Idő 
Értékelés 
Értékelés A nőm a virágok virága, hogy enyém… ez Isten áldása.
A nők bizony érdekes teremtmények, de van bennük nagy lélek…
Ne legyen titkunk, hogy azért többekben benne van az jó vastag ármány,
Vannak néha kemény viták, de akkor besegít a közös alkotmány.
Ráadásul az én nőm, a szép virágok virága.
Ő saját családi égbolt, fényes, csiszolt gyémántja.
Van olyan is, hogy a tested ringatózik hevesen,
Van, hogy a Te tested, nekem ringatózik kecsesen…
Van nagy örömöm, ha a Tested lángol, nekem nyílva nekem lángol...
Te vagy sokszor vadult reményem pillanata,
Te vagy remény beteljesítő pillanata…
Mese nincsen, szeretlek biz' tégedet, élvezem a „véredet” …
Te vagy az életem örök kenyere, a szívem eledele…
Most akkor lemegyek a sarki virágostól, hozok csíkos tulipánt,
Nagyon várom, hogy lássam a szemedben a "hálás", villanó lángolást.
Vecsés, 2026. március 3. – Kustra Ferenc József- írtam: a nőnapra az én Nőmnek
A nőm a virágok virága, hogy enyém… ez Isten áldása.
A nők bizony érdekes teremtmények, de van bennük nagy lélek…
Ne legyen titkunk, hogy azért többekben benne van az jó vastag ármány,
Vannak néha kemény viták, de akkor besegít a közös alkotmány.
Ráadásul az én nőm, a szép virágok virága.
Ő saját családi égbolt, fényes, csiszolt gyémántja.
Van olyan is, hogy a tested ringatózik hevesen,
Van, hogy a Te tested, nekem ringatózik kecsesen…
Van nagy örömöm, ha a Tested lángol, nekem nyílva nekem lángol...
Te vagy sokszor vadult reményem pillanata,
Te vagy remény beteljesítő pillanata…
Mese nincsen, szeretlek biz' tégedet, élvezem a „véredet” …
Te vagy az életem örök kenyere, a szívem eledele…
Most akkor lemegyek a sarki virágostól, hozok csíkos tulipánt,
Nagyon várom, hogy lássam a szemedben a "hálás", villanó lángolást.
Vecsés, 2026. március 3. – Kustra Ferenc József- írtam: a nőnapra az én Nőmnek!
A nők bizony érdekes teremtmények, de van bennük nagy lélek…
Ne legyen titkunk, hogy azért többekben benne van az jó vastag ármány,
Vannak néha kemény viták, de akkor besegít a közös alkotmány.
Ráadásul az én nőm, a szép virágok virága.
Ő saját családi égbolt, fényes, csiszolt gyémántja.
Van olyan is, hogy a tested ringatózik hevesen,
Van, hogy a Te tested, nekem ringatózik kecsesen…
Van nagy örömöm, ha a Tested lángol, nekem nyílva nekem lángol...
Te vagy sokszor vadult reményem pillanata,
Te vagy remény beteljesítő pillanata…
Mese nincsen, szeretlek biz' tégedet, élvezem a „véredet” …
Te vagy az életem örök kenyere, a szívem eledele…
Most akkor lemegyek a sarki virágostól, hozok csíkos tulipánt,
Nagyon várom, hogy lássam a szemedben a "hálás", villanó lángolást.
Vecsés, 2026. március 3. – Kustra Ferenc József- írtam: a nőnapra az én Nőmnek!
Nem akarnék én sírni,
De szorítja a torkom…
Könnyem… kezd kicsordulni.
Eh, nem enged egykönnyen.
Magányom egy tenger, és a víz felületén
Messzire elszáll, tovasuhan a sóhajom
És mámorosan tekinthetek, el a víz felszínén
Ilyen volt életem… teljesítetlen sok óhajom.
Nincs már nekem… nincs álmom, elúszott csendesen,
Viszi a víz-sors lassan, sodortatva árban.
Viharok széttépték oly’ vadul, oly’ könyörtelen,
Majd elmerült végképp, élet zavaros habjában.
Nem voltam törtető és egyedül maradtam;
Mégis követte könnyhalál, alázó harag.
Egyszerű emberként kincsem a tisztességem,
Nem váltottam kis pénzre… becsület zuhatag.
Voltak álmok, békés fényben nyiladozók.
Bárhova nézek, falakba ütközök… emlékekbe,
Mint színes szirmok, de vágyra tárulkozók.
Tavasszal született, nyáron zuhanok mélységekbe.
Szeretet virágfán lógó óriás segélykéz
Hiányán marad csak hígas sárban dagonyázás.
Rossz vizekre érni és visszanézni, segédkéz
Nélkül gerincesen visszatérni, lázálmozás.
Lelkemben csak üresség… elvadult táj vár,
Ott jégtábla látszik, ütközök magamba.
Hidegséged mélyre kúszik, meleg nincs már
Csak közös múltunkat siratom magamba.
