Halál, ez az a szó, mely annyi könnyeket <br>Áraszt, hogy bévonnák köddel az egeket. <br>Nyomorúlt élők, ím, csak egy íge hát óh! <br>Miért okoz oly sok könnyhullatást e szó? <br>Zokogó szájából a bágyadt nyögőnek <br>Jajos párázatok ezért miért jőnek? <br>Miért száll írtózás ezért a szívekbe <br>S reszketés az egybeverődött térdekbe? <br>Óh, bizony nem látok semmi olyat benne, <br>Ami mindezeknek méltó oka lenne. <br>Ő vet reánk tódúlt bajainknak véget, <br>Mégis úgy nézzük, mint dühös ellenséget. <br>Vegyük jól eszünkbe, mert bizony nem oly a <br>Halál, mint a hazug festő lerajzolja. <br>A választást tevő szemeket őtőle <br>Elveszi s így formál vad csudát belőle. <br>Megfagylalja benne az érzékeny szívet, <br>Adván két kezében méreggel kent ívet. <br>Minden rettenetes színeket ráruház, <br>Ezért lesz belőle oly irtóztató váz. <br>Hol vetted, óh csalárd festő, mindezeket <br>A szívet borzasztó rút képzeleteket? <br>Hazugok a színek, amelyeket vonnak <br>Újjaid, a halált festvén skeletonnak. <br>Fonnyadt ő, de azt a mély bánat okozza, <br>Nyomorúlt voltunkért mely belől kínozza. <br>Sárga a félelem, mert színét elvette, <br>Hogy az ember magát veszélybe ejtette. <br>Béestek szemei a könnyhullatásba, <br>Melyet hullatott a legelső romlásba. <br>Mert ő az édenben szintén jelen vala, <br>Mikor Éva által az élet meghala. <br>Midőn elvesztette egy falat almával <br>Azt, mellyel minden kincs nem érne magával. <br>Ezt látván a halál, ki annakelőtte <br>Nyilait csak a vad állatokra lőtte, <br>Kikőlt a test ellen, melynek kívánsága <br>Miatt esett ez a lélek romlottsága. <br>Nemsokára dűjté a főldnek porába, <br>Hogy lelkünk ne esne nagyobb nyavalyába. <br>Béfogta szemeit, melynek a gyümőlcsön <br>Bámulván, éltünket adták érte kőlcsön. <br>Megköté kezeit, melyek kinyúlának <br>Levételére a halálos almának. <br>Lábaira vetett szoros bilincseket, <br>Amelyek tették a gyászos lépéseket. <br>A nagyravágyásnak tüzét eloltotta, <br>A szívbe folyását hogy elállította. <br>Füleit bédugta, amelyek hallották <br>A parancsolatot, de meg nem tartották. <br>Érzékenységeit hogy így elaltatta, <br>A lelkét az égnek ismét visszaadta. <br>Mert magunk tudhatjuk, hogy a halál soha <br>Az emberi nemhez nem volt oly mostoha, <br>Hogy a lelket a holttesttelegyetembe <br>Eltemette volna a gyászos verembe. <br>Hát kegyetlen nevet ezzel érdemele, <br>Hogy hozzánk ilyen jó indúlattal tele? <br>Ezért kell-é őtet oly irtóztatónak <br>Gondolni, hogy oka Ily különös jónak? <br>Hiszen ha az élet örökké tartana, <br>Az emberi nemzet óh mely megromlana. <br>Az elerőtlenűlt öregek számára <br>Rengő bölcsőket kék csinálni sokára, <br>Mint régen az anyát sirató Memnonnak <br>Múlandó életet adó vén Tithonnak. <br>Így lenne a világ siralom mezeje, <br>A lankadt öregek nyögdécselő helye. <br>Holott most, mivelhogy egyenként elhullnak, <br>Sok következhető veszélyek elmúlnak. <br>De tán kegyetlennek véled, az ifjakat <br>Mert szintúgy elhordja, mint az aggúltakat. <br>Sokaknak házához, mikor emberkorra <br>Jutnak, akkor gyűjti bús feleit sorra. <br>Sőt sokszor kebele a rengő bölcsőnek <br>Halottal áldozik a mord temetőnek. <br>Óh nem...nagy dicsőség hamar érni véget, <br>Pályafutásunkba érni dicsőséget. <br>Jobb az égbe menni éltünk reggelébe, <br>Mint a megvénűlés komor estvéjébe. <br>A betegségeknek sujtoló kínjai <br>Nem lehetnek itt az írtózás okai. <br>Ezeknek vétkeit (mert csak az élőknek <br>Adják a halálhoz úti kísérőknek) <br>A mértékletlenség rakja tagjainkba, <br>Végre így szegeznek betegágyainkba. <br>A vakmerő vétkek okozták, Pandora <br>Piksiséből omlott kínunk hogy szapora. <br>A forró nyavalyák reszkető hagymázza <br>Erőtlen testünket csak azóta rázza. <br>Midőn már nem érnek a doktori szerek, <br>Ezeknek a halál gyógyító mesterek. <br>Útazó, így értvén a halál jóságát, <br>Ne útáld meg igen hasznos barátságát. <br>Hanem a test ellen harcolj együtt vele, <br>Mely a bűn súlyával ugyan megterhele. <br>A lelket! a lelket! tökéletesítsed, <br>A rossz indúlatot, mint lehet, gyengítsed. <br>Mert ha ilyen szépen végzed el életed, <br>A dicsőség által újra cserélheted. <br>Jövel már, útazó, hív oktatásomat <br>Értvén, végezetre halld származásomat. <br>- - - - - - - volt atyám, ki kardjával <br>Szolgált a hazának, valamint pennával, <br>- - - - - - - - szűlé a hazának, <br>Ki példája volt a jó édesanyának. <br>Magam jártas voltam mind Mars táborába, <br>Mind pedig Minerva bőlcs Museumába. <br>A múzsákkal özvegy éltemet tőltöttem, <br>Tőlök nyert koszorúm fejemre kötöttem. <br>Mely sokkal többet ér, mint a tágusi ér, <br>Mert aki erre ér, szép dicsőséget nyér. <br>Ezt tudom és ezért holtom után élek, <br>Ha valót sugall a poétai lélek. <br>Most a halál által amíg lenne végem, <br>Jövel - - - - - - szerelmes vérségem. <br>- - - - - - - - - - - - - házakkal, <br>Hadd szólítsalak meg utólsó szavakkal. <br>Jövel te is addig, míg meg nem aláz a <br>Halál - - - - - - - - - - - - háza. <br>Az égnek rajtatok kiterjedt szárnyai <br>Légyenek éltetek erős oltalmai. <br>Te pedig a porba nyúgodj, megholt testem, <br>Míg a dicsőségre felkelsz, mit kerestem.<br>

