Lassan talán már nincs is szép a világban
Keresem, de már semmi nincs ládikában…
Vihar is a kis virágot tépi,
Lőtt vad is az utolsókat lépi…

Hullócsillag utoljára ragyog,
Fénycsóvát húz, életről így gagyog…
A nagy folyó elmossa a köveket, koptatja,
Falu bolondja, hogy abbahagyta, hol folytatja…

A modern világ embertelen
Reménykedünk, de lélektelen.
Sírkő nehéz, már mohás, eltolni már minek, nem lehet!
Lélek, lelkiismeret? Liberalizmussal? Elveszhet…

Jelenem matt fekete, sötét, múlt éveim rossz kísértete.
Hullámozhat homlokomon, arcomon jobb jövőm ígérete?

Vecsés, 2013. április 9. - Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként.

Torkomba szorult valaha egy ember.
Sem kiköpni, sem lenyelni nem tudtam,
kiszáradt torkom szorongatta vadul,
ha olykor önmagamnak is hazudtam.
Mert:
A torkomba szorult valaha egy ember,
ki mindig őszinte és sohasem kertel,
hangszálaim között él, idebenn a torkomban,
csendben meghúzódva, olykor letorkoltan...
Mert:
A torkomba szorult valaha egy ember.
Egy nálam méltóbb és igazabb lélek,
ki bízik igazságban, emberségben, hitben:
Kit megváltásomra küldött a teremtő Isten.

Osztják az észt itt lenn, hűvös halomba,
Agyam görcsbe rándul vadul sikoltva,
S magyarázzák, mitől fénylik a setét,
Bennem meg, két majom játssza az eszét.

Az egyik mondja: okosodj vén marha,
Lukas zsebedtől kinek hízik marka?
S ha ki is lóg feneked a gatyádból,
Legalább szellőzik a sok tanácstól.

S így szól a másik majom: ne hallgass rá!
Mindezzel, csupán őt tennéd gazdaggá.
Aztán csak, imádhatnád éjjel s nappal,
Üres hasad tömné, sok hamis tannal.

És osztják az észt itt, hűvös halomba,
Gyomrom görcsbe rándul tőlük: naponta.
S magyarázzák, milyen fényes a setét,
Bennem, e két majom játssza az eszét.

Hogy hol a harmadik? Jobb, ha nem kérded.
Előttem tükör, s a képembe réved!

Budatétény 2020. október 11.

A bagolyról elterjesztették a népek,
Hogy bölcs, igaz madara az erdei létnek.
Végül elkapta Őt is a hatalmi örvény,
És attól kezdve, szava lett a törvény.

Bár változhatott volna inkább köddé,
Mert szemernyi nyugta sem volt többé.
Nappal, sok ostoba kérdéssel nyaggatták,
Állandóan felverték, aludni sem hagyták.

Ennyi sok tudásért sohasem járt étek.
És-hogy éhen ne haljon,
Éjjel kellett vadászni szegénynek.

Budatétény 2025

Volt egyszer egy hitem az Emberben,
de felnőtt koromra itt hagyott cserben.
Becsaptak a tündérek, fájdalmat hagytak,
hófehér könnyeim az arcomra fagytak.
Ráébredtem: a gyermekkornak vége,
s meghalt a mesék varázsos szépsége.

Volt egyszer egy magányos ifjúságom,
barátok, sok-sok gyerek volt az álmom. Okultam,
nőttem, mint avar alatt a gomba,
csendesen bebújva saját magányomba.
Így teltek s múltak a jeltelen évek,
voltak szürkék, rövidek, s olykor szépek...

Volt egyszer egy Első, nagy szerelmem.
Lebegtem s lubickoltam önfeledten.
Nem láttam, hogy gyűlnek a fellegek.
Csakis én tehettem róla: meglehet.
Fájdalommá vált szerelmemnek fészke,
szakítás, magány, önvád lett a vége...

Volt egyszer egy boldog házasságom,
egy gyermekem - a többit már nem várom -
Felnőtté vált s immár saját életét éli,
szülei aggódását, köszöni, nem kéri.
Jó gyerek lett, támaszunk a korban,
megöregedtünk, s szívünk alig dobban.

Volt egyszer sok-sok múló évem,
a holnapot talán még békén megélem.
Ráébredtem: felnőttkoromnak vége,
rég elkopott mesém varázsos szépsége.
Talán szép volt, talán kerek, mint a hold:
Egyszer volt...

Pest - Buda, 2014. október 24-25.