Fölforralja a mély vizet, mint a fazekat és a tengert <br>olyanná teszi, mint a képírók mocsára. Maga után hágy <br>világos ösvényt úgyannyira, hogy aki látná, azt vélné, <br>hogy a tenger megőszült." <br>Jób könyve 41. <br><br>Megőszült tenger, ez volt a vak remény: <br>Úgy hagyni vénen a tengert, <br>Hogy jajgasson, <br>Hol erős karral habjába csaptam én. <br><br>Hogy megőszülten tépje ezüst haját, <br>Hogy szánják a megőszült tengert, <br>E megőszült, <br>Halálraijjedt, óriás banyát. <br><br>S ha jön elétek az aggok serege <br>S kérdi, mi lelte a tengert: <br>Mondjátok meg, <br>Hogy itt úszott az Isten szörnyetege. <br><br>S mégis képírók képén mocsár, romok <br>S mégis nézzétek a tengert: <br>Kissé ősz lett, <br>De, hajh, semmi, de semmi sem változott. <br><br>Úgy csapott belé, mint az Isten nyila <br>Valaki s nézzétek a tengert: <br>Képíró-mű <br>S rajta néhány úri hal-familia. <br><br>Óh, én bibliám, mégis maradj titok <br>S ha nézik a megőszült tengert, <br>Mondd, hogy egyszer, <br>Egyszer tán mégis valami jönni fog. <br><br>Egyszer talán majd nyílik az Úr ege, <br>Egyszer tán átszeli a tengert <br>Villám-csíkban <br>Az Isten sujtott s kedvelt szörnyetege.<br>

"Ne vess el engemet az én vénségemnek idején, mikor elfogy <br>az én erőm, ne hagyj el engemet... Mert szóltak az én <br>ellenségeim és akik az én életem után leselkednek, együtt <br>tanácskoznak, mondván: Az Isten elhagyta őtet. Kergessétek <br>és fogjátok meg őtet, mert nincs, aki megszabadítaná." <br>Zsoltárok könyve 71. 9-11. V. <br><br><br>Ugye, Uram, hogy mosolyogjak <br>S tovább virítsak Te szép, álnok, <br>Nagy parkodban, <br>Miként a fiatal virágok? <br><br>Így akarod, így kell akarnod, <br>Minden plántáknak ültetője: <br>Bú és gaz hogy <br>Leghűbb virágod be ne nőjje. <br><br>Mert ami van, mind Te virágod <br>S minek rostjait nedv-ár rójja, <br>Uram, Isten, <br>Mind a Te parkod virulója. <br><br>Akit Te életben tartottál, <br>Szirom-kincseket kire költél, <br>Neked drága <br>Mind, akit ifjan meg nem öltél. <br><br>Te szemeid nem nősen látók, <br>Nem fogja be kufár szegénység, <br>Neked mindegy <br>Virág-ifjuság, virág-vénség. <br><br>Akit Te virágzásra szántál, <br>Virágozzék, míg ki nem rántod <br>Ős kertedből. <br>S ugy-e, szépek a vén virágok? <br><br>Mérges szagu, vad burján-rózsák <br>Ifjas truccal mégis rám törnek. <br>Látod, látod: <br>Kölyök virágaid gyötörnek. <br><br>Üzenj nekik a tüzes Nappal, <br>Hogy szerelmed virág-hóbortja <br>Az a vénség, <br>Mely vénségét ifjuan hordja. <br><br>Üzenj nekik, hogy istenséged <br>Fekete rózsáért sovárog <br>S vágyad teltét <br>Virág-vénülésig bevárod. <br><br>Én, jó Uram, fekete rózsád, <br>Élek, ha diktálod, hogy éljek, <br>De vigyázz rám: <br>Lázongnak a virág-cselédek. <br><br>Te ültettél, Te vénitettél, <br>Virágoztam, ahogy akartad, <br>Mit akarsz még: <br>Virágozzak vagy rontva haljak? <br><br>Vidítnod kell ily ritka plántát <br>Neked, Te, egyedül nem dőre <br>S kénkövekkel <br>Csapnod minden leselkedőre. <br><br>De addig, ugye, mosolyogjak <br>S tovább virítsak Te szép, álnok <br>Nagy parkodban, <br>Miként a fiatal virágok?<br>