Csendben állok… biz' jól egyedül maradtam,
Csak nézek… emlékekbe beleütközök,
Hogy vezessem ki emlék falak közül magam
Ha mindig egy újabba… magamba ütközök.
Magamra maradva
Szelíden átölel… semmi,
Belém ölt nyugalma
Érzem belül, ugyanennyi.
Vecsés, 2011. augusztus 2. – Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként.
De szorítja a torkom…
Könnyem… kezd kicsordulni.
Eh, nem enged egykönnyen.
Magányom egy tenger, és a víz felületén
Messzire elszáll, tovasuhan a sóhajom
És mámorosan tekinthetek, el a víz felszínén
Ilyen volt életem… teljesítetlen sok óhajom.
Nincs már nekem… nincs álmom, elúszott csendesen,
Viszi a víz-sors lassan, sodortatva árban.
Viharok széttépték oly’ vadul, oly’ könyörtelen,
Majd elmerült végképp, élet zavaros habjában.
Nem voltam törtető és egyedül maradtam;
Mégis követte könnyhalál, alázó harag.
Egyszerű emberként kincsem a tisztességem,
Nem váltottam kis pénzre… becsület zuhatag.
Voltak álmok, békés fényben nyiladozók.
Bárhova nézek, falakba ütközök… emlékekbe,
Mint színes szirmok, de vágyra tárulkozók.
Tavasszal született, nyáron zuhanok mélységekbe.
Szeretet virágfán lógó óriás segélykéz
Hiányán marad csak hígas sárban dagonyázás.
Rossz vizekre érni és visszanézni, segédkéz
Nélkül gerincesen visszatérni, lázálmozás.
Lelkemben csak üresség… elvadult táj vár,
Ott jégtábla látszik, ütközök magamba.
Hidegséged mélyre kúszik, meleg nincs már
Csak közös múltunkat siratom magamba.
Csendben állok… biz' jól egyedül maradtam,
Csak nézek… emlékekbe beleütközök,
Hogy vezessem ki emlék falak közül magam
Ha mindig egy újabba… magamba ütközök.
Magamra maradva
Szelíden átölel… semmi,
Belém ölt nyugalma
Érzem belül, ugyanennyi.
Vecsés, 2011. augusztus 2. – Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként.
Lassan talán már nincs is szép a világban
Keresem, de már semmi nincs ládikában…
Vihar is a kis virágot tépi,
Lőtt vad is az utolsókat lépi…
Hullócsillag utoljára ragyog,
Fénycsóvát húz, életről így gagyog…
A nagy folyó elmossa a köveket, koptatja,
Falu bolondja, hogy abbahagyta, hol folytatja…
A modern világ embertelen
Reménykedünk, de lélektelen.
Sírkő nehéz, már mohás, eltolni már minek, nem lehet!
Lélek, lelkiismeret? Liberalizmussal? Elveszhet…
Jelenem matt fekete, sötét, múlt éveim rossz kísértete.
Hullámozhat homlokomon, arcomon jobb jövőm ígérete?
Vecsés, 2013. április 9. - Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként.
Keresem, de már semmi nincs ládikában…
Vihar is a kis virágot tépi,
Lőtt vad is az utolsókat lépi…
Hullócsillag utoljára ragyog,
Fénycsóvát húz, életről így gagyog…
A nagy folyó elmossa a köveket, koptatja,
Falu bolondja, hogy abbahagyta, hol folytatja…
A modern világ embertelen
Reménykedünk, de lélektelen.
Sírkő nehéz, már mohás, eltolni már minek, nem lehet!
Lélek, lelkiismeret? Liberalizmussal? Elveszhet…
Jelenem matt fekete, sötét, múlt éveim rossz kísértete.
Hullámozhat homlokomon, arcomon jobb jövőm ígérete?
Vecsés, 2013. április 9. - Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként.
Torkomba szorult valaha egy ember.
Sem kiköpni, sem lenyelni nem tudtam,
kiszáradt torkom szorongatta vadul,
ha olykor önmagamnak is hazudtam.
Mert:
A torkomba szorult valaha egy ember,
ki mindig őszinte és sohasem kertel,
hangszálaim között él, idebenn a torkomban,
csendben meghúzódva, olykor letorkoltan...
Mert:
A torkomba szorult valaha egy ember.
Egy nálam méltóbb és igazabb lélek,
ki bízik igazságban, emberségben, hitben:
Kit megváltásomra küldött a teremtő Isten.
Sem kiköpni, sem lenyelni nem tudtam,
kiszáradt torkom szorongatta vadul,
ha olykor önmagamnak is hazudtam.
Mert:
A torkomba szorult valaha egy ember,
ki mindig őszinte és sohasem kertel,
hangszálaim között él, idebenn a torkomban,
csendben meghúzódva, olykor letorkoltan...
Mert:
A torkomba szorult valaha egy ember.
Egy nálam méltóbb és igazabb lélek,
ki bízik igazságban, emberségben, hitben:
Kit megváltásomra küldött a teremtő Isten.
