br>S kilógatja fakult, sápadt szivét, <br>Mint akasztott ember szederjes, szürke <br>Nyelvét. <br>

Te, Isten, ki Titok vagy, tudod <br>Hogy én nem vagyok mai gyermek: <br>Az én ügyem a te ügyed, <br>S ki ellenem támad, azt verd meg. <br><br>Mert mi együtt kezdtük a hűhót, <br>Mert egyformán Titok a voltunk <br>S ami lázmunkánkban hazug, <br>Mindent, mindent együtt koholtunk. <br><br>Te, Isten, mi egyek vagyunk: <br>Mikor kimérákba szerettem, <br>Már ott voltál hátam mögött, <br>Nehogy kimuljak hülye sebben. <br><br>Nógattál folyton konokul. <br>Hogy véresen be a bozótba <br>Törjek magyarul, dalosan <br>S hogy ne némuljon el a nóta. <br><br>Én voltam, Isten, bolond nyilad <br>S nyiladat most már messzelötted. <br>Fölemelt, véres homlokom. <br>Nem ejtem porba most előtted. <br><br>Mert, jaj, nagy dolog ez a dolog, <br>Nagyobb, több, mint egy élet ára. <br>S én más bolondként nem megyek <br>Egykönnyen a kálváriára. <br><br>Most: vagy-vagy, eldől, ha akarod. <br>Hogy ér-e valamit a kardunk. <br>És hogy ér-e az valamit, <br>Mit együtt kezdtünk és akartunk. <br><br>Titok vagy, ős Titok, tudom én, <br>Velem együtt és a világgal, <br>De egy percnyi szeszélyedért <br>Mégsem égek el hiú lánggal. <br><br>Együtt kezdtük, vihar-fellegek <br>Nőttek a fejemre azóta, <br>Te, Isten, te, Titok, közös <br>Bűnünk volt minden bűnös nóta. <br><br>Mikor még mint kicsi nebuló, <br>Templomban diktáltam a zsoltárt, <br>Már akkor bűntársam valál, <br>Már akkor is fölbujtóm voltál. <br><br>Éreztem viharos kezedet, <br>mely fiatal hajamat tépte: <br>Te voltál az elindítóm <br>S kell, hogy te légy utamnak vége. <br><br>Az én ügyem a te ügyed is, <br>Hogyha hívedet meg nem tartod, <br>Nem hisz benned majd senki sem: <br>Isten, Titok, elő a kardod<br>

Kegyetlen a végzet; nem hagy sok időig örűlni <br>Minket együttlétünk édeni napjainak. <br>Ámde az a földnek bármely részére ragadhat, <br>Érted ezen kebel ég, s lészen örökre hived. <br>

Tudom, hogy a szív nem vigyáz tanácsra, <br>Kivált az első fájdalom hevén; <br>Csak könnyek és csak bús nyögések adnak <br>Szorult kebelnek édes enyhülést. <br>De hát te meddig sírsz még Dencsidért? <br>Mikor találsz te már vigasztalást? <br><br>Siralmaidban lát a felkelő nap, <br>Siralmaidban hágy, midőn leszáll, <br>Siránkozol, ha rózsát nyujt kezedbe, <br>S ha illatot hint rád a szép tavasz; <br>Dencsid keserged, amidőn az ősz <br>Lehelletével hervad a virány, <br>S előtted intve sárga lombja hull. <br><br>Nem így, barátném! van itt is határ, <br>Amellyet általhágni nem szabad. <br>Szép lélek, amelly könnyen kap sebet, <br>S a fájdalomnak önti könnyeit, <br>S magát kisírván szenved csendesen; <br>De kényes, amelly sebjét nem felejti, <br>Sem orvosolni nem bátor s kemény, <br>Hanem lecsügged, s önmagát emészti; <br>S hiú, ha még mély sebjével dicsekszik, <br>Ha fájdalomban édeset keres, <br>S veszett gyönyörré változtatja a kínt. <br><br>Tágúljon a szív könnyek által, amíg <br>Feszíti, fojtja a nyers fájdalom. <br>A férfiszem sem bírja könnyezetlen, <br>A bölcs is érzi a csapást, midőn <br>Szerelme édes lánca elszakad; <br>De már ha első kínjait kiforrta, <br>Az észnek égi balzsamát veszi. <br><br>Mi haszna vívjuk a kemény eget <br>S a bús koporsó gyémántzárait? <br>Nem hat siralmunk s jajszavunk oda! <br>Mi haszna sírsz hát, és miért siratjuk <br>Azt, aki békes révre jut korán, <br>Ki csak tavassza kellemit szedé, <br>S itt hagyta a tél puszta napjait? <br><br>Nem szívja többé Dencsid ajkidon <br>Az élet első gerjedelmeit, <br>Nem érzi többé csókjaid hevét, <br>Sziveddel öszve nem döbög szive: <br>De már nem érzi a fájdalmat is, <br>E földi élet számtalan veszélyit, <br>A test fenéit, a lélek dühét <br>S nem a halálnak irtózásait; <br>Nem játszik a sors kéjje ővele, <br>Sem a hatalmas durva büszkesége, <br>Nem csalja őtet áruló barát, <br>Szerelme kínja nem szakítja szívét, <br>S nem látja a bűn győzedelmeit. <br><br>Ki tudja éltünk számtalan csapásit <br>Leírni? Minden óra újakat szül, <br>Újabb veszélyt hoz minden percenet. <br>Itt a mosolygás sírással vegyül, <br>Itt minden édes mérget rejt magába, <br>S gigászi harcot minden nyúgalom. <br><br>Oh, hadd nyugodjék magzatod tehát <br>A boldogoknak csendes enyhelyén, <br>Túl a veszélyen s földi harcokon, <br>S fedezze béke kedves hamvait! <br>Követni fogjuk őtet nemsokára; <br>De már követjük és útban vagyunk! <br>Nem vesztjük azt el, újra megtaláljuk, <br>Csak egy kevéssé ment előbbre tőlünk. <br><br>[1812-1815 között]<br>