Komoly, komor, magányos, bús templomkert vagyok, <br>Hol asszonykéz hiányán magasra nőtt a dudva, <br>A fojtó keserűség, de szűzi illatot <br>Ont közte sok dus szépség, virág, elrejtve, dugva. <br>Komoly, komor, magányos, bús templomkert vagyok. <br><br>Egy rongyos, béna koldus hever a kerti zugba, <br>Életvágyam hullája, kit a könyörtelen <br>Pogány népség hagyott, hogy pusztuljon éhen hullva. <br>Most véres-rőt avart szór vad-lombos szerelem: <br>Egy rongyos, béna koldus hever a kerti zugba. <br><br>Templom szivem, de senki nem törődik velem, <br>Aranybálványt tömjénez, Igazságként, eretnek, <br>Fáradt harangozója pedig a kötelen <br>Feszűl, riadt agyam, ha Szabadságot temetnek. <br>Templom szivem, de senki nem törődik velem. <br><br>Csak néhány régi hívem, ki kalapot emel meg, <br>Ha fehér papja, lelkem, igét mormol maga <br>S köré poklos, rongyos, de szűz vágyak seregelnek <br>S álom-imájuk lebben s harsan zsoltár szava. <br>Csak néhány régi hívem, ki kalapot emel meg. <br><br>A zsoltár, hullaszag s a virágok illata <br>Az Igazság felé száll (Nem holdaz ragyogósdit: <br>Komor szentélyt hiában az Úr nem állata) <br>A végtelenbe száll és nagy egybe csókolódik <br>A zsoltár, hullaszag s a virágok illata. <br>

Az aranynapban zöld rácsok mögött <br>Az apró halmokon százszín virágok, <br>Élt három évet, egy napot, ötöt, <br>Ezt hirdetik a bádog fölirások. <br><br>Itt csupa apró szentek alszanak, <br>E csöndes és virágos óvodában, <br>E liliomok és rózsák alatt <br>A fiatal és mosolygó halál van. <br><br>A dombokra galambok szállanak, <br>A rácsok hívogatón intenek <br>És egy öreg szomorúfűz alatt <br>Vidám bújócskát játszik két gyerek. <br>

Vas-öltönyben előttem áll <br>A szomorú, néma halál. <br>Hideg csókja <br>Nem izgatja <br>Sóhajtó kebelem. <br><br>Dörrenés s nem él az élet, <br>Futó ábránd, a multé lett. <br>Nem marasztja, <br>Már eladta <br>Hevítő szerelem. <br><br>Előttem áll s torkon ragad! <br>- Életmentő hát nem akad? - <br>Tovább nem vár, <br>S én? - megyek már <br>Siratva életem. <br>

Megy a juhász szamáron, <br>Földig ér a lába; <br>Nagy a legény, de nagyobb <br>Boldogtalansága. <br><br>Gyepes hanton furulyált, <br>Legelészett nyája. <br>Egyszercsak azt hallja, hogy <br>Haldoklik babája. <br><br>Fölpattan a szamárra, <br>Hazafelé vágtat; <br>De már későn érkezett, <br>Csak holttestet láthat. <br><br>Elkeseredésében <br>Mi telhetett tőle? <br>Nagyot ütött botjával <br>A szamár fejére. <br>