"Megint panasz, hát már megint panasz! <br>És akiről szól, mindig csak pap az. <br>Tart a panasz estétől hajnalig, <br>Az ember még csak nem is alhatik!" <br>Igy szólt az úristen nagy bosszusan. <br>"Már megtekintem, ott alant mi van." <br>Felkelt az ágyról, gyertyát gyújtatott, <br>Felöltözék és útra kelt legott. <br>Amint elérte volna a kaput, <br>Szent Péter mint a bunda úgy aludt: <br>Mert tennap egy új vendég érkezék, <br>S ily alkalomkor lakmát tart az ég. <br>Mivel mostanság úgy áll a világ, <br>Hogy új lakó a mennyben ritkaság. <br>Ilyenkor aztán Péter bácsinak <br>Kezében a kancsók jól forganak. <br>"Keljen már kend fel, Péter! hallja kend?" <br>Így szólt az úr, amidőn odament, <br>Hosszan cibálván üstökét, fülét. <br>"Kelj föl, hogy a mennykő üssön beléd!" <br>Fölébredt végre s nyitja a kaput, <br>S az úr egy hulló csillagon lefut, <br>S a földre ép oda ereszkedett, <br>Ahonnan a panasz fölérkezett. <br>Egy ifjú ember mondá a panaszt; <br>S az isten ekkép szólítá meg azt, <br>S megszólítása hangzott nyájasan: <br>"Beszélj, no, mondd, mi a bajod, fiam?" <br>"Hej, jó atyám, de nagy az én bajom! <br>Kapaszkodjék csak föl az ablakon, <br>S kit ott a pap ágyában látni fog, <br>A menyecskének férje én vagyok." <br>Az úr nagy halkkal fölkapaszkodott, <br>S nagy istentelenséget láthatott: <br>Mert amint aztán leereszkedék, <br>Igen furcsán csóválá meg fejét, <br>Ily szavakban törvén ki sóhaja: <br>"Biz e, fiam, kuruc-historia! <br>Segítnék rajta édes-örömest; <br>De már késő, mert minden megesett. <br>Hanem vigasztalásul mondhatom, <br>Hogy e papot pokolba juttatom, <br>Bár eddig is már a pokol fele, <br>Sőt több felénél, pappal van tele."<br>

Pétere is ennen-magamnak, <br>Kakas-szó szólhat már ezerszer, <br>Dédelgetett énem, vén Mester, <br>Zsidótalan és szegény rabbi, <br>Soha-soha meg nem tagadlak. <br><br>Soha-soha nem állok rabnak <br>Őrjöngő népek közepébe. <br>Nem állhat az, kinek a vágya <br>A népek és az Isten népe <br>S a minden vágyak legszebb vágya: <br><br>Ez a világ legyen világja, <br>Ékes, vidám, aki, jaj, ésszel <br>Embernek mert jönni s meréssel <br>Szántja, gondolja el e Bolygót. <br><br>Nem mondom én, hogy tegnap jól vót <br>S mindig úgy lesz, hogy egy-két ember <br>Érdemlődik, kit szerelemmel <br>Vesz körül a krisztusi dőre. <br><br>De már ezért az egy párért is <br>És magunkért, rabbiságunkért, <br>Előre az igazságunkért: <br>Csalatni, csalódni, előre. <br>

Az Istenhez gyönge szódat emeled: <br>Teveled lesz akkor az Isten. <br><br>Elvesztetted szegény, kóbor magadat: <br>Ha szabad: segítsen az Isten. <br><br>Perc-barátok kedve már elköltözött: <br>Búk között itt lesz tán az Isten. <br><br>E szép élet nem sok örömet hozott: <br>Gondozott azonban az Isten. <br><br>Az Istenhez gyönge szódat emeled: <br>Teveled lesz akkor az Isten.<br>