Mirtusz homlokomon és hűvös acátialombok <br>Fonnak ölelkezvén illatozó koszorút; <br>Azt remegő lyánykám keziből, mint égi jutalmat, <br>Gyöngéded szerelem géniusza nyújtja felém; <br>Ákáclombjaimat deli Cháris fűzte hajamba, <br>Hogy szent fája tövén zengjenek égi dalok. <br>"Itt ölelék egymást, kiket én kedvellek örökre, <br>Láng emelé sziveik, s isteni szimpátia. <br>Rezzent lombok alól susogott lágy szárnya zefírnek, <br>S felnyílt kedvesimért illatozó kebele." <br><br>1811. december 5.<br>

Ne kérdezd, barátném! mint töltöm időmet, <br>S távolléted alatt kedvem miben lelem! <br>Tudod, elvesztettem édes enyelgőmet, <br>Tudod, magam vagyok, mert te nem vagy velem. <br><br>Lefestem szüretem estvéli óráit, <br>Ha már cselédimet nyugodni eresztem, <br>És csak alig hallom a vígság lármáit, <br>Agg diófám alatt tüzemet gerjesztem. <br><br>Leplembe burkolva könyökemre dűlök, <br>Kanócom pislogó lángjait szemlélem, <br>A képzelet égi álmába merűlök, <br>S egy szebb lelki világ szent óráit élem. <br><br>Az őszibogárnak búsongó hangjai <br>Felköltik lelkemnek minden érzéseit, <br>S az emlékezetnek repdező szárnyai <br>Visszahozzák éltem eltűnt örömeit. <br><br>Életem képe ez. - Már elestvéledtem, <br>Béborúlt az élet vidám álorcája! <br>Még két mulatótárs van ébren mellettem: <br>A szelíd szerelem hamvadó szikrája <br>S bús melancholiám szomorgó nótája. <br><br>[1804 után]

Napsugarak zúgása, amit hallok, <br>Számban nevednek jó ize van, <br>Szent mennydörgést néz a két szemem, <br>Istenem, istenem, istenem, <br>Zavart lelkem tegnap mindent bevallott: <br>Te voltál mindig mindenben minden, <br>Boldog szimatolásaimban, <br>Gyöngéd simogatásaimban <br>S éles, szomoru nézéseimben. <br>Ma köszönöm, hogy te voltál ott, <br>Hol éreztem az életemet <br>S hol dőltek, épültek az oltárok., <br>Köszönöm az énértem vetett ágyat, <br>Köszönöm neked az első sirást, <br>Köszönöm tört szivü édes anyámat, <br>Fiatalságomat és bűneimet, <br>Köszönöm a kétséget, a hitet, <br>A csókot és a betegséget. <br>Köszönöm, hogy nem tartozok senkinek <br>Másnak, csupán néked, mindenért néked. <br>Napsugarak zúgása, amit hallok, <br>Számban nevednek jó ize van, <br>Szent mennydörgést néz a két szemem, <br>Istenem, istenem, istenem, <br>Könnyebb a lelkem, hogy most látván vallott, <br>Hogy te voltál élet, bú, csók, öröm <br>S hogy te leszel a halál, köszönöm.

Asszony, szépséges és rontó, <br>Köszönöm, hogy fölébredtél nekem <br>S néhány boldog hetem <br>Úgy élhettem, mint egy szerelmes és bölcs. <br><br>Hellászi bölcsek és költők <br>Nagy életét élhettem egy kicsit, <br>Kinek szivét viszik <br>Magasba: finom és rózsás hetérák. <br><br>Öledbe szent ájulásim, <br>Vagy Életről és Szépről dús viták, <br>Vagy csók-komédiák? <br>Nem tudom ma már, melyik volt több és szebb. <br><br>Mintha Hellász küldött volna, <br>Hogy hadd beszéljen egyszerre velem <br>A Nő, a Szerelem <br>S mannás ajkai a bölcseségnek. <br><br>Mindenkit el kell temetnem, <br>De Téged, az asszony-előkelőt, <br>Ha lesznek temetők, <br>Nem tudom, hogy kiként temesselek el.<br>

A csöndes hajnali égről szeliden száll szét a Holdsugára; <br>mintha valami eltévedt, kósza lélek küldené sóhaját ismeretlen <br>útja felé. <br><br>A rózsásujjú Hajnal istenasszony előbbre lépeget, amerre <br>csak feltünik csudálatos nagyszerüsége, daloló kedvvel a <br>madarak köszöntik. <br><br>Ám Holdsugára a szinek e fönséges fakadásában is némán, <br>halványan ballag, mint éjjeli munkás, ki az átvirrasztott <br>éjszaka után otthona felé ügyekezik, szerettei körébe. <br><br>Az istenes Napfény viruló orcája boldog mosollyal <br>üdvözli Holdsugára szőke fürteit; éppen most lépett ki <br>hajnali fürdőjéből, mert aranyos alakját még fátyol födi. <br>- Ime, fátylát ledobja és pajkos örömmel futkároz a mennyei <br>pázsiton meg Földanyánk életreébredt virágos kertjében. <br><br>Most összeölelkeznek: Napfény meg Holdsugára. Szerelmük <br>boldogsága itt motoz nyugtalan szivem körül - mily furcsa, <br>hogy a két égi vándor az élet ébredésén így egymásra talált! <br><br>De nézd csak - Holdsugára ajka még vértelenebb lett, <br>Napfény meg felölti kápráztató öltözékét, még egyszer <br>megcsókolják egymást és búcsút intenek, mert utaik elválnak: <br><br>Sorsuk akarta így. <br><br>Napfény az aranyló nyárfák dús lombján keresztül a <br>diadalmas élet hozsannáját szűri, Holdsugára pedig sápadt <br>homlokkal keresi útját, mely néki rendeltetett. <br><br>Friss hajnali csók után istenhozzádot mondanak, mert <br>ösvényük elágazik. <br><br>De ugye kedvesem, mi soha el nem hagyjuk egymást.